Tanmese a barátságról
Látogatók száma: 102
A közeli barátok számára a segítségnyújtás nem a várható viszonzás függvénye. (Bereczkei Tamás)
Két ember sétált az úton, Rodney és Max. Szép napos idő volt, az út kényelmesen vitt előre. Remekül elbeszélgettek, nevetgéltek, jó barátok voltak, pompásan érezték magukat együtt. Addig mentek, ameddig egy útelágazáshoz nem értek. Max így szólt:
- Sajnos nekem arrafelé visz az utam. – mutatott a hegyre fel.
- Nem baj, elkísérlek! –szólt Rodney, bár látta, hogy az út igen nehéz lesz, de mégsem érdekelte, örült, ha barátjával lehet.
Mentek tovább, most már hegynek fölfelé. Az út egyre meredekebb lett, tele kövekkel, melyek minden lépésnél legurultak, úgyhogy a lábukat alig bírták az úton tartani. Keserves küzdelem volt, nagyon megizzadtak. A nap is fent járt már az égen, alig láttak. Hirtelen Max lába megcsúszott, és az út menti szakadékba zuhant. Rodney halálra rémült, a szakadék széléhez rohant, keservesen kiabálta barátja nevét. Már majdnem feladta, teljesen berekedt, mikor egy erőtlen hang szólat meg közvetlenül alatta. Max volt az, egy keskeny párkányon kapaszkodott utolsó erejével. Rodney azonnal elrohant egy hosszú botért. Lenyújtotta, majd, mikor Max jól megmarkolta, minden erejét megfeszítve centiről centire húzta felfelé, ameddig csak barátja biztonságba nem ért. Örömében megölelte, örömkönnyein át alig látott, hiszen sikerült megmentenie drága barátját.
Mindketten elfáradtak, leheveredtek pihenni kicsit, el is szundítottak. Kis idő múlva folytatták útjukat, mely még nehezebb lett, küszködés volt minden lépés. Egyszer csak egy folyóhoz értek. Gyors folyású hegyi folyam volt, kiálló éles sziklákkal. Hogyan jussanak ezen keresztül? Oldalra néztek, megláttak egy régi, ócska kötélhidat. A kötél néhol szakadozott, foszlott, a deszkák korhadtak és hiányosak voltak. Max halálra rémült.
- Rodney, nem kell tovább jönnöd velem, látod milyen veszélyes. Menj csak vissza az úton. Nekem muszáj erre mennem.
- Hogy hagyhatnálak egyedül, pont ezen a nehéz szakaszon? – tette fel a kérdést Rodney. – Induljunk csak együtt tovább.
Így is tettek. Felléptek a kötélhídra. A korhadt deszkák minden lépésre nyikorogtak, recsegtek, ropogtak. Alattuk zúgott a folyó, a víz hömpölygött a sziklák között, a vízpára a lábukig ért. Lassan haladtak, óvatosan megfontolva minden lépést. Egy pillanat tört része volt, amikor Max eltűnt a hídról. Egy reccsenés hallatszott, a kötél szakadásának hangja, és már ott sem volt. Rodney halálra vált. Nem lehet, hogy beesett barátja a folyóba! Nagy nehezen a hiányzó deszkához ment, közben keze görcsösen markolta a kötelet. Odaért, remegve nézett le. Látta, hogy Max fejjel lefelé lóg. Valahogy úgy esett, hogy esés közben egy hurok képződött a kötélből, bokáját most ez tartotta fogva, és emiatt nem zuhant le a mélybe. Rodney nem tudta mi tévő legyen. Oldalra nézett, az elszakadt kötél ott himbálózott. Megfogta és a dereka köré kötötte. Nem tudta, hogy vajon kibírja-e kettőjüket, vagy mindketten a mélybe zuhannak, de képtelen lett volna otthagyni barátját. Lehasalt a lyukhoz, majd egészen belebújt, addig, míg el nem érte Max lábát. A dereka körül a kötél megfeszült, de addig nyújtózkodott, míg egyik kezével szorosan át nem tudta fogni Max bokáját, majd a másikkal nehezen, de kibogozta a hurkot. Ezután mindkét kezével tartotta barátja lábait, majd maga sem tudta hogyan, de hirtelen olyan erősnek érezte magát, hogy fel tudta őt emelni, és a hídra húzni. Mindketten remegtek. Úgy határoztak, hogy hason csúszva jutnak át a hídon, akkor talán nem esnek bele. Mire mindketten átértek, már olyan fáradtak voltak, hogy lépni sem bírtak. Kerestek egy zugot és ott éjszakáztak, összebújva tartották egymást melegen. Max nem győzte megköszönni Rodneynak, amiért megmentette, de ő csak szerényen mosolygott.
