Az életben tartó erő

Látogatók száma: 54

Beülök a kocsiba és indítok. Százhúsz kilométeres útra megyek, ott található a luxus nyugdíjas otthonáról híres kis település, melyben a volt anyósom töltötte életének utolsó fél évét, és ahonnan felhívott az otthon vezetője, hogy Olga néni, a Mama barátnője, szeretné eljuttatni feleségemnek az ajándékát, mintegy vezeklésül, hogy már nem tudott eljönni a Mama temetésére, sem az azt követő gyászmisére.

Nagyon szerettem Mamát, két évig ápoltam, csak akkor került az otthonba, amikor már férfi létemre ellátni nem tudtam. Huszonnégy hónap hosszú idő, sok időt töltöttünk együtt és nagyokat beszélgettünk. Arra már nem emlékezett, hogy mit vacsorázott előző este, ám szívesen mesélt a hetven évvel ezelőtti történésekről, az első báljáról, az udvarlóiról, feleségem gyerekkoráról, a széles nagycsalád viselt dolgairól. A szekreterből elővette életének megsárgult dokumentumait, az első táncrendjét, a házasságlevelét, a menyasszonyi fátylának egy darabját, és nem álltam meg nevetés nélkül, amikor egy ékszerdobozból elővette feleségem elsőként kiesett tejfogát is.
Szikrázóan süt a márciusi nap, kellemes az idő, és remélem, hogy gyorsan elérem úti célom, mert délután lesz egy üzleti tárgyalásom, melyet nem szeretnék lemondani.

Tempósan vezetek, lehúzom az ablakot, hogy magamba szívjam a sarjadó természet illatával telített tavaszi levegőt.

Férfi létemre vajszívem van, s hiába váltam húsz évvel ezelőtt a feleségemtől, ma is olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk. Igaz, nem élünk egy országban, ez sokat segít a jó kapcsolatunk megtartásban, ám amikor találkozunk, nagyon örülünk egymásnak, megosztjuk élményeinket és unokáink számára mi vagyunk a tökéletes nagyszülők. Természetes, hogy elmegyek az ajándékáért, ezzel tartozom neki is és a Mamának is.

Bekapcsolom a rádiót, éppen Smetana Moldváját játssza a Bartók rádió. Suhan az autóm, szárnyal a zene, szabad vagyok és gondtalan, ennél szebb már nem is lehet a világ. Két hónapja a nyugdíjasokhoz tartozom és mondhatom, azóta kedvtelésből dolgozom. Nem a pénz miatt, inkább azért, hogy megtartsam a szellemi frissességem. Naponta nagyokat sétálok, és beosztom az időmet, hogy a mintegy ötven közeli ismerősöm mindegyikére jusson elég időm. Szeretek színházba, koncertre járni, a múzeumok új kiállításait is rendre megnézem, és ezekhez a programokhoz mindig akad társam.

Amint letérek az autópályáról, az első településen veszek két nagy csokor virágot, egyiket az igazgatónőnek, a másikat meg Olga néninek, akinek emellett konyakos meggyet is viszek, az a kedvence. Megvehettem volna Budán is, de a virág nem bírja a szállítást. A csudát nem, egyszerűen nem akartam az időt húzni a vásárlással, mert ahogyan ismerem magam, eltrécseltem volna vagy fél órát az eladó kisasszonnyal. Imádok flörtölni és a szebbik nem számomra még mindig tetszik, ebből a gyakorlatból sem szeretnék kimaradni, s a korom miatt egyre szélesebb skálán mozog azon hölgyek életkora, akiknek csaphatom a szelet. Bátran állíthatom, hogy tetszik nekik a flört, a fiataloknak azért, mert a korosztályukhoz tartozó fiatalemberek többsége ennek a szónak a jelentését sem ismerik, a középkorúakkal sem flörtöl már senki, sem s férjük, sem a szeretőjük, a korosztályomhoz tartozók pedig legalább tíz évet fiatalodnak, megszépülnek, mert nőiességük visszaigazolását látják benne. Nekem sem esik nehezemre tenni a szépet a szépnek, mert minden nőben ott a szépség, csak észre kell venni, s ehhez nekem jó szemem van. Ismerem a nőket, nekem már nem tudnak újat mondani.

Az autópályáról letérve az első településen megveszem a virágokat és a bonbont. Innen már nem mehetek gyorsan, mert rossz az út és nem szeretném, ha szétrázná a kocsimat.

