Tempó

Látogatók száma: 92

Körbejárta, nézegette, nem örült és nem bánkódott csak tette a dolgát, harapott egyet-egyet, majd bevitt néhány, ebben a sportágban nem szabálytalannak minősülő övön alulit.

— Emlékszel, amikor elkezdtük a meccset milyen hetykén álltál?

— Milyen meccset és ki vagy te? — szeppent vissza a roggyanó.

— Hosszú ideje történt. Eléggé értelmetlen, hogy éppen én mondom ezt, az Idő. Nyalka voltál, mert voltak védenceid, akiket magadban melengettél és önzőn, saját hasznukra kisegítettek, ha bajod lett. Olyan vagy, mint elődeid!

— Nem is tudtam, hogy vannak elődeim. Mesélj róluk kérlek!

— Beléd épültek. Három szomszéd épület is volt itt, mind a te sorsodra jutott. Amit csak lehetett felhasználtak belőlük, de most, hogy ilyen kopasz lettél…

— Milyen érdekes, nem is tudtam, hogy van fejem…

— Oktalan! A cserepeid nagy része pozdorjává pottyant. Tetőgerendáid és a lécek olyanok, mint selejtes halszálkák, apróra töredezettek. Beléjük sok energiát plántáltam, mert hiába rúgtam-rágtam az oldalad, míg védenceid benned óvakodtak, nem sokra mehettem. Most, hogy elhagytak, bár igen kevés idő telt el, védtelen maradtál. Mondd, te érted mitől hajoltál meg? — sziszegte a rút, szenvtelen Idő — Előbb csak behorpadt a tetőd és szundított egyet a kéményed oldalra dőlve, aztán lepotyogott, hogy füstös téglái homokját már összeseperni sem nagyon lehet. Beitta a föld. Szemeid és a szád is összenőttek.

— Hát van szemem? — kérdezte boldogan a rom.

— Éppenséggel van még. Azok az egybegyűrődött nyílászáró nélküli lyukak, amelyekből keretestől mállott ki a betét. Nyugodtan sétálnának a gyerkőcök mezítláb, ablaküvegeid oly apróra hulltak szét, mint a homok. Csupa zöld moha lepi mindenedet.

— Mondd, miért csinálod ezt velem… jólesik?

— Dehogy — sóhajtott nagyot az Idő —, engem mindenki utál, néha nekem is jól jönne egy cirógató szó, ám én ezt a szerepet kaptam. Amíg le nem térdelsz előttem, rúglak és haraplak. Látom, már nem sok van múló karrieredből, egy picit mélyebbre hajoltál. Ne kínlódj, térdelj le!

— De mi lesz velem, ha összerogyok?

— Mi lenne, széthordanak. Ami menthető, újabb épületekbe építik be, ami nem, eltüzelik.

— De kár, hogy nincs meg a szemem, úgy szeretnék sírni!

— Te is olyan vagy, mint minden ezen a Földön. Önmaga elmúlását siratja, és ha éppen egy pókháló csüngne arról a fáról, képes lennél belekapaszkodni néhány másodpercért. Térdelj le, nem hallod? Világosan beszéltem. Tedd!

Az Idő még rúgott kettőt-hármat, és harapott egy nagyot az oldalába. Hajnalra a ház összeomlott. Már nem emlékezett a régi szép időkre, mikor meleg fészket nyújtott az őt elhagyóknak. Csak fájdogált még egy picit, aztán a kapu nyílásakor Józsi odaszólt Töhötömnek:

— Na, sokkal kevesebb dolgunk lesz, mint gondoltuk. Lám, volt ebben a kalyibában egy kevés jóérzés, szinte szétterült, már csak szortírozni kell, mi az, ami kidobandó és mit tudunk felhasználni, téglákat, cserepeket. A többit eltalicskázzuk. A faanyag épp a kályha szájába vágyik. Féltem, hogy napokig vakarhatjuk, de ha jól elnézem, pár nap múlva szánthatunk is, ennyivel megnöveltem a kertet.

Az Idő rájuk nézett, aztán a romra, és a két ereje teljében buzgón tervezgetőnek egyenként nyolcat-tízet harapott időfogaival az oldalába. Még jó bírták, észre sem vették. Nyolc másik ház is várta, mint megannyi ember, állat, ahogyan ez a két csodafej is. Sok dolga volt az Időnek. Most éppen azt csinálja, amit a rozzant ház a szemére vetett.

Sajnálja önmagát, amiért senki sem sajnálja.