Találkozásom az első, nyakkendő-sorozatgyilkossal nővel…

Látogatók száma: 53

Kedves régi barátom, Bőbi (aki nem egy szószátyár fickó, napi 1 bővített, vagy 2 tőmondat) kimerítve a napi penzumát, imigyen invitált: Van kedved eljönni Tirolba, a bernáthegyi kutyákat meglátogatni? Heves bólogatással jeleztem, szívesen tartok vele, annál is inkább, mert az utóbbi időben erősen megcsappant a kutya simogatással töltött időm. Meg különben is visszahúz a szívem Tirolba és éppen itt az ideje, hogy meg tanuljak jódlizni.
Nem emberi időben, hajnali 5-kor indultunk, mint két elszánt Hannibál, elefántok helyett autóval, meghódítani az Alpokat. Az Edda műveknek köszönhetően már az első 10 percben széles jókedvünk kerekedett, és boldog kamaszkorom nagy kedvencét, saját hangon is megörökítettem, az utókor számára. A Német- Osztrák határig az élelmiszerkészlet felét elpusztítottam, mert biztos, ami biztos, hátha akadályok gördülnek a táplálkozásom elé. Ausztriába érve, már csitult kínzó éhségem, de cserébe bedugult mindkét fülem és erősen szédültem. Bőbi szerint azért, mert mint egy őrült úgy kapkodom ide-oda a fejem, a sok gyönyörűség láttán. Kb. az 1000. kép után lemerült a telefonom, ezért nemes egyszerűséggel, szó nélkül, eloroztam útitársamét. A 1500. kép elkészülte után, megérkeztünk a célhoz. Ekkor már közel másfél órája (egy doboz csokis kekszen kívül) egy falatot sem ettem. Kedves barátomat rábeszéltem, gyarapítsuk gasztronómiai élményeinket valami helyi kisvendéglőben. Mivel, ő gyakran megfordult ezen a vidéken, azonnal tudta, hova kell menni. Nem ragoznám az út szépségeit. Tirol, 3-4 szóra redukálta az amúgy sem tetemes szókincsemet. Jaj, de szép… gyönyörű…(mint egy csökkent értelmű papagáj) ezeket ismételtem felváltva. A vendéglő úgy 200 éves, az abból a korból származó falra festett dekorációval. ( Hiába az ifjúság, ifjúság, a grafiti, az grafiti.) A kedélyes pincérnő,(aki valószínűleg favágással csapja agyon szabadidejét) villámgyorsan szolgálta fel a kért ételeket. Már a levesnél erős volt a késztetés, hogy összehasonlítsam anyukám főztjével. De mivel a mamihoz gyengéd szálak fűznek, ezért ez a csata, most még, igaz hajszál híján és érzelmi alapon, de az ő javára dőlt el. Viszont a grillezett zöldség és húsok hatására, nyelvem ízlelőbimbói vad táncba kezdtek…gasztro-orgia… Fájdalom, de a kereskedelmi mennyiségű ételt nem tudtam mind megenni, pedig igyekeztem. Falatozás közben, végig pásztáztam a termet. A falon, „A halat evő gyermek festménye” nyilván helyi mester alkotása. A többi műtől jeges rémület szorította össze a torkomat. Félbevágott nyakkendők, felcímkézve, dátumozva, bekeretezve! Atyavilág… azonnal nyomozásba kell kezdenem… tudnom kell az igazat, mielőtt a saját fantáziám elragad és valami rémséges horror történetet rittyentek az egészből. A sarokból (a recsegésből ítélve, nyilván gramofonról) a Smokey slágere csendült fel. Fizetés ürügyén asztalunkhoz intettem a hobbi-favágó pincérnőt. Gondoltam eljött az igazság pillanata, megtudakoltam a lekaszabolt nyakkendők eredetét. Vérfagyasztó mosolyával, szemében az ötletgazda elégedett, boldog magabiztosságával mesélte el, miszerint ez az ő privát tradíciója. Minden év November 11-én, Márton-napi táncversenyt hirdet és a győztes nyaktekerészeti mellfekvencét, (Kazinczy alkotta szó) saját kezűleg metszi el. De ekkor már, nem bíztam Brünhildában, szerintem ez csak egy fedő sztori és a táncos lábú férfiak a lépcsőalatti gardróbban senyvedve, várnak megmentőjükre. Ennek ellenére remekül éreztem magam és fizetés után rábeszéltem Bőbit, egy kis hegymászásra, aki erősen tiltakozott, de én győztem. Szédületes tempóban, 10 méter/ perc, sebességgel törtünk a csúcs felé. Városi tüdőnk azonban nehezen vette az Iceberg oxigén dús levegőét. Félúton már erősen meditatív állapotba kerültem, barátságosan lebeszéltem túratársam, az előttünk álló út megpróbáltatásairól. Visszafordultunk és kaján pillantásokkal illettük a felfelé baktatókat. Holnap baromi izomlázuk lesz…nekik is…
Nos, kutya mustra. Barátom a völgyben lévő parányi pontocskára mutatva jelezte, most odamegyünk. ÉN? ODA LE? SOHA! Inkább meghalok. A kettő nem zárja ki egymást, közölte, úgyhogy indultunk. Az út másfél méter széles lehetett, korlátok nélkül, hajtű és derékszögkanyarok ezreivel, mellettünk 100-150 méter mély „gödrökkel”. Igyekeztem gyorsan verbális kapcsolatba lépni a Teremtővel, ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz. Halálfélelmemet fokozandó, Bőbi kéjesen ecsetelte, hogy házigazdánk, enyhén alkoholos befolyásoltság alatt is, naponta többször megteszi ezt az utat autóval… Csendesen elbúcsúztam szeretteimtől, barátaimtól és igyekeztem minél kisebbre csökkenteni a testfelületem, minden eshetőségre, leeeshető-ségre felkészülve. A 12 Celsius fok ellenére, nyáriasra izzadtam a ruhám, mire megérkeztünk. A kerítés mellett 30 mindenre elszánt, bajnok bernáthegyi kutya. Ez az! Ha nem zuhantunk szakadékba, majd a kutyák széttépnek. Brigitte, a háziasszony, szívélyesen üdvözölt, és mert biztosan látta, hogy sokkos állapotban vagyok, hátra terelte, az amúgy meseszép kutyusokat. Bőbit 4, igen csinos tiroli kutyatenyésztő hölgy babusgatta, míg ők örömködtek, megpróbáltam felidézni, hirtelen elvesztett német nyelvtudásom. A gazdasszony vízzel kínált, bár láttam dilemmázik, ivásra, vagy a fellocsolásomra használja e fel. A kedves teremtés egy óriás adag kuglóffal is megpróbált kiszakítani katatón állapotomból. Bőbi a hölgykoszorú kíséretében, szakmai konzultáció címén, elvonult a kutyákhoz.(na persze) Az ablakból figyeltem, lelkesedésük, míg Hansi megérkezett. Mind a 80 évével lenyűgözött. Szellemi frissessége irigylésre méltó. Tágra nyílt szájjal hallgattam, ahogy Lehár Ferencről beszélt és azt is, ahogy az egykori német diktátor és egy mai magyar politikus közt, párhuzamokat vél felfedezni. Dobtuk a témát és vidámabb vizekre eveztünk, illetve büszkén mutatta meg népes nyuszi farmját. Miközben segédkeztem egy picit az állatok körül, úgy éreztem múlhatatlan barátság szövődik köztem, Hansi és egy általam elkeresztelt Eliza Schwartz nevű, hiányos fülű nyuszi közt. Aztán a konyhába visszatérve Hansi titokban, azért így,mert a Brigitte tréfásan folyton megjegyzi, hogy már olyan dagi, hogy egyszer felrobban) megkóstolta az ajándék téliszalámit és a (most már Tirolban is híres)sajtos pogácsámat. Ám egyszer minden jónak vége szakad. Szívembe zártam, majd keblemre öleltem az idős párt. Félórányi búcsúzkodás és ígéret után, miszerint visszatérek még hozzájuk, nagy nehezen elindultunk. Kényelmesen befészkeltem volna magam az ülésre, ha a Brigitte és a Hansi nem csempész oda egy fél-disznó nagyságú házi sonkát meg egy üveg vörösbort. Megnyugodva konstatáltam besötétedett, így a visszaúton nem kell tartanom a látványtól, mert ugye amit a szem nem lát, az a szívnek nem fájhat… Bár Bőbi lelkesen beszámolt minden mellettünk tátongó szakadék, hosszáról, szélességétől, mélységéről, térfogatáról, az átélt élmények elcsitították félelmeimet.
ÁÁÁÁÁÁÁÁ…..Jódlizni még mindig nem tudok…úgyhogy vissza kell mennem…

Lilyth

A cikket írta: Lilyth

előző cikk következő cikk

5 szavazat