Az igazgatónő le sem tagadhatja, hogy vár engem, kinn tevékenykedik a parkban, a sövényt nyesegeti egy hatalmas ollóval, pedig ez a kertész dolga. Kipirosodik az arca, amint meglátja, hogy leparkolok a bejárati kapu előtt. Tesz néhány tétova lépést, mintha elém akarna jönni, aztán megáll, és megvárja, míg odaérek hozzá, pedig át kell mennem a villa előtti rendezett parkon. Meghatódik a virágcsokromtól, nem sokszor kaphat ilyet.
- Zavarba hoz, Kovács úr! Minek költi a pénzét! Köszönöm a virágot, nagyon figyelmes! Jöjjön, elkísérem Olga nénihez, már nagyon várja magát. Úgy készült a találkozásukra, mintha randevúja lenne.

Követem a termetes asszonyságot, hálás vagyok, hogy odavezet Olga nénihez, akit nem biztos, hogy a társalgóban üldögélő számos idős hölgy közül ki tudnék választani. Átmegyünk a társalgón és egy hosszú folyóra nyíló ajtóhoz érünk.
- Erre vannak a szobák, de Olga néni most a gyengélkedőn van. Kicsit rendetlenkedik a szíve. Nyolcvankilenc éves, és korához képest jól tartja magát. Lehetséges, hogy a magával való találkozás miatt kissé izgatott lett.

Olga néni egyágyas szobában fekszik, pontosabban ül az ágyban, három termetes párna tartja a hátát. Frizurája tökéletes, mintha most lépett volna ki a fodrásztól, arcán púder és pirosító nyoma, szája kirúzsozva és már nem csodálkozom azon sem, hogy vékony, göcsörtös ujjain tűzpirosak a körmök. Csillog a szeme, amikor átadom neki a virágcsokrot, hellyel kínál, húzzam csak közelebb a fotelt, úgy, hogy jobban lásson.

A kölcsönös köszöntés és udvariaskodás alatt az igazgatónő vázába teszi a csokrot és az éjjeliszekrényre helyezi, majd elköszön. Miután magunkra maradunk, átadom a nagydoboz konyakmeggyet is, melynek láthatóan nagyon örül.
- Bíztam benne, hogy hoz nekem konyakot! Itt nem engednek alkoholt inni, a faluba meg nem tudok kimenni. A személyzet is olyan faramuci, még drága pénzért sem hajlandó becsempészni. Ha legközelebb erre jár, csak konyakot hozzon, nem kell hozzá csokoládé. Tudja, míg élt szegény Oszkár, és én is jobban bírtam magam, hetente kétszer kimentünk a faluba, egyenesen a kocsmába tartottunk, ott aztán megittunk egy-két felest. Sajnos, öt éve elment Oszkár, az új fiúk meg nem olyan vagányok, hogy velem tartsanak. Míg el nem felejtem, nyissa csak ki az éjjeli szekrény ajtaját, abban van a Magduska lányának szánt ajándékom. Köszönöm, hogy átadja neki, maga egy nagyon rendes fiatalember, láttam én már akkor is, amikor a barátnőmet látogatta.

A csomagolópapírban vastag könyv lapul, legszívesebben kibontanám, ám egyrészt nem illik, nem nekem szánták, másrészt szinte biztosra veszem, hogy elárulja Olga néni ajándékának mibenlétét.
- Magduskám, drága, mindig azt mondogatta, hogy olyan kedves, udvarias, művelt és intelligens fiúra vágyott, amilyen maga, Ernőke. Ugye szólíthatom a keresztnevén? Azt is elmesélte, hogy saját fiaként gondoskodott róla, leste a kívánságát és teljesítette valamennyi kérését. Mégis, tudja maga Ernőke, hogy miért szerette magát? Mert meghallgatta, kedveském. Így van ez, nyolcvan után, szószátyár lesz az ember. Minél tehetetlenebb a testünk, annál többet beszélünk, és még szerencse, ha ép marad az eszünk, és érthető, amit mondunk. Eszem még két szem konyakmeggyet, addig töltene nekem egy pohár vizet? Ne féljen, nem csípek be. A reggeli gyógyszereimet sem vettem be, biztos, ami biztos.

Képtelen vagyok elrejteni mosolyomat. Jó látni, milyen mohón bontogatja egymás után a bonbonokat, egészen átszellemül az arca, amint lehunyt szemmel forgatja szájában a finom édességet. Elhatározom, hogy minden hónapban küldök neki egy dobozzal, legyen öröme benne.

Ott állok az ágya mellett, kezemben a pohár vízzel, ám Olga néni észre sem vesz, már az ötödik bonbont eszegeti. Megköszörülöm a torkom, mire kinyitja a szemét, majd restelkedve rám néz, mint a kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Jaj, látja, milyen torkos vagyok? Tessék, tegye el előlem azt a finomságot, mert képes leszek az egészet megenni!

