Úrnő voltam én és szolga

Látogatók száma: 97

Nem igaz, hogy elfelejtjük, ami volt, és elmúlik minden nyomtalan…

Minden lehetett volna, ha annakidején nem kapjuk fel mindketten a vizet. Mennyi mindent elterveztünk együtt és mennyi mindent meg tudtunk volna ebből valósítani, ha akkor nem mondod ki azt az egy mondatot. A szavaknak súlya van.

Csak néztem magam elé, és nem értettem semmit sem abból a furcsa viselkedésedből, amit akkor tapasztaltam. Hiszen vártalak.
A hosszú évek sem volt elég ahhoz, hogy megismerjelek, hogy kitapasztaljam, mi az, amit szeretnél, amire igazán vágysz, és ha te tudtad is, nem osztottad meg velem, nem voltál őszinte, de te engem sem ismertél igazán, mert akkor tudtad volna, én mit szeretnék.
Az az egy mondat elég volt ahhoz, hogy az álmainkat szétrombolja. Az együtt eltöltött éveket semmivé tegye, a kapcsolatunknak a végét jelentse. Pedig mennyi mindent tehettünk volna még értünk, egymásért!

Mintha csak most lenne. Lepereg előttem annak a napnak, azok a percei, amikor azok a bántó szavak elhangzottak. Sose szerettem az ünnepeket!
Készültünk rá, mert muszáj volt. Te is kivetted belőle a részed rendesen, hiszen annyira értettél ahhoz, hogy nekem készre előállítsd, amire szükségem van, nekem nem volt más teendőm, mint finom ételt varázsolni az asztalra, a gondosan előkészített alapanyagokból.
De megérte a fáradságot, mert nem volt rá panasz, és utána megnyaltad mind a tíz ujjadat. Úrnő voltam én és szolga.
De neked több kellett, vagy elment az eszed és akkor nem tudtad, miket beszélsz. Vagy egyszerűen részeg voltál. Akkor én megkérdeztem tőled. - Te komolyan hiszed is azt, amit mondasz? Válaszolhattál volna, de te nem cáfoltad meg, és nekem el kellett hinnem akkor, hogy őszintén hiszed, azt amit mondtál, mert a szemed nem hazudik, a hangod, a viselkedésed, minden arról árulkodott. – Hát akkor legyen így – mondtam akkor könnyedén és menj el, de nekem ez nagyon fájt. Én sem voltam sokkal kíméletesebb hozzád. Azon nyomban, talán kissé elhamarkodottan, mint általában, kifejeztem a nemtetszésemet. Talán durva is volt. Lehet. Elmentél. Nem kellett volna hallgatnod rám.

Talán később beláttam volna, hogy csak a fáradtság beszélt belőled és nem is gondoltad azt olyan komolyan. Gondolhattam volna rá, aznap kétszer utaztad keresztül a várost. Elképzelhettem, de már későn, ahogy elbóbiskolsz az egyhangú, monoton hang és az ital hatására, ami dolgozott benned. A legrosszabbkor történt ez az egész. Későn jutott eszembe, anyám intő szava, ha apu pityókásan érkezett haza, mindig olyan mókás volt, de ha felébresztették idő előtt, akkor nagyon mogorva tudott lenni, és jobb volt őt elkerülni.
Azt hiszem nekem az a mókás állapot hiányzott akkor és nem az utóbbi.

Már késő. Te elmentél és vége lett az álmoknak, a vágyaknak, a nagy terveknek. Neked talán sikerült megvalósítani egy részét azóta, nem tudom. Mindketten megjártuk párszor a poklot. Nem múlik el nap, hogy ne jutnál valamilyen módon az eszembe. Talán fordítva is így van. Vannak pillanatok, amikor nagyon, de nagyon hiányzol. Aztán elhessegetem magamtól azokat a fojtogató érzéseket, és arra gondolok, talán mégis jobb ez így. Nem lehet mindig, mindent újra kezdeni. Két teljesen különböző ember próbált sokszor erején felül összecsiszolódni egymáshoz, hiába. Nem illettünk össze. Az csak egy vágyálom, hogy másként is történhetett volna.

Lassan megértettem, hogy ami volt, egy része csupán az életemnek, és nem igaz, hogy elfelejtjük, ami egyszer szép volt, és elmúlik minden, nyomtalan.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink