Rostás Róza levele

Látogatók száma: 51

Novemberben járunk, a naptár szerint vége az ősznek, ez már a tél időszaka, csakhogy az időjárás nem ismeri a naptárt, mert napközben húsz fok meleg is előfordul, a csapadék is elkerüli a környéket, így a fák sem igyekeznek megszabadulni leveleiktől, legfeljebb akkor engednek el néhányat belőlük, ha szél úr erősen tépázza ágaikat.
Rostás Róza, hivatalos nevén özvegy Kovács Józsefné, idős embernek számít a maga hetvenhat évével, mégis máig arról híres, hogy aprócska házát rendben tartja, tenyérnyi telkén kora tavasztól késő őszig nyílnak a virágok, és három gyümölcsfája alatti pázsit is rendezett, nincs abban se lehullott gyümölcs, se elsárgult falevél. Így lesz ez egészen addig, míg leesik az első hó, mert reggelente hatkor felkel, megmosakszik, felöltözik, elkészíti a reggelijét, teát és kávét főz, bekapcsolja a rádiót, majd leül a viaszosvászonnal borított konyhaasztalhoz, és kényelmesen elkölti a reggelijét, utána elmosogat, majd magára teríti a berliner kendőjét és egy órácskát kinn szöszmötöl a kertben. Felszedi a faleveleket, kigyomlálja az elszáradt virágokat, ennyi mozgás neki is kell, elvégre nem ülhet naphosszat a konyhaasztal mellett. Utána pihen egy órácskát, majd tízóraizik, egy szelet vajas kenyéréhez megissza a reggelről maradt erősen cukrozott fél bögre teáját, és elmegy a boltba, megvenni a fél kiló friss kenyerét. Ráérősen sétál, bárki megszólítja, készségesen elbeszélget vele.
Erősödik a szél, ezért a berliner kendője alá felveszi a bekecsét, úgy nem fázik. Télikabátját kár lenne koptatni, másikat nem akar venni, azért kímélni kell, ki tudja, még meddig szolgál a régi ruhadarab. Visszahőköl, amikor arcába száraz falevelet sodor arcába a szél. Rossz ómen, nem ilyen levélre vágyik, hanem kopertásra, amit Londonból küld az unokája, aki már fél éve kiment dolgozni, és eddig nem írt neki egyetlen sort sem, csak az anyján keresztül üzenget, hogy jól van, szépen keres, és elboldogul az angol nyelvvel. Szívesen írna maga is a gyereknek, de nem tudja a címét, és hiába kérdi a lányától, az csak hümmög, mellébeszél, hogy maga sem tudja pontosan, meg nem is divat a papír alapú levelezés, az ímélben leveleznek.
Szégyelli Rostás Róza, hogy nem ír neki az unokája, bezzeg a Tarcaliné már tucatnyit kapott Párizsból, igaz, az Londonnál kicsit közelebb van, de nem annyival, hogy ne ért volna ide a levél, ha írt volna az unokája. Nem múlik el nap anélkül, hogy valaki ne kérdezné tőle, megjött-e már Danika levele, s mindannyiszor szemlesütve bevallja, hogy még biztos úton van. A fiának mondani sem meri, amikor hetente kétszer felhívja telefonon, hogy vagy anyuka, mikor gondolod meg magad, nálunk jó helyed lenne, egyre csak csalogatja, hagyja itt az otthonát, költözzön hozzájuk, és hiába mondta neki százszor is, nem hagyja el az otthonát, itt élte le életét szegény Józsival, aki már a felhők felett várja az új találkozásukat, de várjon csak, még nem siet meghalni, neki dolga van a világban, szeretné megérni, hogy dédunokáját a karjába vehesse.
Danika szép magas fiatalember, harmincéves múlt, mégsem siet megnősülni, pedig itt lenne az ideje, ne aggódj, mamikám, még nem találtam meg az igazit, hajtogatja, ha megkérdi, mikor lesz már dédunokája. Milyen igazit akar, nincs is olyan, hogy igazi, csak olyan van, akivel összeköti az ember az életét és megszokja, mint az új topánkát, melyet mire kényelmesre tapos, már meg is unja, de nem dobja el, mert kényelmes és egyébként is az újabbal is legalább annyi gond lenne, mint ezzel volt annak idején.
Jó ember volt szegény Józsi, nem ivott, nem dohányzott, a kártya sem állt jól a kezében, sokat dolgozott, szorgos és takarékos volt, egyetlen hibája, hogy nem akart több gyereket, Rózácskám, csak ezt az egyet neveljük fel tisztességesen, tanítassuk, ne legyen paraszt, mint mi vagyunk. Hála Istennek, nem is lett! Dani is mérnök, mint az apja, jó is az, ha okos a gyerek.
A boltban szeret bámészkodni, nem szólnak rá, ha csak kenyeret vesz, de jól esik megnézni, mi mindent vehetne, ha gazdag lenne, de nem az, és még abból a kicsi nyugdíjából is spórol, mert szép nászajándékot akar adni Danikának, ha megnősül. A temetésére félretette a pénzt, háromszázezret, annyi elég lesz, úgyis az urához temetik, a márvány dupla sírhelybe, amit azért csináltatott, hogy a fiának erre ne legyen gondja.
A fél kiló kenyér mellé most kivételesen nem vajat vesz, hanem mackósajtot, az is finom, és laktató. Megkívánja a banánt, a szép, érett, sárga banánt, ám az drága mulatság, nem engedheti meg magának, egyébként is, otthon a kamrában várja a saját termésű almája, amit beoszt és kitart vele tavaszig. Nem, nem szórja a pénz, hatvanhatezer a nyugdíja, ehhez jön az özvegyi huszonötezer, és ha az ég egybeszakad a földdel, akkor félretesz belőle havi harminc ezret. Télen kicsit nehezebb, a fűtés miatt, de kibírja, mert annyi mindent kibírt, ezzel is megbirkózik.
Délután visznek friss árut a hentesboltba, majd ebéd után elmegy, vesz egy kiló kacsanyakat, meg egy kiló farhátat, az elég lesz neki két hétig is, szépen kiadagolja, így négyszer tud belőle főzni két hétvégén, mert hétköznap száz forintért helyébe hozzák a menza menüt, nem kell főzni, és elég változatos, négy nap húsos étel a második fogás, amivel igazán jól lehet lakni.
Éppen beáll a pénztár előtti sorba, amikor nagy táskájával az oldalán, becsörtet a Postás Bori, és a postakönyvvel átadja a pénztárosnak a bolt postáját. Indulna kifelé, amikor meglátja a sorban Róza nénit.
- Jó napot, Róza néni! Tessék már idejönni, levele jött Londonból!
Erre aztán felkapják fejüket a vásárlók, micsoda nagy hírnek számat, hogy Rostás Rózának megérkezett Londonból a várva várt levele. Tarcaliné füle olyan jól működik, hogy a bolt túlsó végén, a zsemleválogatás közben is meghallja az örömhírt, eldobja, amit a kezében van és csörtet a pénztárhoz:
- Borikám, nekem is hozott levelet Párizsból? – kérdi jó hangosan, csak úgy remeg a tokája.
- Nem hoztam, talán majd holnap! – vágja rá a postás, és somolyog az orra alatt.
Reszket Rostás Róza keze, amint átveszi a vastag levelet. Lám, milyen sokat írt Danika!
A pénztárosnő odaszól a várakozóknak:
- Asszonyok, engedjék előre Róza nénit, hogy minél hamarabb hazaérjen és elolvassa a levelét!
Beleegyeznek a sorban állók, érthető a kivételezés.
Szalad haza Rostás Róza, ahogyan csak bírja a lába, igaz, aki látja, az azt mondaná, csak szedi a lábát. Le sem veszi a berliner kendőt és a bekecset, azonnal előveszi a vékony kését azzal nyitja fel a levelet. Felveszi a szemüvegét és előveszi a borítékban annak tartalmát. Tucatnyi fénykép esik ki belőle, meg egy félbe vágott papírlap.
„Kedves Mama!
