5 lépcső - Tagadás
Látogatók száma: 109
Tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás... TAGADÁS = nem szenvedtünk még eleget, hogy MI változni akarjunk.
Mindenkinek vannak problémái, akár betegség, akár félelmek. Minden egyes helyzet egy új döntés egy új lehetőség. Minden nap összefutunk ezekkel, a boltban, az utcán, otthon. Egy eseménynek mindig van előjele, vannak okai, mielőtt a döntéshelyzethez érünk. Derült égből ritkán érkezik bármi, sőt szinte soha. Mindig vannak jelek, még egy szerencsétlen autóbalesetnek is. Csak nem figyelünk oda. Ez a nem figyelünk oda a tagadás állapota már. Amíg nem figyelünk fel rá, nem tudatosul bennünk addig tagadjuk a létét, nem kell szembenézni vele. Homokba dugott fej.... Ha mélyen magába néz az ember mindig tudja utólag, hogy na igen, a jelek ott voltak, de nem vett tudomást róla. Ehhez hozzárendelhető a már jól ismert menekülő stratégia (félelem, gyávaság, önáltatás, hazugság), azaz nem akarok felelősséget vállalni a dolgok alakulásáért. Pedig érezzük bizony, hogy szorít a cipő, kellemetlen nekünk a helyzet, nem merünk szembenézni vele, nem akarjuk belátni, mert akkor tennünk kéne ellene (csalódhatunk magunkban) pedig sokan mondják, tükrözik felénk, de mégis elzárkózunk.
Vegyünk egy általános példát. A féltékenységet. Nagyjából mindannyian voltunk már féltékenyek, ismerjük ezt a birtokló heves érzést. Konkrétan nem is tudjuk miért van, nagyjából attól félünk, hogy elveszítjük a hozzánk közel állót. Lehet ez barát, férj, feleség, esetenként még a gyermekre, szülőre is lehetünk féltékenyek, nem ritka. Rettegünk attól, hogy nem lesz, hogy mit teszünk majd nélküle, szeretjük, nélküle már talán nem is tudnánk létezni, olyan megszokott, mint egy ruhadarab, kényelmes, félünk a változástól, félünk kilépni a kényelmi zónából, mi azt akarjuk, hogy minden olyan legyen mint a legelején, amikor minden figyelmünket egymás felé fordítottuk. Vajon ez hová lett? Hiányzik nekünk, "elvonási tüneteink" vannak, ha nincs mellettünk, nem tudom mi bajom van, de ideges vagyok ha nem vagyunk együtt, hogy mit csinál míg nincs velünk.... folytathatnám sokáig a sort.
A féltékenység valójában irigység, birtoklás, azaz a kisebbségi érzés kiterjesztése. Pontosabban a mi saját hiányaink pótlása. Mert ha bízunk magunkban, tudjuk hogy kik vagyunk, ismerjük magunkat, akkor miért félünk attól, hogy elveszítjük? Nem veszíthetjük el ami a miénk valójában, de nem birtokolhatunk semmit, ami nem a miénk, márpedig egy másik lény (lelke, vagy teste) nem a miénk. Ha ő átadja nekünk önszántából, akkor azt örömmel teszi, nyilván ez egy boldog helyzet, de attól hogy átadta magát, még nem kizárólagos tulajdonosai vagyunk (mint egy autónak), hanem megajándékozottak az aktuális mostban. Egy ember számos kapcsolatot tart fenn, vannak barátai, munkája, szülei, családja, párja, gyerekei és minden egyes kapcsolat valójában egyfajta önátadás. Ha nem tesszük meg, akkor nincs értéke annak a kapcsolatnak, esetleg anyagi érdeke, az meg ugye milyen már.... Ahogyan egy munkahelyen is akkor jó dolgozni, ha szívvel lélekkel szeretjük csinálni, tehát odaadjuk magunkat nagy mértékben. Persze ha nem szeretjük csinálni, az látszik is, érezzük, hogy nem jó, hogy kellemetlen bejárni, unalmas, vagy kényszerű. A főnök idióta elvárásai.... Pont ez a lényege a féltékenységnek is. Amikor az egyik fél elkezd követelni valamit, az már kényszer a másiknak. Kényszerből meg semmi jó nem születik, csak sérülés. Akit kényszerítenek, az gyakran menekülésre adja a fejét, a kényszer oda vissza működik. Nem jó helyen vagyunk, ha kényszert élünk át, ugye? Akkor mi miért kényszerítünk?
