Apám tudja
Látogatók száma: 48
Nem ártottam volna senkinek. Nem lettem besúgó a hadsereg felkérésére, és nem írtam alá, nem is készítettem hangulatjelentést, amikor erre kényszerítettek volna. Nem volt bántódásom, de a hatalom ennél mindig alattomosabb. Számtalan módon tud ártani...
A halál nem szép. Apám egy hajnalon tűnt át egy másik világba, ahol naponta vezekel bűneiért, és ahonnan minden nap kiragadja őt az emlékezés, mindmáig. Anyám jajveszékelt, öcsém csak sírt, nem értette, mi történik körülötte. Nem tudom, mi adott erőt, de akkor tudtam, mit kell tennem. Megsimogattam mellén összekulcsolt kezét, és megértettem, készült a halálra. Gépiesen cselekedtem, mintha mindig ez lett volna a dolgom. Teste még nem volt merev, még egy utolsó sóhaj is elhagyta félig nyitott száját. Megmosdattam, átöltöztettem, így várta a fekete ruhásokat. Az orvos érkezett meg elsőként. Csodálkozott azon a bátorságon, amit egy tizennyolc éves ember, az első hulla láttán tanúsított. Volt intézni való, nem tudtam, mit, és hogyan csináltam, de a temetésre már mindent elrendeztem. Hónapok, évek múltak el, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy zokogok. Akkor értettem meg, hogy hiányzik az életemből az apa, egy férfi, akinek mindent elmondhatok, akitől tanácsot kérhetek, aki jelen van.
Negyvenhat év telt el, és én ma is szólok hozzá. Érdekes, nem öregszik, nem is tudom elképzelni, csak mint egy negyvenes évei elején járó, jóképű, tehetséges fiatalembert. Nincs évforduló, semmilyen tekintetben nem alkalmi ez az emlékezés. '56 hozta most felszínre a gondolatokat. Apám utálta a Kádár-rendszert, nem tudta elképzelni, hogyan kerülhet hatalomra egy szovjet-bérenc csürhe? Nem békélt meg a gondolattal, de nem volt ellenálló a szó szoros értelmében. Minket egy új világra nevelt, megértette, most azok az idők jönnek, amikor fontos, hogy beilleszkedjünk. Azt mondta, a ti dolgotok, mit tesztek, kinek mit hisztek el, de én tudom, ezek hazudnak. Kár, hogy nem beszéltünk többet erről, de azt hiszem, megvédett minket.
Mindig büszke voltam arra, hogy ember tudtam maradni. Nem ártottam volna senkinek. Nem lettem besúgó a hadsereg felkérésére, és nem írtam alá, nem is készítettem hangulatjelentést, amikor erre kényszerítettek volna. Nem volt bántódásom, de a hatalom ennél mindig alattomosabb. Számtalan módon tud ártani, ha akar. Mindig apám jutott az eszembe, aki egyszerű emberként igyekezett minket erkölcsre nevelni, hol vallásos köntösbe burkolva, hogy hegyi beszédek formájában adta át latinos műveltségének darabkáit.
Egy ideig azt gondoltam, minden másképpen lesz. A rendszerváltás boldog diploma tulajdonosként ér. Új kapcsolat, házasság, új munkahely. Végre nem a képmutató, ostoba párttitkárok irányítanak, hittem akkor. Felszabadult, jó érzés volt friss diplomásként feladatokat kapni. Apámra gondoltam, biztosan büszke lenne rám! Aztán jöttek a pártok, a választások, és az emberek elkezdték gyűlölni a másik oldalon lévőket. Hittem, ez csak egy átmenetei állapot, de gondoskodtak róla, hogy ez ne így legyen. Árkok készültek. Háborúk törtek ki a közelben, kezdett félelmetes lenni a világ.
Most Orbán tartja félelemben ezt az országot. Halottaink egyre többen vannak, akik már nem érik meg ezt az újabb diktatúrát. Anyám magára maradt, egyedül halt meg, méltatlanul. Lassan épült le, már nem is tudta, kifizette-e a villanyszámlát. Amikor kikapcsolták a villanyt, akkor derült ki, hónapok óta nem fizetett. Rendeztem a számlát, és a villany ismét melegíthette a vizet, adhatott fényt egyre gyengülő látásához. Az orvossal megállapodtunk, gyakran odafigyelünk rá, nem akar kórházba menni. Megértettem. Csak két napig nem mentem hozzá, és feladta.
Most nyomor mindenütt. Éhség, és kilátástalanság. Magyarország ismét félelmetessé vált. Mit mondok most apámnak?
(Budapest, 2016. március)
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon örülök, ha így van! Három éve nem olvasok Tőled, csak egy írást, amely nagyon tetszett. Miért nem írsz többet?
Kedves János!
Örömmel olvastalak, még ha szomorú is, amiről írsz...
Nagyon sokan kérdezhetnék most: Mit mondana az apjának, a szüleinek, ha élnének? Vagy mit mondanának vajon most ők, ha látnák, ami körülvesz bennünket?... Leírtad, így hát nem ismétlem.
Sokan háborognak és csalódottak, látva ezt a korrupt, hazug, képmutató kormány-vezetést...
Puszillak, Éva
Amellett, hogy apám emléke mindig velem van, természetesen, saját céljaimat, elvárásaimait is szimbolizálja. A megfelelés elsősorban önmagamnak fontos. Ez az, amivel megbuktam, azt hiszem. Semmi értékeset nem tudtam földi létem alatt alkotni, semmi maradandót létrehozni. Családom nagy része elhagyott, unokáimat - nyolc van már -, nem látom évek óta. Miért? Mert hitet tettem, és gondoltam volna, hogy gyermekeimmel szembekerülnöm, amikor rasszista, és gyülölködő szalonzsidózás, vagy szélsőséges véleménynyilvánításaikat hallgattam. Vajon, bennem van-e a hiba? Félre lehet tenni az ellentéteket a családi "béke" miatt? Nekem nem sikerült. Lassan, teljesen magányosan, befelé fordulva fogok vegetálni. Nem nekem való ez a földi lét. Ami körülvesz álságos, hamis, képmutató. Nem a kormány a legnagyobb probléma!
Puszi,
Janó
Kedves János!
Azon, hogy a történelem gyakran, más-más köntösbe bújva ugyan, de ismétli önmagát, ne csodálkozzunk, hiszen mi, emberek is gyarlók maradtunk, az ókor óta, ugyanazok az indulatok, emóciók, ambíciók mozgatnak bennünket.
Gratulálok az írásodhoz!
Üdv: Yolla
Üdvözlettel,
Janó
Kedves János! Megfogtál ezzel az írással.
Azon, hogy a történelem gyakran, más-más köntösbe bújva ugyan, de ismétli önmagát, ne csodálkozzunk, hiszen mi, emberek is gyarlók maradtunk, az ókor óta, ugyanazok az indulatok, emóciók, ambíciók mozgatnak bennünket.
Gratulálok az írásodhoz!
Üdv: Yolla
Örömmel olvastalak, még ha szomorú is, amiről írsz...
Nagyon sokan kérdezhetnék most: Mit mondana az apjának, a szüleinek, ha élnének? Vagy mit mondanának vajon most ők, ha látnák, ami körülvesz bennünket?... Leírtad, így hát nem ismétlem.
Sokan háborognak és csalódottak, látva ezt a korrupt, hazug, képmutató kormány-vezetést...
Puszillak, Éva