CICACSALÁD ... I. RÉSZ
Látogatók száma: 63
Nincs jogom ahhoz se, hogy aggódjak. Megtettem azt, amitől féltem. Nem bólintottak rá, őket nem kérdezte senki.
Ma különleges kegyben volt részük. Kitártam az ablakot, nem csak az anyának volt joga ezen a reggelen, hogy kisétáljon rajta, naponta többször is, a kicsik meg csak nézték Most mindahányan ott nyüzsöghettek az ablakpárkányon, a saját örömükre, és a mi gyönyörűségünkre. Édes pofák voltak, mit mondjak. Ott ültem, és csak néztem, mire képesek. Még ott is csak birkóztak egymással és milyen jó volt látni őket még egyszer utoljára itthon. Az emberek nem tudtak úgy elmenni az ablak előtt, hogy rájuk ne csodálkozzanak. Volt is miért. Az egyik hófehér, a másik koromfekete, a harmadik vörös, a negyedik cirmos-szürke.
Most ott vannak, az egész cica család egy nagy dobozban. Legalábbis szeretném ezt hinni.
Még most is, négy hónapos korukban is az anyjukat keresik, és ciciznek, és az anya olyan megadó, hogy még mindig hagyja. Ott voltak szépen sorban, egy fehér, egy vörös, egy fekete és egy cirmos. Szívet melengető látvány volt. És én tudtam, szokják a helyet, ami egy-két nap múlva szinte az egyetlen menedékük lesz azon túl, hogy meg fognak tanulni fára mászni, tücsköt-bogarat-lepkét fogni, elvégzik a dolgukat a természet lágy ölén és nem az alomban, amiben olyan jóízűen szerettek kotorni, nem kis munkát hagyva nekem minden egyes alkalom után.
Nem örömünnep ez számomra, de az ő számukra sem az. Még egyszer utoljára kiélveztem a szobacicák által nyújtott minden örömet. Hagytam, játsszanak, ahogyan csak a kedvük bírja, de valahol legbelül tudtam, ez az öröm nem tart sokáig egyikünknek sem.
Átéreztem a súlyát annak, amit elterveztem. Milyen kegyetlen terv is ez, hogy az eddig olyan nagyon dédelgetett kis ártatlanok az éjszakát nem a jó meleg radiátoron fogják tölteni, hanem abban a nagy dobozban, ami minden lehet, akár kényelmes is, csak éppen nem meleg.
Micsoda rideg is a valóság. Ott voltam, velük töltöttem nem kis időt, hogy tudják itt vagyok, velük vagyok, még. Rám se hederíttek a játék hevében. Volt ott minden, amit elképzeltem, lepke, bogár, kedvükre. Egy darabig. Aztán jött a szürke kandúr.
Egészen addig nem tudtam, hogy ő egy idegen, amíg meg nem láttam a farkát. Azt is már csak akkor ott a ház alatt, amikor megette az eléje tolt ételt, amit nem neki szántam, olyan nehezen csalogatva értem el, hogy végre jöjjön már elő az anya cica a ház alól. Előjött, csak éppen nem ő. Hanem ez a kandúr. Ugyanolyan szürke volt, talán így utólag már tudom, kicsit nagyobb volt a feje és vékonyabb a farka, amit addig nem láttam, míg elő nem jött. De már késő volt. Nem sajnálom én tőle sem az ételt, remélem meg fogja hálálni, és nem fogja bántani a kicsiket.
Az anyát, a kormit és a kis vörcsit nem láttam. Annyira elbújhattak a ház alá, hogy minden hívó szó sem volt elég, hogy előbújjanak. Amikor jóllakott a kandúr, mint aki jól végezte dolgát, persze egy kis ráhatással, mert már tudtam kivel van dolgom, elsomfordált. De meddig?
Ilyen kétségek közepette, csekély vigasszal, hogy legalább a kis szöcske, meg a golyó cicám szinte azonnal feltalálták magukat a lepkék, bogarak társaságában ott a teraszon. De az anya és a másik két cica még mindig nem jöttek elő.
Befűtöttem én, de nem volt szükségük rá, annyira el voltak foglalva a felfedezéssel és az újfajta játékkal, igazi játékkal, hogy eszük ágában sem volt melegedőre fogni. Nekem viszont nagyon jólesett, mert teljesen átáztam a kitelepítés ideje alatt. Nem érdekelt addig, de most jólesett kicsit megpihenni. Bánta az egyik ujjam, valamelyiknek nem volt ínyére a dobozban maradni és mintegy köszönetképpen végigszántotta nem éppen kis karmával, de kit érdekelt akkor. Most viszont fájt. De mi volt ez a fájdalom ahhoz képest, hogy itt kell hagyjam ezeket a kis teremtményeket, akiket én annyi hónapon keresztül dédelgettem.
Csak bizakodni tudok és hinni abban, hogy amit tettem több jót hordoz magában, mint rosszat. Most csak ez számít.
Holnap reggel az első utam hozzájuk fog vezetni. Amikor bandukoltam végig a szabolcsi úton az esőben, arra gondoltam vajon várnak-e rám? Vajon érzik-e, hogy jönni fogok.
Fel a fejjel kis cicáim!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Éva!
Hinnéd, de macskapárti vagyok:-)
Mi mindig berakjuk a helyi hirdetőújságba és eddig elvitték őket!
Olvasok tovább, megkapod a valóságpontomat is!
Pinokkió
Hinnéd, de hat évvel később sem vigasz, hogy megkaptam tőled a valóságpontot is!
Az okát ismered. Döntéseink következményeivel nem számolunk. Erre a tettemre nincs mentség, magam előtt semmiképp... Tudom.
Éva
Hinnéd, de macskapárti vagyok:-)
Mi mindig berakjuk a helyi hirdetőújságba és eddig elvitték őket!
Olvasok tovább, megkapod a valóságpontomat is!
Pinokkió
Nos, Éva, ezt én bírtam volna megtenni. Kitenni egy tanyára... Mi lesz velük a hideg télen?
Nekem is voltak cicáim, aztán az egyik szomszédunknak is, akiknk a két cicaszülő mellett hat kiscicájuk volt, de sokáig nevelték egy kis lakásban, aztán hirdették, kínálgatták, amíg mind az öt cica gazdira nem talált. Az egyiket megtartották. Legközelebb ide is fölteszem azt a novellát, amit erről írtam.
Katalina
Nekem is voltak cicáim, aztán az egyik szomszédunknak is, akiknk a két cicaszülő mellett hat kiscicájuk volt, de sokáig nevelték egy kis lakásban, aztán hirdették, kínálgatták, amíg mind az öt cica gazdira nem talált. Az egyiket megtartották. Legközelebb ide is fölteszem azt a novellát, amit erről írtam.
Katalina
A kertembe, ki a tanyára. Van egy teraszom, ami majdnem zárt, üveg ablakok helyett olyan plexi, áttetsző ablakok. Ajtóra nem futotta, ami most direkt jó, mert ki-be tudnak mászkálni. Ott helyeztem el őket, a nagy doboz a fekhelyük, vagy ahol éppen jól érzik magukat, még a subát is kitettem nekik a kisszekrényre, ha ahhoz van kedvük. Csekély vigasz, nekem.
Akkor most hová is kerültek?