Napfolyam

Látogatók száma: 47

Ahogyan apró vízerek táplálják a zúgó patakokat, melyek a folyót duzzasztják, hogy hömpölyögjenek csendes méltósággal a tengerbe, onnan az óceánba, úgy folynak egymásba a napok, terelgetve előre az emberi létet, s végül feloldódnak az idő végtelenében, és nekünk tudomásul kell vennünk, hogy ebben a napfolyamban csak másodpercek vagyunk.

Képtelen vagyok megítélni, hogy az én másodpercemből mennyit használtam fel, mióta fekszem itt, ebben a steril kórteremben, a mozgatható, guruló ágyamban, mozdulatlanul, csövek, vezetékek, tapadókorongok, gipsz és infúzió társaságában. Az ébrenlét és az álom közös mezsgyéjén sétálok, élénk, mozgalmas és sokszínű álmok szórakoztatnak, időnként kellemes érintések érik a bőrömet, hallok néhány hangfoszlányt, egyszer lágyan duruzsoló férfihangot, máskor műszerek zümmögését. Nincsenek nappalok és éjszakák, hideg, kékes fény vesz körül, a hőmérséklet sem változik, csak én érzem úgy, hogy fázom, vagy épp ellenkezőleg, elönt a hőség.
Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy az ösvény, melyen járok, csapdákat tartogat számomra, és jó lenne mielőbb visszatérnem a valós útra, mert annak tudata fontos számomra, és amint fel tudok állni, szilárd talajt érintsen a lábam. Most még lebegek a lét és nemlét határán, hol erre, hol meg arra sértem a határt, amely mágnesként vonz, semerre sem enged, csak játszik velem.

Kinn vagyok a réten, nagyapával, aki füvet kaszál a nyulaknak, én mezei virágot szedek, eltávolodok tőle, visszanézek, milyen messze van, de nem őt látom, hanem egy magas, fekete ruhás alakot, amint suhint a kaszával, csak úgy a levegőbe. Sikítok! Hol van nagyapa?! Rohanni kezdek, amennyire csak bírok. Ismerős nevetést hallok a hátam mögül, elesek, felnézek, már eltűnt a mező, valaki a kezét nyújtja, megfogom, felhúz, biztonságban érzem magam. Jaj, de magas vagyok! Fehér a ruhám, tüllből van, fejemen fátyol! Ez az esküvőm! Mosolyog az öreg tiszteletes, ordító kisbabát keresztel. Ismerős a gyereksírás. Hátranézek, mindenki fekete ruhát visel, visszafordulok, egy sír szélén állok, koppannak a göröngyök a koporsón, de nem tudom, kit temetnek, csak sírok, hullnak a könnyeim. Valaki átölel, magához szorít, suttog a fülembe, de nem értem, mit mond. Előveszem a zsebkendőmet, megtörlöm a szemem. Körülnézek, sokan vagyunk egy nagy teremben, mindenki mosolyog, szólítanak, kimegyek a pódiumhoz, oklevelet adnak a kezembe, többekkel kezet kell fognom. Nem találok vissza a helyemre, inkább kimegyek a nagy nyikorgó faajtón. Elkomorodom, odakinn sötét van, hirtelen nem tudom, hogy hol vagyok. Botorkálok a sötétben. Elesek.

Világítanak a szemembe. Megszúrják a talpam. Ki kínoz? Paskolják az arcom.
- Lilla, ébredjen fel!
Kellemes férfihang szólongat. Nehezen kinyitom a szemem.
- Jól van, Lilla, végre felébredt. Bartos főorvos vagyok. Kórházban van, már egy hete. Baleset érte.
Képtelen vagyok megszólalni. Száraz a szám, a torkom. Csak tátogok.
- Nővérke, hozzon egy bögre teát a betegnek! Mindjárt visszajövök.

Miért megy el a főorvos? Nyitva hagyja az ajtót, hallom a telefonbeszélgetését.
- Jó napot, kapitány úr! Bartos főorvos vagyok. Magához tért a beteg… igen, délután kihallgathatják… nem, nem mondjuk meg neki. Nem a mi dolgunk.Nekünk hivatalból jelentenünk kell az ilyen eseteket. Szóval feljelentés nélkül nem nyomoznak? Köszönöm! Viszontlátásra!

Langyos, cukros teát itatnak velem. Éhes vagyok. Mindkét karom be van gipszelve. Így nem tudok enni!? Mi történt velem?

Janival a választás utáni fogadáson voltunk. Pezsgőt ittunk. Felvettem az új kosztümöt. Pásztor Jani, a pártreferens, gratulált nekem is a férjem győzelméhez. Mondtam, hogy ne nekem köszönje, egyébként is, hamarosan elválunk. Éjfélkor értünk haza. Megvert a Jani. Eltörte a két kezem.
- Ugye, így már jobban érzi magát? Hozok magának egy tányér húslevest.
Kedves a nővérke. Kellemes alt hangja van.
- Emlékszik arra, hogy mi történt magával?
- Ne faggassa, nővérke! – dörren rá a főorvos.

Nem akarok beszélni. Csak élni akarok!