Családom
Látogatók száma: 31
1979-ben születtem Mohácson, igen gyorsan, gyakorlatilag háromnegyed óra alatt. Anyu szerint hamarabb is kibújtam volna, de mind az öt szülőágy foglalt volt, így várni kellett a soromra. A türelmet már akkor is gyakorolnom kellett, így később sem esett soha nehezemre. Anyám huszonhárom, apám pedig huszonegy éves volt, amikor első gyermekükként megszülettem. Amikor nyolc hónapos voltam komoly tüdőgyulladást kaptam, aminek következményeként megszületett az öcsém. Anyu ugyanis olyan ideges volt, hogy három napon keresztül kihányta az amúgy is gyenge fogamzásgátlót, s az nem használt, apám pedig nem bírt magával -hogy anyám szavait idézzem. Az öcsém sietős gyerekként, hetedik hónapra született, mindössze negyed óra alatt, hajszál híján a kórház lépcsőjén. Tizenöt hónap korkülönbség van köztünk.
Anyu mesélte, hogy nagyon nyugodt gyermek voltam, ha el kellett menjen a boltba, ami tíz percnyi gyalogút oda, s ugyanannyi vissza, akkor letett engem az ágyra, és amikor hazajött, én ugyanott voltam. Igaz, hogy bepisilve és bekakilva, de ugyanott. Mindig jól elvoltam magamban, és nem volt szükségem senkire. Egy kávéfőző szűrőjével el tudtam játszani órákon át, és soha nem hisztiztem. Másfél évesen teljesen szobatiszta voltam és minden tekintetben önálló, már amennyire az lehet, egy másfél éves gyerek. Soha nem tartottam igényt senkire. Nem szerettem, ha ölelgetnek és puszilgatnak. A puszik után mindig megtöröltem az arcom a későbbiekben. Ezt bizonyos kor után már akkor csak, ha nem látták, mert rájöttem, hogy sértő. De mind a mai napig nem szeretem ezt a szokást. Első szavam az volt, hogy: -Nem! -és anyu szerint azóta is minden második.
Öcsi pontosan az ellentétem volt. Soha nem maradt egy helyben, nem tudott egyedül játszani, és nem tudott még három éves korában sem érthetően beszélni. Egy különleges nyelven beszélt, amit csak én értettem meg. Ezért én fordítottam másoknak. Nem tudta a nevemet sem kimondani, így lettem neki Baba. Volt egy titkos nyelvünk, s így belegondolva sajnálom, hogy nem maradt meg, érdekes lenne most használni, ahogy a nagyszüleink is svábul beszéltek, ha azt akarták, hogy mi gyerekek ne értsük meg, hogy mit mondanak. Önállóságra neveltek minket.
A családomat tekintve nekem mindig úgy tűnt, hogy apám uralkodik anyámon, mert mindig az volt, amit ő akart. Ezt mindig nehezen viseltem. Főleg akkor, amikor csúnyán beszélt vele, megalázóan. Utáltam emiatt. Emiatt is. De ekkoriban, még csak ezt fogtam fel...
Anyu okos asszony volt, és bölcs is, hiszen mindig engedett apámnak, s így béke honolt a családban. Bizony sokszor hallottam tőle, amikor öcsi hisztizett, hogy:
-Te vagy az okosabb, meg kell értened, hogy...
Persze ilyenkor mindig öcsi járt jól, mert a hisztijével elért valamit, én pedig maradtam az okos, ám eredménytelen. Elég sokáig tartott, mire leesett, hogy egy kis hisztivel mennyi mindent el lehet érni, de akkor már késő volt, mert már nagy voltam. Akkor persze jött az, hogy:
-Tiszta apád vagy!
Ezt pedig utáltam, de ha őszintén magamba nézek akkor van benne valami. Sokszor ugyanolyan erőszakos vagyok. Főleg, ha hiszek valamiben. Kicsit több bennem az agresszivitás, mint más átlagos lányban. Bár fogalmam sincs, hogy milyen egy átlagos lány. Néha szeretnék az lenni. De nem vagyok...
Mamát szerettem legjobban. Mindig hozott nekünk rózsaszín joghurtot a boltból. Amikor hazaért a 10 percre lévő üzletből, mindig így szaladtunk elé:
- Hoztál valamit?
Hát persze, hogy hozott. Sokat mentünk ketten együtt a temetőbe is. De az már egy másik történet. Talán egyszer elmesélem.
A cikket írta: Virág
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jó hogy megosztottad velünk ezt a szép kis történetet.
nagyon szép írás
:)
várom a folytatást
Jó Neked, hogy vannak a születésedről, meg a gyerekkorodról emlékek...mi hárman vagyunk testvérek, de nekem csak annyi van gyerekekkoromból, hogy szinte soha nem voltunk otthon, és hogy a két hugom rám volt mindig bízva.
Lánytestvért viszont szerettem volna! :)
:)
várom a folytatást