Örömmel értesítelek, hogy megnősültem. Feleségem, Nabhanipa, indiai származású orvosnő, akivel hamarosan hazautazunk látogatóba és a karácsonyt is otthon töltjük. Hat hónap múlva megszületik a dédunokád, akire-annyira vársz. Hamarosan találkozunk, addig is küldök néhány fényképet az esküvőnkről.
Ölellek, és kezeidet csókolom: Danika”
Megfordul Rostás Rózával a konyha, meg kell kapaszkodnia az asztal szélében, nehogy elessen. Percekig csak üldögél és bámul maga elé, majd felrezzen, mint aki álmából felriad, leveti a berliner kendőjét és a bekecsét, gondosan összehajtogatja, és maga mellé teszi a lócára. Lassan feláll, és dereka tiltakozása ellenére lehajol, hogy összeszedje a kövezetről a fényképeket. A magas, szőke, kékszemű, fehér bőrű unokája és az fekete hajú, alacsony, barna bőrű, telt keblű menyasszonya, úgy néznek ki egymás mellett, mint a tűz meg a víz.
Kiballag bezárni a kiskaput, kétszer is megfordítja a kulcsot a zárban, majd bemegy a tisztaszobába, kinyitja a szerényajtót, és az élére hajtogatott, simára vasalt ágyneműk alól előveszi a spórkasszáját, a cifra faragású fadobozt, leül vele az ágy szélére, kinyitja és kiveszi belőle a bankjegyeket. Gondosan átszámolja, hangtalan mozog a szája hozzá, pedig pontosan tudja, hogy hétszázezer forint lesz a vége. Mikor végez, rápillant a vekkerre, mindjárt fél tizenkettő, hamarosan hozzák az ebédjét. A fadobozt a pénzzel együtt az ágyába rejti, és kimegy a konyhába. Csengetnek, meghozták az ebédet. Az ebédhordó, a Sós Tóni gyerek, csak beadja az ételhordót a kapu tetején és máris robog tovább.
Rostás Róza gondosan kezet mos, majd megterít, és megebédel. Tojásleves, fasírt, krumplipüré, egy fél uborka és kis szelet meggyes piskóta az ebéd. Elmosogat, eltörölgeti az edényeket, majd felveszi az ünneplő ruháját, meg a megkímélt nagykabátját, szed egy csokor őszirózsát a kertben és kiballag a temetőbe.
Nekifeszül a szélnek, melynek ereje majdnem felborítja, ráadásul hódara esik, tiszta zimankós az időjárás. Estére jól befűt a szobába, minek takarékoskodjon.
Üres a temető, egy élő lélek sincs benne, nem is baj, mert komoly mondanivalója van az urának. Még a fényképeket is megmutatja, majdnem kitépi kezéből a szél.
- Ez történt, szegény Józsim. Beláthatod, nincs más hátra, bevonulok a református szeretetotthonba. Azt mondta a tisztelendő úr, hogy a házunkáért befogadnak, meg el is temetnek. A nyugdíjam meg elég az eltartásomra. Azon a kis spórolt pénzen meg gyógyfürdőbe megyek egy hónapra. Utána még meglátogatlak. Látod, mire jutottunk, szegény Józsim.
Nem fázik Rostás Róza, sőt, még melege is van. Gyöngyözik a homloka, amikor belép a boltba. Egész kiló banánt vesz, csodálkozik is az eladó.
- Tudja, aranyoskám, az unokám küldött egy kis pénzt, Angliából. Azt írta, hogy jól megy a sora.
Hazafelé menet, útközben, egyik banánt eszi a másik után. Az utolsót már nem tudja legyűrni, pukkadásig lakott. Nem baj, azt majd másnap délelőtt elviszi a tisztelendőnek, úgyis meg kell vele beszélni a szeretetotthoni elhelyezést.
Erősödik a szél, és hódara helyett nagy pelyhekben hull a hó. Jól van ez így, elvégre tél van.

A cikket írta: Yolla

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

emillio

Kedves Yolánka!

Csillagom, holnapra százszor írd le büntetésből,
hogy Kovács Kálmánnak nem Józsi a beceneve!
(:-D) Maga a történet, az olyan jó, - Yollás!
Tetszett!

Pussz: emillio