Jóízűen megissza a vizet és elégedetten hátradől. Adok neki papír zsebkendőt, hogy megtörölhesse a kezét és a száját.
Visszaülök a fotelbe és lopva az órámra nézek. Fél órát még maradhatok.
- Jaj. kedveském, maga nagyon figyelmes! Most már mindent elhiszek, amit magáról mondott az én Magduskám! Ritka az ilyen fiatalember! Én már csak tudom. Meg sem rezdült, amikor eltette a csomagot, pedig én a maga helyében már rég kibontottam volna, elvégre ki tudja, mit tett bele az a bolondos öregasszony! Elárulom magának, Ernőke, hogy a családi bibliánk van benne. Kinek adjam, ha nem Magduskám lányának? Nekem nincs gyerekem, Tizenhat évesen mentem férjhez és húszévesen már el is váltam.
- Soha többé nem ment férjhez Olga néni?
- Miért mentem volna? Szerettem az uramat! Ha ismerte volna az én Péteremet, nem tenne fel ilyen kérdést.
- Akkor miért váltak el?

Ha szemmel lehetne ölni, már halott lennék.

Akkurátusan megigazítja hibátlan frizuráját, lesimítja paplanját, majd tekintetét a szemközti falra szögezi, és halkan beszélni kezd. Magának mondja, vagy nekem szánja, nehéz eldönteni. Hetvenhárom évet ugrunk az időben. Plasztikusan beszél, látom magam előtt a tizenhat éves fiatal lányt, amint nagy izgalommal készül az első báljára. Egész napját a tükör előtt tölti, derékig érő haját bodorítja, hogy szép, egyenletesen legyenek gesztenyebarna fürtjei, nézegeti a halvány rózsaszín földig érő báli ruháját, vitatkozik édesanyjával, hogy tegyenek-e élő virágot a ruhaderékra, avagy sem, a táncrendjét is százszor kézbe veszi, mintha tele lenne írva.

Olga néni felélénkül, arcán örömtáncot járnak a ráncok.
- Délután négykor már nem bírtam tovább. Felvettem a báli ruhámat és abban flangáltam. Édesapa nevezett rajtam, hogy bolond vagy te lány, úgy izgulsz, mintha az esküvődre készülődnél. Még magam sem tudtam, hogy fél év múlva férjhez megyek a körjegyzőhöz, dr. Patay Péterhez, akit ott ismertem meg a bálon.

Az első táncra édesapja kéri fel Olgikát, aki boldogan végig keringőzi vele a tánctermet. A fiatalemberek egymás sarkát tapossák, hogy bekerüljenek a táncrendjébe. Egy fiú nem tülekedik, csak nézegeti messziről a hamvas, csinos leányt. A negyedik körben lekéri és attól kezdve nem engedi át másnak.
- Komoly fiatalember hírében állt Patay Péter. Magas, fess fiatalember volt, makulátlan családi hátérrel. Minden hétvégén hazakocsizott a szüleihez, akiket nagyon respektált és úgy tudtuk, hogy anyagilag is segítette őket. Tizennégy évvel idősebb volt nálam, ezért édesapa nem nagyon örült, amikor megkérte, hogy udvarolhasson nekem. Édesanyámnak nagyon tetszett Péter, szépen beszélt, udvarias volt, Cukrászdába vitt bennünket, meg korzózni a belvárosba, hatalmas virágcsokrokat küldött nekem, édesnek meg bonbonokat, mert azt bizony nagyon szerette a szentem.

Elhallgat Olga néni, majd ismételten megigazítja makulátlan frizuráját. Révedő mosolyában felsejlik a tizenhat éves szerelmes és szertelen leány, aki a világon a legboldogabb, mert irigylik a barátnői az udvarlója miatt.
- Jaj, Ernőke, untatom magát. Az emlékeimről lefújta a port a maga kedvessége. Látja, kedveském, bolond öregasszony lettem.
- Ne mondjon ilyet Olga néni, inkább mesélje tovább a történetet.

Az ablakon betűz a nap, éles fényében glóriának tűnik hófehér haja és ettől légies jó tündérnek látszik az öregasszony. Nem számít az idő, zsigereimben érzem, hogy érdemes meghallgatnom Olga néni mondandóját.

Kicsit csalódott vagyok, mert a következő fél órában leányregényekbe illő mese következik, a tizenkét kis gyémántkővel körbevett, búzavirágszínű kék zafír eljegyzési gyűrűről, a háromszáz fős két napig tartó lakodalomról, az erdélyi nászútról és az új városban való letelepedésükről. Részletesen elmeséli Olga néni, hogyan lett a szép jegyzőnéből igazi háziasszony, hogyan csipegette fel a tudnivalókat az úriasszonyoktól és a cselédségtől.

Izgek, mozgok, mennék már az utamra, amikor az öregasszony kér egy szem konyakmeggyet.
- Jaj, Ernőkém, csak egy szemet adjon, még elhízok a végén! Látom, túl szirupos magának ez a történet.