A jelek, amikről tudomást sem igazán akarunk venni, pedig ott vannak, a saját döntéseink következményei. A másikban keressük a hibát, ő a szemét, ő csal, ő az aki hazudik, mi meg a szegény szerencsétlen áldozatok vagyunk. Mi nem tettünk semmit, csak ő. Csak ő, csak ő. Persze közben ezerszer hívott, ezer új lehetőséget ajánlott, hogy együtt legyünk, de hát, hogy képzeli mégis, hogy én azokkal a "semmirekellő" barátaival, meg azokkal a kellemetlen alakokkal egy levegőt szívjak? Én annál sokkal jobb vagyok, többet érdemlek, nem alacsonyodok le, engem ne fárasszanak azok, nem az én világom egyik sem. ( EGÓ) Vagy a munkában: már megint valami idióta feladat a főnöktől, már megint hülye a főnök, kolléga stb. Így szépen eltávolodok adott esetben a párunk társaságától is, persze sajátom nincs/kevés és innentől kezdve már erre is irigy (féltékeny az ember) hogy bezzeg neki vannak barátai, nekem nincsenek. Jó kis ördögi csapdát építek magamnak. Egyenes út a depresszióig, az öngyűlöletig, amikor már a tükörbe sem mer nézni az ember, amikor ki sem meri tenni a lábát a lakásból. Mindenki ellenem van. Mindez persze - nagy betűkkel - a MÁSIK hibája, nem az enyém. Közöm sem volt hozzá, ott sem voltam én mindent tökéletesen megtettem, kiszolgáltam az igényeit tőlem telhető legjobb tudásom szerint, bízok benne, szeretem és hú de gonosz a másik.
Ez a tagadás fázisa. Érzékletes, totálisan önkínzó és egyoldalú, önző, birtokló. Ki ne menekülne ettől? Mindenki. Az önkínzó ember szemébe nézni is már félelmetes. Annyi méreg van benne, ott kavarog a szemében és csak ölni, gyilkolni tud minden szavával, minden rezdülésével.
Tehát az elfogadás első lépcsője az elutasítás, a vakság, a homokba dugott fej. Itt sokan el is akadnak, egy életen át képesek elutasítani dolgokat, amelyekben szeretnek szenvedő alanynak tűnni, pedig minden okkal történik. Tanító szándékkal. Megfigyelhetjük a környezetünkben, hányan ágálnak, tiltakoznak, leszólnak, kelletlenek, süt róluk a közöny és keserűség. Ezek az emberek mind valami ellen tiltakoznak, leginkább az élet tanítása ellen, aztán kivetítik a sorsra, Istenre, a kormányra, a párjukra, a mindegy kire. Menekülnek a saját csapdájukból ( az őszinte szembenézéstől) és innen senki és semmi ki sem tudja mozdítani őket. Max tényleg egy jó nagy "büdös" pofon az élettől. Én megkaptam, hálás is vagyok érte DInek. Köszönöm!!
folyt. köv.
kép: lehetmas.hu
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tanulságos sorok, melynek minden egyes állításával egyet lehet érteni. Magunknak csináljuk a bajt, ha tagadjuk, hogy minden egyes kellemetlenségnek előidézői mi magunk vagyunk, voltunk...
Mit is mondhatnék többet, mert számtalan gyakorlati példa támasztja alá. Kinek jó "házisárkánynak" lenni? Szörnyű, ha belegondolok, mennyi értelmetlen, felesleges, önpusztító dolgot tudhatok magam mögött, amikor nem a józan eszemre hallgattam? No és volt értelme? Az égvilágon semmi. A végeredményt tekintve főleg... Mert, ha a ragaszkodás, vagy valaminek a nem feladása nem ezzel az önző magatartással párosulna, akkor talán minden másként alakulna... Érdemes ezen elgondolkodni.
Szabadságot mindenkinek!!! :-)
Pussz,
Éva
Tanulságos cikk. Köszönjük!
Pussz,
Tündér