Dédike 1. rész

Látogatók száma: 27

ERZSÉBET

Már megint harangoznak - gondolta, miközben fájós derekát masszírozta rendületlen.
Valaki megint távozott az élők sorából. Az egy órai harangszó halottat jelez. Csak Őt nem tudja a Jóisten elvenni. Minden lépés fáj. Már, ha ezt a fájdalmas tehetetlen vánszorgást egyáltalán lépésnek lehet csúfolni. Bútorról-bútorra kapaszkodva tud elcsoszogni az asztaltól az ágyig.

Bezzeg egy éve még fürge volt. A temetőbe is a párjához hetente háromszor feljárt. Kapával, vizes flaskával és virággal felszerelkezve, melyet a kertjéből szedett mindig. Öt éve még javában művelte - egyedül - a két hold földet, kinn a város szélén, a domboldalban. Egyedül. Pedig van családja. Három gyereket nevelt fel a betegeskedő ura mellett.

1945 decemberébe esküdtek. Sohasem félt annyira, és soha nem volt olyan boldog, mint akkor. Nem készült fénykép a nagy napról, sietniük kellett. Nem volt lakodalom, parádé. Csendes, meghitt esküvő volt. Csak a templomból kifelé jövet keseredett meg a szájuk íze, mikor az ünnepelők és a koszorúslányok hada helyett, a katonák látványa fogadta őket.

Nélkülözve indultak neki az új életnek és bizony ez végigkísérte egész házasságukat. Gyermektelen idős házaspárral, Mili nénivel és Koma bácsival osztoztak szerény hajlékukon. Igen-igen jó szívvel emlékezett mindig rájuk vissza. Mili néni a Moson-megyében lakó édesanyja helyett anyja volt, Kozma bácsit pedig apjaként szerette. Később a gyerekek nevelésében is rendkívül sokat segítettek nekik.

Párja, János, a hadifogság megpróbáltatásai elől három társával gyalogszerrel menekült haza. Egészségére rányomta bélyegét a háború. Soha nem lett teljes munkaértékű ember. A családfő és a családfenntartó szerepe Erzsébetnek jutott. A világháború persze őt sem kímélte, mint ahogy annyi másik embert sem.

Az apácáknál a kitűnő tanuló Erzsike megtanulta a Hiszekegy-et, Miatyánk-ot, a béke hirdetését. Aztán a II. világháború Őt is kijózanította, mikor bekerült húgaival együtt a Vagon- és Repülőgépgyárba, támogatni a békét. Mint kiszemelt hadi célpont a gyár is megkapta a maga bombatalálatát. A romok alól az apácák kaparták ki, akik részt vettek a mentésben. Rengetegen odavesztek. És a húga... Egész hátralévő életét kerekes székhez kötve töltötte, azt a röpke harminc évet. Erzsébet szerencsésebbnek vallhatta magát, hat hónap gipszágyban fekvéssel végül is túlélte, nagyobb maradandó testi baj nélkül.

Ő olyan fiatal és lelkes volt akkoriban. A gyár tulajdonképpen egyet jelentett élete első szerelmével. Nagyon jól állt a fiún a repülős egyenruha. Úgy képzelte, hogy őérte dolgozik a szerelőcsarnokban, a fiú biztonságáért. A találat után, a betegágyában kapta a hírt: Pista a repülős, a vőlegény hős lett. Hősi halott...

A felszabadulás után mikor felépült, intézkedtek a szülők, hogy ne maradjon özvegy menyasszony. Összekommendálták tulajdonképpeni unokatestvérével, Jánossal.

Minden délben egy Lada Niva fékezett a kis ház előtt. A Családsegítős Annus hozta az ebédet. - Aztán mind az utolsó falatig tessék ám megenni! Nem szabad, hogy teljesen legyengüljön Erzsi néni! - kiáltott be a szobában üldögélő öregasszonyhoz, és már futott is vissza az autóhoz.

Erzsébet az éthordót a hűvös kamrába szokta tenni, mert a kályha mellett (ahova Annus letette) megromlik, mire Jóska fia hazaér a gyárból. Ez a művelet napról-napra nehezebb volt a számára. Csontritkulás. Sohasem hallott azelőtt ilyen nyavalyáról. Pokolian tud fájni az ember csípője, ha darabokra van morzsolódva... De muszáj volt minden nap megtenni ezt az utat, hogy a fiának legyen ebédje. Ő már hónapok óta nem tudott főzni. A kisebbik lánya fizette be az ebédre. De jól is tette, mert szegény Jóskának nem lett volna mit ennie!

Folyt. köv.