Élvezettel fogyasztja a bonbont, már készítem neki a pohár vizet, de nem iszik, int, hogy üljek csak vissza a helyemre. Kajánul rám mosolyog.
- Tudja, kedveském, öt évig játszottam a kiváló feleség szerepét. Senkinek sem panaszkodtam, hogy a férjem nem akar gyereket, kéthetente eltűnik néhány napra, azzal, hogy anyósomékhoz megy látogatóba, ám engem sohasem vitt magával. Kiderítettem, hogy ilyenkor vagy a balkézről született gyermekeit látogatta, vagy az újabb szeretőivel múlatta az időt. Huszonegy éves koromban elváltam Pétertől, megszabadítottam a vagyonától és megígértem neki, hogy egyszer bosszút állok rajta.

Elképzelni sem tudom, hogyan állhatott bosszút ez a vékony kis öregasszony a minden hájjal megkent férje urán.

- Mosolyog, Ernőkém, pedig még nem is tudja, hogy milyen kitartó tudok lenni. Gyűlöltem Pétert, mégis rettegtem, amikor a háború vége felé elvitték katonának, nehogy meghaljon nekem. Akkor mi lett volna a bosszúmmal. Többé rá sem tudtam nézni a férfiakra. Gyorstalpalón leérettségiztem, utána elvégeztem a jogi egyetemet és megírtam neki, mint a szocializmusban deklasszált egyednek számító, segédmunkásnak, hogy számíthat rám, ha jogi problémái lennének. Aztán eltelt negyven év és Péter infarktussal kórházba került. Akkor úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Szépen összeírtam, hogy házasságunk alatt kivel, mikor csalt meg, hogyan hívják a balkézről sikerült gyerekeit és megígértem, hogy szép koszorút viszek a temetésére. Van még konyakmeggy? Csak kettő? Nem baj, megeszem.

Olga néni szép komótosan elnassolja a konyakmeggyeket, és folytatja a történetet.
- Bementem hozzá az intenzív osztályra. Azt mondtam, hogy az elvált felesége vagyok. Megkérdezték, hogy hányadik. Nem mondtam meg, hogy az első. Azért beengedtek hozzá, de öt percnél többet nem maradhattam. Tele volt csövekkel, beszélni sem tudott. Elé tartottam az irományomat. Látnia kellett volna az arcát, Ernőke, hát az fenomális volt! Kipirosodott, a szeme majdnem kiesett az erőlködéstől, de nem tudott megszólalni. Ezért az öt percért éltem! Kiélveztem minden másodpercét. Tudja, kedveském, a legnehezebb időkben is a Péter iránt érzett gyűlöletem tartott életben. Még azt is megkérdeztem, a fülébe suttogva, hogy milyen koszorút akar a temetésére. Tudtam, hogy nem tud válaszolni. Elkezdtek csipogni a műszerek, mire a monitoron a szívritmusa egyenes lett, már ott sem voltam. Nem mentem el a temetésére. Ötven szál vörös rózsából készített koszorút küldtem magam helyett. Tudja, Ernőkém, hogy miért éppen annyit? Abban az évben lehettünk volna ötvenéves házasok. Ennyivel tartoztam neki!

Végszóra kopognak az ajtón és azonnal benyit egy gondozónő, hozza Olga néni ebédjét. Gyorsan elbúcsúzom és indulok haza. Szedem a lábam, az igazgatónővel már nem szeretnék találkozni.

Valósággal süti a kezem a biblia, eldobnám, de nem tehetem, mert megígértem a feleségemnek, hogy elviszem neki. Otthon beteszem az íróasztalom fiókjába, hogy ne legyen szem előtt.

Feleségem rendszerint este kilenckor hív Skype-on, most is így tesz.
- Ernő, kérlek, bontsd ki azt a bibliát, nézzük meg. Megadnád az otthon telefonszámát? Majd holnap felhívom és megköszönöm neki. Igazán kedves gesztus Olga nénitől, hogy a Mama emlékére nekem adja a családi bibliát.

Előveszem a csomagot, a számítógép előtt kibontom, hogy feleségem is lássa. Kinyitom a bibliát és kiesik belőle egy boríték, benne egy levél és egy kulcs.

„Kedveském! Öné a CIB Bank 5620-as széfjének tartalma. Az adományozó levelemet is ott találja. Gondoljon rám jó szívvel: Olga néni”

Hangosan felolvasom a levelet.
- A bankba neked kell bemenned.
- Jó, majd ha legközelebb megyek hozzád, felkeressük a bankot. Ráér.

Sajnálom, de már előre tudom, hogy nekem éppen akkor nem lesz erre időm.

Csipog a telefonom, sms-t kaptam.
„ Olga néni délután örökre elaludt. Temetéséről intézkedünk. Vassné igazgató”