Reggel mentek tovább. Most is sütött a nap, de nem tudtak rá figyelni. Szemüket az útra kellett szegezni, mely tele volt csapdákkal és gödrökkel. Már azt sem tudták, hogy hova merjenek lépni.
Max nem bírta tovább, kifakadt:
- Minek is jöttél velem ezen a nehéz úton Rodney, itt szenvedsz, mikor otthon lehetnél kényelmesen!
- Ne törődj te ezzel! – szólt Rodney, - nekem ez nem szenvedés, hiszen veled lehetek.
Már órák óta mentek, elfáradtak.
- Egy kicsit megyünk még, aztán lepihenünk! – szólt hátra Max, de abban a pillanatban eltűnt egy hatalmas gödörben. Meg sem állt az aljáig. Sötét volt és nyirkos minden, a gödör fala pedig olyan meredek, hogy ember abból ki nem tudna mászni egyedül.
Rodney rögtön ott termett.
- Mindjárt kihúzlak Max, csak próbálj nyugodt maradni!
Max elkeseredett.
- Rodney, én mindig csak gondot okozok, soha nem tudom neked ezt viszonozni. Hagyj itt magamra, majd a magam erejéből kimászok.
- Ne beszélj butaságokat Max! A barátod vagyok, hogy tudnék elmenni? – kérdezte értetlenül.
- Márpedig nem kell többé, hogy segíts, ha én nem tudok rajtad soha segíteni!
- Majd te is segíthetsz még Max! –mondta szomorúan Rodney makacs barátjának. – Jól van, elmegyek, ha nem akarod , hogy kisegítselek! –adta meg magát, mikor látta, hogy hasztalan minden erőfeszítése.
Úgy tett, mintha elmenne, de leült egy kicsit távolabb és figyelte, barátja mit csinál. Nagyon szomorú volt, hogy végig kellett néznie barátja kínlódását. Nem tudta elviselni, hogy nem engedi segíteni.
Keserves nyögések hallatszottak, ahogy Max megpróbált egyedül kijutni, felmászni a falon. Egy darabig mindig sikerült, de aztán mindannyiszor visszacsúszott. Addig próbálkozott, míg már állni sem bírt, annyi ereje sem maradt. Mikor Rodney hallotta, hogy csend lett, odament a gödör széléhez.
- Kérlek, Max, engedd, hogy kihúzzalak! – rimánkodott. – Nem megyek innen sehova addig, amíg meg nem engeded. Akkor inkább együtt halunk meg itt mindketten.
Max nem látta barátját, de ismerte már jól. Tudta, hogy komolyan gondolja, hangjában olyan elszántság volt.
Sóhajtott egyet és erőtlenül felszólt neki.
- Rendben van Rodney, húzz ki kérlek!
Rodney csak erre várt, már vitte is az indákat, amiket aközben szedett le a fákról és kötözgetett össze, míg arra várt, hogy Max mikor gondolja meg magát. Ledobta hozzá a gödörbe.
- Kösd a derekad köré jó szorosan! –kiabálta Maxnek, mire az meg is tette. Rodney megmarkolta az indából készült kötél felső végét, és gyors mozdulatokkal kihúzta barátját a gödörből.
