Barátságról.

Látogatók száma: 67

Mi a barátság, és hogy ki a Barát, elmondom, ha könnyeim engedik.
Barátságunk évtizedekkel ezelőtt kezdődött.

Én azt hittem, hogy ami akkor velem történt, a világ végét jelenti. Felhívtam, sírtam a telefonba, és ő vigasztalt. Majd többször is hívott, sikerült-e már megnyugodnom. Én csak mondtam a magamét, és ő mindig türelmesen végig hallgatott. Hetek múlva, csak annyit mondott: - Tudod mit, gyere el hozzám, talán, ha személyesen beszélgetünk, könnyebb lesz feldolgozni a történteket. Olyan kedvesen hívott, hogy visszautasítani nem lehetett.
Amikor megérkeztem, az asztal már meg volt terítve. A frissen főzött étel illata, íze, és az ő kedvessége felejthetetlen.
Később is, sokszor meghívott magához, egy-egy beszélgetésre, de a vendég szeretete sosem változott. A főzni valóhoz az alapanyagot már én vittem, de ő mindig udvariasan visszautasította és csak annyit mondott: - Ne hozzál semmit, megoldom én.

Boldog voltam, ha hozzá mehettem.
Egyre kevesebbet mozdult ki a lakásból, az állandó idegesség, lelki fájdalom kikezdte az egészségét. Egyik infarktust, követte a másik, a harmadik, és még mi minden, egyéb betegség.

Hónapok teltek el, amikor egyszer csak megnyílt és mesélni kezdett magáról. Amit hallottam, maga volt a borzalom. Elszégyelltem magam, mert az én hétköznapi „bajom”, semmiség volt, az övéhez képest. Egyre sűrűbben mentem hozzá, de már csak ő beszélt, és én „szájtátva” hallgattam. Sokszor megkérdeztem tőle, hogy volt ereje túlélni azt a sok kínt, amit, ki tudja, ki, és miért, mért rá. Sosem háborgott, nem emelte fel a hangját, belenyugodott a sorsába. Mesélt, a régen meghalt férjéről, „gyerekeiről”, és az ő „szeretetükről” és a nem létező családjáról.

- A sors kegyes volt hozzám, - mondta -, (igaz, kissé fátyolos lett a hangja) kaptam két apró gyereket, akiket nevelhetek, taníthatok. Ők mamának szólítanak és szüleik is szeretnek. Ha bajban voltam, hozzájuk mindig fordulhattam.

Ritkultak a látogatásaim, már én sem voltam a régi.

De havi rendszerességgel telefonon tartottuk a kapcsolatot. Tudtam, hogy a két kicsi „unoka”, milyen felsőbb iskolába jár, illetve mikor végeznek, és életük merre folytatódik. Boldogan mesélte, hogy dédike lett. Autóval hamarosan elviszik az ország másik felébe, hogy a babát megnézhesse. Olyan rajongással beszélt a piciről, szinte láttam, a szépséges kicsit.

Ha nem vette fel a telefont aggódtam, vajon hol keressem. Egyre többet volt kórházba.

Nem olyan régen felhívott. - Kivizsgálásra kell mennem, ambulánsan. A hangja már nem a régi volt.
- Ambulánsan? Hogyan oldod meg? – kérdeztem értetlenül.
Elmondta, - taxival - és én szóhoz sem jutottam!

Éreztem, meg kell látogatnom. - Megengeded, hogy elmenjek hozzád? – kérdeztem bátortalanul.
- Hát persze, gyere csak.
Amit, és akit láttam, megdöbbentett.

Múlt héten hétfőn újra telefonált.
- Azért telefonálok, hogy ne keress. Holnap befekszem a kórházba, megműtenek.

Gondoltam, szerdán átesik a műtéten, csütörtökön majd érdeklődök felőle.
Így is tettem! Délután körülbelül öt óra lehetett. A nővér – igen készségesen – közölte velem, átesett a műtéten, jól van. Tessék felhívni, mellette van a telefonja.
Megörültem, végre tudok vele beszélni. Csörgetem, beleszólt, de mintha nem ő lett volna. A hangja megváltozott! – Hogy vagy? (Buta kérdés).
- Most operáltak.
- Most?
Gyorsan elköszönök, nem zavarom, hagy pihenjen. Majd holnap hívom.
Másnap csörgetem, nem veszi fel a telefont.
Csörgetem a nővért. – Biztos lemerült a telefonja, azért nem veszi fel. Van látogatás, délután 4-5 között, tessék jönni.
Másnap ismét csörgetem. Kicsörög. Semmi.
Na, gondoltam, akkor a betegtelefont kérem. Nincs, aki felvegye. Újból a nővér, semmi.
Újból a mobil. A szám nem elérhető!

Ma, amikor a párom haza jött a munkából, azt kérdezte: - Jártál ma a városban?
- Nem, nem voltam sehol.
- Az jó. Már féltem, hogy valakivel találkozol és -
- Szomorú hírt hoztam. Meghalt a barátnőd.

Csak ülök érthetetlenül, és potyognak a könnyeim. Annyi kérdés kering a fejemben.
Ami biztos, igaz Barát volt, aki megadta a lehetőséget, hogy valamilyen formában elköszönhessek tőle.
Akik magára hagyták, vajon ők sírnak-e, és miért?

Drága barátnőm, nyugodj békében. Mindig szeretettel gondolok rád.

Pár nap múlva telefonon kerestek. Amikor megláttam, hogy ki hív, tudtam, hogy ő nem lehet. A hölgy, akivel beszéltem, elmondta, hogy most kapta meg a telefont – ami, a barátnőmé volt – és azért keres, hogy értesítsen, mikor lesz a búcsúztatás és hol. Sokáig beszéltünk, időnként elcsuklott a hangja. Számára is nagy veszteség egy felejthetetlen barát és ismerős elvesztése.

Amikor odaértem a férje síremlékéhez, rossz érzés volt látni, csak páran kísérik el utolsó útjára.
Majd elkezdte felolvasni búcsúbeszédét, az oly szeretettel nevelt, szinte gyermekeként, szeretett fiatal.

Amikor mondandójában addig ért: - A mama utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a szórjuk a Dunába. – eljöttem, mert nem volt kitől elbúcsúzni.

A cikket írta: D Klári

előző cikk következő cikk

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Karácsony szenteste volt... Ketten voltunk a lányommal... Hirtelen megszólalt a telefon és egy régi kedves barátom fia, a Szabi felköszöntött névnapom alkalmából, számomra érdektelen, mert azelőtt soha nem tette... majd hozzátéve apja jókívánságait elkezdte sorolni... Én olyan szépet még soha életemben nem hallottam... Amikor végigért a mondókájával, megköszöntem és letettem a telefont, mintegy tudomásul véve,... és a legmegdöbbentőbb, hogy nem esett le, hogy miért nem személyesen, hanem "tolmács" bevonásával köszöntött fel, aki valamikor a mindent jelentette számomra... Nem értettem, de betudtam annak, hogy régóta nem találkoztunk már, így hát tudomásul vettem, ő fura módon így akar engem felköszönteni...
Január 2-án szereztem tudomást arról, hogy ez volt az utolsó üzenete...
Úgyhogy Klárikám, én tiszta szívemből megértelek...

Puszi,
Éva