Napjaim

Látogatók száma: 40

Ezer tonnányi teher, áldás és átok mely nyomja lelkemet,
vezeti életem és nyomorítja élteti perceimet.
Álmodozza végig a napokat, heteket,perceimet,
felsajdul, majd elandalít, megrészegít és lealacsonyít.
Lelkem telve mindennel, tárcám üres a nem létezővel.

Jajongok és sírok, nevetek és örömben bánatban, de mindig könnyben,
ázom és áztatok minden lelki és testi virágot, mely ölel, megfog, vagy eltaszít,
útra késztet és megállít, de kiváltja a lehetetlent is a néma szavakból.
keresem mi lenne a jó, de olykor rosszat találok, és választok,
viselem a terhét mindennek mi volt és van, de a jövőt áhítom mindennél jobban.

Megélni a lehetetlent, megmenteni a tehetetlent, és lenni és vigadni, élni és nevetni,
csak lenni, de terheletlen, élni gondok és fájdalmak nélkül, csak lenni és élni, élni .
Elviselem a valót, megtartom a múlt emlékeit, de a jövőt akarom szépnek és csodának,
kicsi rá az esély, mert mindent befolyásol minden mi körül vesz.
Átkarol és megfojt, vagy szabadnak engedi a fantáziámat.

A csatámba eltökélten lépek a holnap valós meglétébe, kapaszkodva
a remény és a föld közelségében, mert szárnyalni majd a létezővel kéne.
A pillanat reménye a terhek súlya lehúz és felemel, de a merre a kérdés,
a kivel és hogyan a helyzet szüleménye légyen akkor és ott a perc varázsába,
mert lépni és tenni csak helyben lehet, ha súlyomat majd elengedem végre.

Egyszerre nehéz elengedni és letenni, továbblépni és haladni nem visszanézni,
mikor a fáj és kín gyötör és megtör, de a haladásban tartani kell a lépést mindenkivel.
Család és mindenki elvár és követel, hajt és hajszol, de lépni egyik sem tud nélküled,
együtt kell menni, mert elbukik a sereg, de a hajtás nem sikerül egyszerre,
máshol és máshogyan fáj minden mindenkinek, mert a többihez csapódva hasít.

Van akinek erősebb, van akinek gyengébb, de a fájdalom vagy bénít, vagy ösztökél,
csak békében nem hagyja a lelket és a testet, gyötri és kínozza, zsigereli újra kelti.
A jó nem jön el csak a tövises ösvény után a fájdalmak tengerét átúszva,
kifulladva partra vetve, elnehezedve de élve értheted meg a fájdalom valós ízét.
A part mindig rögös, az út nehéz, de megtenni kötelező, mert ez a sors és lehet szép.