Megölelték egymást, majd vidáman mentek tovább. Az út sem volt már olyan nehéz, közben eszükbe jutott, hogy milyen régen nem ettek. Elhatározták, hogy bemennek az erdőbe és szednek gombát, gyümölcsöt, amit találnak. Keresgéltek, gyűjtögettek, kicsit eltávolodtak egymástól. Egyszer csak Max Rodney kiáltását hallotta, majd közvetlenül utána egy vadállat üvöltését. Lélekszakadva rohant oda. Amit látott, attól nagyon megijedt, de ijedségre nem volt idő, cselekedni kellett. Rodney a földön feküdt, rajta egy medve, tátott szájából a nyál a fejére csorgott, bűzös lehelete szétáradt. Max megmarkolt egy hatalmas husángot, majd a medve fejére akkorát csapott vele, hogy az menten elszédült. Lemászott Rodneyról és megpróbált Max felé fordulni. Olyat üvöltött, hogy majdnem megsüketültek. Max nem volt tétlen, most akkorát ütött szemből a medve pofájába, hogy az egy percig nem látott semmit. Gyorsan felpattantak és eliszkoltak onnan. Visszafordulva még látták, amint a medve komótosan elsétál, jobbnak látva, ha békén hagyja őket.
Később együtt ültek egy bokor tövében és azt falatozták, amit összegyűjtöttek. Egy marék áfonyát, egy-két kilónyi vadalmát, pár szem gombát. Némán ettek, majd egyszer csak Rodney hunyorítva megszólalt:
- Még mindig úgy gondolod Max, hogy ott kellett volna hagyjalak a gödörben?
Max bocsánatkérően elnevette magát, nem kellett, hogy válaszoljon. Most már tudta, nem számít melyikük is kerül bajba ezután, egymásra mindig számíthatnak.
A cikket írta: Grace
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Grace!
Ezt a mesét tapasztalatból ismerem... ha valaki számít, mert nem tudom elképzelni nélküle az életem, akkor mindent megteszek érte, amit csak tudok, amit csak a lehetőségeim megengednek, vagy még azon is túl, minden erőmet belevetem... A másik nem is tudja mekkora erőfeszítésembe kerül ez, de nem számít, ha róla van szó... Hiszen a barátom, szeretem! Egészen addig így megy ez, amíg ezt érzem. Szükségem van rá! Hogy fordítva is így van e, arra csak idővel jöhetek rá. Mindenhez idő kell! Ha végképp feladom, annak oka van. Mindaddig amíg hiszem, látom az értelmét, addig van erőm, de... és ez a de, ami végső soron azt jelentheti, hogy fel kell adjam. Minden addigi erőfeszítésnél ez a legnehezebb...
Nagyon jól megírt tanmese! :-)
Puszi
Nem láttam a hozzászólásodat, bocsánat. Az emailcímem megváltozott, már nem kapok értesítést, ha ír valaki.
Nagyon jól összegezted, ezt én is így gondolom!! Azt hiszem, ha valaki azt érzi a barátja iránt, amiket leírtál, akkor nem jut el arra a pontra, hogy feladja. Képtelen feladni, mert nem tudja nélküle elképzelni az életet. Talán csak akkor, ha a másik már többet tényleg nem engedi. De ez valóban nagyon nehéz.
Köszönöm, hogy olvastál!
Puszi
Nem láttam a hozzászólásodat, bocsánat. Az emailcímem megváltozott, már nem kapok értesítést, ha ír valaki.
Nagyon jól összegezted, ezt én is így gondolom!! Azt hiszem, ha valaki azt érzi a barátja iránt, amiket leírtál, akkor nem jut el arra a pontra, hogy feladja. Képtelen feladni, mert nem tudja nélküle elképzelni az életet. Talán csak akkor, ha a másik már többet tényleg nem engedi. De ez valóban nagyon nehéz.
Köszönöm, hogy olvastál!
Puszi
Ezt a mesét tapasztalatból ismerem... ha valaki számít, mert nem tudom elképzelni nélküle az életem, akkor mindent megteszek érte, amit csak tudok, amit csak a lehetőségeim megengednek, vagy még azon is túl, minden erőmet belevetem... A másik nem is tudja mekkora erőfeszítésembe kerül ez, de nem számít, ha róla van szó... Hiszen a barátom, szeretem! Egészen addig így megy ez, amíg ezt érzem. Szükségem van rá! Hogy fordítva is így van e, arra csak idővel jöhetek rá. Mindenhez idő kell! Ha végképp feladom, annak oka van. Mindaddig amíg hiszem, látom az értelmét, addig van erőm, de... és ez a de, ami végső soron azt jelentheti, hogy fel kell adjam. Minden addigi erőfeszítésnél ez a legnehezebb...
Nagyon jól megírt tanmese! :-)
Puszi
<3