Májusi cseresznye

Látogatók száma: 46

Emlékképek, amelyek bekerülnek a képzeletbeli albumomba, hogy üres óráimban újra elővegyem őket és emlékezzek arra, hogy akkor sem vagyunk egyedül, ha néha ez olybá tűnik.

Nem volt mit tenni, mint behúzódni az esőcseppektől védett sarokba, ha már találkozásunk színhelyéül, a kertre és ezen időpontra esett a választás ez egy alkalommal. Erre a legmegfelelőbb hely az ereszcsatorna alatt álló kis asztal volt a számunkra, fenekünk alatt egy-egy kispárnával.

Húgom és jómagam kényelmesen elhelyezkedtünk egymás mellett. Szélvédett is volt, és elég árnyékot, meleget adó ahhoz, hogy az általa készített és nagy becsben tartott családi albumot megmutathassa nekem és megóvhassa az esőcseppektől. Hol másutt lehetett volna erre sort keríteni, mint a nagy diófa árnyékában, ott, ahol, ha sütött volna a nap, sem lett volna élvezetesebb, helyette azonban elkezdett cseperegni az eső, és oda száműzött bennünket.

Lányom és a sógorom miközben mi elkezdtük nézegetni az albumot, hogy ne is zavarjanak bennünket elindultak májusi cseresznyeböngésző körútjukra, hova máshova, mint szüleim által Jóska bátyámra örökül hagyott öreg cseresznyefát megcélozva. Ez ekkor már cseppet sem volt zavaró, nyomukat tévesztettük, addig sem voltak szem előtt, amíg azt a nagy utat oda-vissza megtették.

Engem amúgy nem ért meglepetésként, hiszen húgom mindig is ilyen volt emlékezetemben gyerekkorától kezdve. A családja körében körülötte zajló eseményeket előszeretettel a mai napig is megörökíti az utódok számára. Csak az ért meglepetésként, amilyen hangsúlyt fektetett a kivitelezésére, a külcsínre. Mit mondjak? Szép. És ahogy a családi események sorra bukkantak elő, többet árult el belőle, róla, húgomról annál, amit láttam, mintsem feltételeztem volna korábban.

Miközben egyre csak mesélt és egy-egy régi fekete-fehér, szkennelés után színesnek ható fotónál elidőztünk, az alatt a fél óra alatt évtizedeket repültünk vissza az időbe. Öröm volt látni a szüleimet a családunk körében, fiatalon, testvéreimet, húgaimat totyogós koruktól felcseperedni látni ismét, majd elfelejtett események tűntek fel a gyerekkorból, magamat is, nővéremet, bátyáimat látva, a megörökített pillanatok mögötti emlékeket nagyon jó volt gondolatban újra felidézni. Aztán jöttek sorban az övéi, az ő családja, fiai, unokái...

Igen távolra sodort bennünket az élet egymástól. De most itt ül mellettem, miközben látom filmként leperegni az életünket magam előtt, valamennyiünket újra, és szorosan egymás mellett ez igen felemelő érzés volt a két évvel ez előtti találkozásunk után. Egy csapásra feledtette velem a kételyt, a csalódottságot, a hiányukat, amit oly sokszor éreztem a távolból. Hogyan is gondolhattam arra, hogy, akire tizenöt éves korában rá mertem bízni az akkor még csak hat hónapos lányomat, egy pillanaton túl megfeledkezne rólunk? Hiszen ő már négyszeres nagymama azóta és a gyerekeinek, unokáinak szenteli a legtöbb idejét, férjével együtt egy szép nagycsaládot tudva maguk mellett. Azt mondta és el is hiszem, azt a szót, hogy unatkozás ők nem ismerik.

Közben előkerült a két gézengúz és csodák csodája nem jöttek vissza üres kézzel. A csoda az volt, hogy él még az öreg cseresznyefa, ha betegesen is, és az egyik fele elszáradva, de még mindig hozza a gyümölcsét.

Aztán szép lassan szedelőzködni kellett, mert még számtalan program volt előttünk, ami nem kevés időt vett igénybe még, ha nem is gyalogosan tettük meg a kilométereket. Körbejárni a szülői házat, és rácsodálkozni, hogy külsejében mekkora változáson ment keresztül, amióta utoljára láttuk. Természetesen megörökíteni a pillanatot. Ebből én sem maradhattam ki. Elmentünk szüleimhez, nővéremhez a temetőbe és a saját virágaimból helyeztünk el egy-egy szál bazsarózsát a sírjukra…
Nem volt pardon, hiszen eddigre megéheztünk. Ebédet a Fiáker vendéglőben fogyasztottunk el, hamisítatlan fagylaltot pedig a kertvárosi cukrászdában nyalogattunk.
Mit mondjak? De jó volt!

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink