Az meg mi a csuda, hogy SZINGLI /pályázat/
Látogatók száma: 152
Női szerepek a XXI. sz. elején
Kata hatkor kel, hétkor indul, és este félnyolc körül érkezik haza. Ifjú korának utolsó éveit tapossa, betöltötte a 49. évét.
Az első házassága kudarccal végződött: 7 év harc a babáért, aztán mikor végre meglett, egy év múlva elváltak.
Már a találkozásuk sem volt sokat ígérő: intelligencia, végzettség, életmód, szokás, erkölcsi értékrend, egyszóval elég nagy volt a színt-különbség köztük. De ahogy mondani szokták: a szerelem mindent legyőz!
Hát ez ebben az esetben csak ideig-óráig működött.
Kata felsőfokú végzettségével előbb-utóbb átvette a „jól kereső, családfenntartó férfi” helyét, társa pedig egyre inkább elkényelmesedett.
Abban az időben (húsz éve), amikor még jó fizetésnek számított, azt mondta a „szerelmes férj”: „Húszezer Forintért, az ágyból sem kelek fel!”
Nem is kelt. Esetleg sörözni a haverokkal, ami akkor fejeződött be nap, mint nap, amikor Kata hazatért a munkából.
A válás bekövetkezett, Kata ott maradt egyéves kisfiával és minden teherrel: egyedül.
Gyermektartást a volt férj nem fizetett, mondván: „Dunába nem hordja a vizet”, viszont a válás után dolgozni el kellett mennie, ha el akarta tartani saját magát.
Kata karrierje szárnyalt, magánélete pedig kész kudarc volt.
Az én gyönyörű, élete virágában lévő lányom –mert róla írok – esténként zokogva hívott fel, várva, hogy lejárjon a mosógép, mindenről beszélt, csak arról nem, hogy milyen végtelenül magányos.
Pillanatokon belül Katának három barátnője is hasonló sorsra jutott,
Én átvállaltam a babát (örömmel), amíg ők négyen elmentek egy kicsit „szórakozni”.
Akkor már bőven betöltötte a harmincat, ennek a kornak pedig a kórképe: házas férfiak, akik csupán kalandra vágynak, agglegények, akik az anyjuk szoknyája mellett (anyakomplexussal) csupán olyan nőket keresnek, akiket maximálisan mindenképpen ki tudnak használni.
Vannak még ugye a szerencselovagok, akik olyan nőket szeretnének magukénak tudni, akik aranyifjú életükhöz megteremtik azt a jólétet, melyet feltevésük szerint ők megérdemelnek.
A korrekt, esetleg elvált, de jólszituált, megbízható férfiak pedig, mintha nem is lennének, vagy ha vannak is, csak keveseknek jut belőlük. Szerencse kérdése is.
És ott vannak azok, akik a legjellemzőbben mutathatunk be, mint a XX. sz. és a XXI. Sz. kitermelte se férfiak-se nők: akik csak kallódnak az életükben, erkölcsileg tiszták, de nem tudják megtestesíteni az oly keresett „macsót”, akiket riaszt a nőknek az a túlnyomó többsége, akik átvették a férfi szerepeket: dolgoznak látástól vakulásig, hogy el tudják tartani a családjukat, de többnyire a férjüket is. Megalázottnak éreznék magukat ebben a szerepben, hisz pont a lételemük: a férfiasságuk szenvedne csorbát.
Ranschburg Jenő pszichológust idézném, aki ezt a kórképet a következőképpen fogalmazta meg:
„A nők és a férfiak életcéljai, feladatai évezredeken át, különböztek, elkülönültek. A klasszikus nemi szerepek, a családi, társadalmi, kulturális értékek változásával egyre inkább összemosódtak, átrendeződtek az elmúlt évtizedekben. A férfias tulajdonságok, mint például a határozottság, keménység, rámenősség egyre gyakrabban női atitüdként jelenik meg”
A nők zöme szerepzavarban van.
Felerősödött a női szabadság, férfiasodnak, a férfi tulajdonságok elhatalmasodnak bennük.
Ám homályosan már körvonalazódik, ha belegondolnak: „anyám, én nem ilyen lovat akartam!”
Megdöbbentő tények ezek.
A férfiak zöme elbizonytalanodott, egy részük nem meri elhagyni az egyetem padjait, egyik szakot végzi a másik után azzal a félelemmel, hogy mit fog akkor csinálni, ha neki dolgozni kell.
Micsoda pardoxon!
A nők kapkodják a fejüket, hogy mibe is csöppentek, fennen hirdetik, hogy milyen jó a szingli élet, mert nekik nem parancsol senki, titokban, lelkük mélyén vágyódnak egy erős kézre, mely becsavarja helyettük a villanykörtét.
Az a tudat, hogy a nő versenyezni próbál a férfival, mindkettőjük számára hatalmas lelki terhet jelent.
A férfiak önértékelési zavara megállíthatatlanná válik, egyre többen pszichés zavarokkal küzdenek. Megjelent egy új szó a párkapcsolatokban, a „teljesítményszorongás”, amit a férfi érez a nők társadalmi státusza és jobb anyagi megbecsülése miatt. Az alárendeltség és a kiszolgáltatottság miatt a gyengébb férfiak még jobban lecsúsznak, végül feladják.
De térjünk vissza Katához!
Aztán egy általános iskolai találkozón, Kata összejött a volt osztálytárssal, akinek három gyermeke és egy különélő felesége volt.
A kapcsolatból egy mindent elsöprő szerelem lett, összeköltözés, egy újabb –késői – baba, de a kép kísértetiesen egyre inkább kezdett hasonlítani az előző házassághoz, annyi különbséggel, hogy az új férj becsületes, jóravaló, aki mindent megtesz a családjáért, próbál helytállni a félig meddig női szerepben, derekasan.
A probléma itt is abból adódik, hogy az anyagi javak nagyobb részét Kata teremti elő azzal, hogy a végsőkig kizsigerelve dolgozik egy bankban, mint főosztályvezető.
A baba megszületése után felmerült, hogy otthagyja ezt a gyilkos munkát, aztán rá kellett jönniük, hogy ezt a nagycsaládot csupán Kata által megtermelt javakból tudják fenntartani.
Amolyan fordított vasárnapi szülő vált belőle, mert a két fiának a nevelésére és a házassága tökéletes fenntartására hétköznap már csak csekély idő maradt.
Férje maradt otthon a gyermekkel, belátva, hogy Kata fizetése fedezi inkább a megélhetésüket.
Jól élnek, a férje átvállalta a klasszikus értelemben vett „női” szerepet, Kata pedig őrlődik: állandóan úgy érzi, hogy valamiről lemarad, minden szálat, ami a családját jelenti kézben akar tartani, görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa a boldog család látszatát, de tudom, hogy állandó feszültség dúlja a lelkét, kipihenhetetlen fáradság emészti a testét, de a magányra már nem panaszkodik.
Hogy boldog-e? Tökéletes boldogság nincs, mondhatnánk, de azért ennél többet érdemelne.
A férje egyre nehezebben viseli a női szerepet, csak remélni tudom, hogy nem fog olyan vizekre hajózni, ahol ő lehet a férfi, a macsó.
A szüfrazsettek még szavazati jogért, egyenlő bánásmódért harcoltak, mára ez már a teljes hatalom-átvételt jelenti, nemcsak a női, de már a férfi munkája is rájuk hárul.
Ma már döntenie kell a nőknek, hogy minek tartják magukat elsősorban? Anyának, feleségnek, vagy önmagát megvalósító nőnek?
Pedig a Jóisten, amikor megteremtett bennünket leosztotta a szerepeket, hisz ő valóban nem „szerencsejátékos!” (Einstein)
Nem véletlen, hogy sem alkatilag, sem lelkileg nem ugyanaz a két ember, akiket teremtett, ha mindkét fél betartja és eljátssza a rá osztott szerepet, egyensúlyban marad a világ, és talán az oly sokat vágyott boldogság is megvalósulhatna.
Természetesen csak akkor, ha semerre nem billen ki a mérleg nyelve, a nő nem kap a gyenge vállára elviselhetetlenül nagy terhet, és az erősnek teremtett férfinek a méltó társa tud maradni..
Talán a büszkeség, vagy az önigazolás mondatja ma a nők egy részével azt, hogy a világ legjobb dolga a szingliség. „Miért legyen velem? Hogy mossam a gatyáját?”
Ennél nagyobb közhelyet még senki nem talált ki.
Pillanatnyi magyarázat, hosszútávon nem üdvözítő. Amikor a lázas, beteg gyermeket egyedül kell a csöndes, éjszakai órákban priznicelni, amikor túlórát kell vállalni a gyermekem vagy a háztartásom fenntartására, mely elveszi az időt a legkedvesebbtől: a gyerekemtől, a közös családi nyaralások, a család minta stb….
Amikor a kapuzárás pillanatában még szül „magának” egy gyermeket, hogy ott is legyen egy „pipa”: ez is megvolt. Aztán „okos telefonon” keresztül próbálja nevelni….
Amikor eltűnik az apaminta, egyre szűkebb lesz a család, mint fogalom, milyen jövője lesz a gyermekeinknek? És a világnak?
Az biztos, hogy nagyon jó, ha magunk dönthetünk mindenben, nincs vita, nincs alkalmazkodás.
Ugyanakkor simogatást csak az alkalmi partnerektől kapunk. Félmegoldás. Üres és hűvös az ágyunk, vagy túlfűtött, szerelem nélküli.
A szingli, de ma már a párkapcsolatban élő nő is csak későn vállal gyermeket, megfosztva magát a világ legszebb női feladatától: a gyermekszüléstől és neveléstől.
Sokak számára első a karrier, az önmaguk megvalósítása, ugyanakkor, ha férfi közeledik hozzájuk, akkor beleesnek az első jelentkező karjába, mert annyira ki vannak éhezve egy boldog párkapcsolatra.
Csak ezt nem „trendi” beismerni.
A választást ma már csak a legritkább esetben határozza meg az elv, amit nagyanyáink vallottak a párkapcsolatról.
De talán így van jól, ma már nem a nagyanyáink világát éljük. Mégis kevés a boldog nő, a boldog férfi, mert a kapcsolatukat ezer probléma nehezíti.
Hol van a középút? Mi lesz a világgal, ha a valamikor leosztott szerepek ilyen mértékben változnak?
Lehet-e igazán boldog egy nő a családi életében és a karrierjében is?
Visszatér –e a férfiak bizonyossága abban, hogy méltó társai tudnak lenni a „mai” nőknek? Visszakerülnek-e még abba pozícióba, amikor a nők biztos pontjai voltak az élet viharaiban?
Mikor áll helyre a rend, mely meghatározná a boldog család életét?
Kata csak egy példa volt. Nem mindenki ilyen „szerencsés”.
Nem szeretnék nagyon negatív lenni, de bárhogy igyekszem, nem sok jót látok a jövőre nézve, ha ez így folytatódik tovább.
Természetesen vannak családok (még szerencse), ahol ezt a női – férfi szerep kérdést nagyon jól tudják kezelni. Ahol mindenki megmarad a kimondatlanul is leosztott szerepe mögött, azzal a kitétellel, hogy minden döntést közösen hoznak meg, és megvalósítják azt a mondást, hogy a férfi a fej, a nő a nyak, és a fej arra fordul, amerre a nyak forgatja.
Ha a nő meg akarja valósítani a családján kívül is önmagát, azt ne kelljen a kis közösség rovására tennie, mert beláthatatlan károk keletkeznek emiatt a jövő generációjában.
Hogy a férfi maradjon az erős férfi, de ha kell, akkor ő is álljon csatasorba a klasszikus értelemben vett női munkák elvégzésében.
Így aztán a kérdésre, hogy „ki a csuda az a szingli”, csupán egy választ adhatok: egy boldognak tűnő nő, vagy férfi, aki látszólag lubickol az önállóságban. Van, aki önként vállalja ezt a szerepet, van, aki kényszerűségből egy fiatalkori ballépés miatt, de egy biztos: a magányos óráik már nem tűnnek olyan egyértelműen boldognak.
Akik ezt önként vállalják, alkalmi kapcsolatokkal élnek, és mindent a maguk önmegvalósítása érdekében tesznek, természetesen egyedül.
Kényszerűségből azok szinglik, akik helyhez kötöttségük, lehetőségük miatt képtelenek kapcsolatot kiépíteni. Őket a körülményeik kényszerítik arra, hogy ezt az utat válasszák.
És a férfiak? Egyre inkább elszigetelődnek, félnek a mindinkább emancipáltabb nőktől, és az olyan kapcsolatoktól, ahol a szerepek felcserélődtek.
Ez az életforma – mint oly sok más – az Egyesült Államokból terjedt át Nyugat Európára, majd hozzánk is.
Hogy mi lesz ennek a vége? Nem tudom. Csupán érzem, hogy nem jó irányba haladunk. Hogy valamilyen felettünk álló erőnek állj !-t kellene parancsolnia ennek az áldatlan folyamatnak.
Nem visszasírni azt az időt, amikor a nő helye bekötött fejjel a konyhában és a bölcső mögött volt.
Igenis meg kell, hogy legyen a lehetőségünk arra, hogy részt vállalhassunk a világ dolgaiból, de soha ne feledkezzünk meg arról, hogy mi az eredeti hivatásunk.
Azt pedig jó lenne már végleg törölni a szótárunkból, hogy „legfeljebb elválunk!”
Próbáljuk megélni a szó eredeti, valódi értelmét: fele – ség. Ezt Müllet Péter tudta igazán jól megfogalmazni, aki nyolcvanévesen még mindig szerelmes a fele – ségébe.
Talán a legegyszerűbben a társadalomtól való megoldást választanánk, mely olyan helyzetet teremtene, hogy meg tudja találni mindenki a helyét a világban, nemre való tekintet nélkül.
De valahol, nekünk nőknek is tennünk kellene azért valamit, hogy ne csússzunk el a szélsőségek felé, mely csupán boldogtalanságot hoz minden téren az életünkbe.
A kérdés nyitott: mi lesz veletek nők, ha ez így megy tovább?
A cikket írta: Mamóka
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Sok mindenben igazad van.
Írod: "Férje maradt otthon a gyermekkel, belátva, hogy Kata fizetése fedezi inkább a megélhetésüket."
Manapság - sajnos - egy istenhit dívik: a pénz! Mindent felülír! Lám, még az anyai és apai ösztönt is! Sem a nők, sem a férfiak nem tudnak lemondani a több javadalom adta kényelemről, még időlegesen sem.
Akkor miről beszélünk?
Üdvözöllek: Yolla
Minden szó, amit leírsz igaz. Tetszik az írásod. Miért is nem tudtál előbb jönni? Mondjuk úgy harminc-negyven évvel ez előtt? :-)
De az utolsó mondatod számomra már nem lehet nyitott kérdés... Mint mi eddig volt, és így megy ez tovább.
Puszillak,
Éva
" ...de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok,kedvesek-
- s mind ember,mert az egyre kevesebb." /József Attila /
Nincs a boldogságra recept. Én otthon maradtam a lányokkal öt évig. Közben persze hallgattam, hogy szegény férjem majd megszakad a sok plusz munkától. Így aztán mikor óvodások lettek igyekeztem tehermentesíteni. Most meg állandóan rivalizál melyikünk mennyit keres ...
Legutolsó verzió szerint, nem boldog már velünk, de kötelesség tudata miatt gondoskodik rólunk. Most azon dolgozom, hogy nyugodtan távozhasson ...
Sztem a férfiaknak problémás ez a XXI. század.
Nem találják mi is a szerepük mellettünk, még mindig uralja Őket a domináns ösztön. Legyünk már társai egymásnak és erősítsük egymást. Az utódok érdekeit is ez szolgálná.
Ez lenne a XXI. század.
Drukkolok a családodnak!
Flo
Kedves Mamóka!
Sok mindenben igazad van.
Írod: "Férje maradt otthon a gyermekkel, belátva, hogy Kata fizetése fedezi inkább a megélhetésüket."
Manapság - sajnos - egy istenhit dívik: a pénz! Mindent felülír! Lám, még az anyai és apai ösztönt is! Sem a nők, sem a férfiak nem tudnak lemondani a több javadalom adta kényelemről, még időlegesen sem.
Akkor miről beszélünk?
Üdvözöllek: Yolla
Sajnos valóban a pénz diktál, nem tudsz kimenni a házból anélkül.
Amikor 5 gyereket kell etetni, akkor pedig mindig kell kenyér az asztalra.
Kedves Mamóka!
Minden szó, amit leírsz igaz. Tetszik az írásod. Miért is nem tudtál előbb jönni? Mondjuk úgy harminc-negyven évvel ez előtt? :-)
De az utolsó mondatod számomra már nem lehet nyitott kérdés... Mint mi eddig volt, és így megy ez tovább.
Puszillak,
Éva
De, ha sokan élve a pozitív gondolkodás lehetőségével "hirdetjük az igét" talán egy kicsit változtathatunk rajta!
Kedves Mamóka!
Nincs a boldogságra recept. Én otthon maradtam a lányokkal öt évig. Közben persze hallgattam, hogy szegény férjem majd megszakad a sok plusz munkától. Így aztán mikor óvodások lettek igyekeztem tehermentesíteni. Most meg állandóan rivalizál melyikünk mennyit keres ...
Legutolsó verzió szerint, nem boldog már velünk, de kötelesség tudata miatt gondoskodik rólunk. Most azon dolgozom, hogy nyugodtan távozhasson ...
Sztem a férfiaknak problémás ez a XXI. század.
Nem találják mi is a szerepük mellettünk, még mindig uralja Őket a domináns ösztön. Legyünk már társai egymásnak és erősítsük egymást. Az utódok érdekeit is ez szolgálná.
Ez lenne a XXI. század.
Drukkolok a családodnak!
Flo
Mindig is volt ilyen ember, és olyan is.
Sajnos ha belegondolunk, az egyéni életünk is tükrözi sok esetben az egész társadalomét.
Kivételek persze mindig is voltak, reménykedjünk, hogy az előbb idézett József Attila sorok megvalósulnak előbb, utóbb.
És, ha az emberség győz, akkor nem kellene a férjednek sem "nyugodtan távoznia".
Én azokban a párokban bízom, akik szeretetből meg tudják igazságosan oldani az életüket!
Ezt kimerítően jól végigjártad. Nem tudom... azt hiszem a felgyorsult világ, felgyorsult válaszokat fog adni ezekre a kérdésekre. Szerintem a család, mint a XX-adik században vagy akár előtte, elveszíti majd szerepét, pontosabban, módosulni fog a jelentősége; más módon meg, még jobban meg fog erősödni a kötődés. Mert valakihez tartozni kell! A férfi/női szerep ebben, jelenleg pozíciókeresés állapotában van...
Üdv,
Pí.
Hanem pl. testvérek között is.
Ott is szeretettel és emberséggel kell megoldani a konfliktusokat.
Mint ahogy a társadalomban is.
Ez pedig nagyon nehéz.
Mert valakinek mindig engedni kell.
Rendszerint annak,aki okosabb,megértőbb.
Mindannyian a fejlődés útját járjuk,de más-más szinteken állunk.
Szia Mamóka!
Ezt kimerítően jól végigjártad. Nem tudom... azt hiszem a felgyorsult világ, felgyorsult válaszokat fog adni ezekre a kérdésekre. Szerintem a család, mint a XX-adik században vagy akár előtte, elveszíti majd szerepét, pontosabban, módosulni fog a jelentősége; más módon meg, még jobban meg fog erősödni a kötődés. Mert valakihez tartozni kell! A férfi/női szerep ebben, jelenleg pozíciókeresés állapotában van...
Üdv,
Pí.
Persze ez sem lenne mindenkinek jó, mivel vannak, akiknek semmi nem elég...
Én változatlanul családpárti vagyok....
Én annak örülnék, ha a család nem vesztené el a jelentőségét, inkább megújulna. Elvesztené a régi sallangjait, ami megnehezítette az együttélést, több szabadságot biztosítanék a feleknek és bizalmat. Emberhez méltó életet, ami vonatkozna az anyagiakra is, hogy ne kényszerüljenek a felek emiatt is elidegenedni egymástól.
Persze ez sem lenne mindenkinek jó, mivel vannak, akiknek semmi nem elég...
Én változatlanul családpárti vagyok....
Én is. De látni kell (nézz a fiatalok tömegeire), hogy valami nem működik már úgy, mint rég. Szerintem a megélhetés bizonytalansága egyfajta önállósodásra kényszeríti az embereket. Annyira nem tudod mi lesz holnap... és a társadalomban megjelent bizonytalanság, a családra is "tükröződik". Már a társában sem bízik (lásd: házassági szerződések, sok helyen külön bankszámlák, külön baráti körök, más érdeklődési kör...) az ember (mi még IGEN! De mi XX-adik századi modellek vagyunk). A másik ok a család szétforgácsolódására, a felgyorsult gondolkodás, és itt a NET előnyei mellett, a hátrányai is megjelennek. Ha nem jó a mostani, pillanatok alatt le lehet Őt cserélni. Lassan elég lesz egy adatlapot kitölteni, és a böngésződ kidobja az új, sokkal jobb férj/feleséget neked... Na persze, akkor még mindig ott van, hogy mi lesz a szétszakított családdal, a gyerekekkel?! Talán erre is lesz (van) majd valami közbenső megoldása az életnek. Nagycsalád.... csak máshogy, mint anno.
Flo mondja... szkeptikus vagyok... Hm. lehet, de nem látom a magam körül működő régi családi megoldásokat.
Üdv,
Pí.
nincs más hátra,mint békében elválni egymástól.
A nyitottan hagyott kérdésed, nagyon-nagyon jó kérdés - ha mindnyájan először önmagunkba néznék, s úgy keresnénk a megoldásokat, azt hiszem sokkal előbbre jutnánk.
Üdv.
Gaya
Szia Mamóka!
Én is. De látni kell (nézz a fiatalok tömegeire), hogy valami nem működik már úgy, mint rég. Szerintem a megélhetés bizonytalansága egyfajta önállósodásra kényszeríti az embereket. Annyira nem tudod mi lesz holnap... és a társadalomban megjelent bizonytalanság, a családra is "tükröződik". Már a társában sem bízik (lásd: házassági szerződések, sok helyen külön bankszámlák, külön baráti körök, más érdeklődési kör...) az ember (mi még IGEN! De mi XX-adik századi modellek vagyunk). A másik ok a család szétforgácsolódására, a felgyorsult gondolkodás, és itt a NET előnyei mellett, a hátrányai is megjelennek. Ha nem jó a mostani, pillanatok alatt le lehet Őt cserélni. Lassan elég lesz egy adatlapot kitölteni, és a böngésződ kidobja az új, sokkal jobb férj/feleséget neked... Na persze, akkor még mindig ott van, hogy mi lesz a szétszakított családdal, a gyerekekkel?! Talán erre is lesz (van) majd valami közbenső megoldása az életnek. Nagycsalád.... csak máshogy, mint anno.
Flo mondja... szkeptikus vagyok... Hm. lehet, de nem látom a magam körül működő régi családi megoldásokat.
Üdv,
Pí.
Nem is kell mindennek úgy működnie mint rég, de rajtunk is múlik, jó felé változunk vagy sem.
Írod - csak látni kell a fiatalok tömegeit.
A mai fiatalokról sokszor úgy teszünk említést, mintha csak úgy a földből nőttek volna ki.
A mai fiatalokat mi teremtettük. Nem maguktól "fajzottak el". Ahhoz hogy ennyire , hiteltelen, értéktelen legyen körülöttük, s az általuk látott világ, a szülőknek bizony nagyon sok közük van
Üdv.
Gaya
Sajnos reggel már csak nyomokban emlékeztem rá.
Egy autóbuszra emlékszem,ami vitt volna valahová.Volt rajta egy csomó utas.Én az utolsó pillanatban leszálltam róla.Emlékszem,hogy egy sötét alagúton mentem át egyedül.
Reggel annyira a hatása alatt voltam még az álmomnak,hogy megnéztem abban a könyvemben,ami az álmokról szól.Nem egy egyszerű álmoskönyvről van szó,hanem egy komoly jungi álomelemzésről.
Azt találtam benne,hogy az autóbusz,mivel viszonylag lassú jármű,azt szimbolizálja,hogy elakadtam a fejlődésben,a többi utas pedig azt,hogy nem a saját utamat járom.
És ez tényleg igy van.
Az álmomban megtettem,amit a valóságban is meg kéne tennem: leszállni erről a járműről,ami nem az én utamon halad.
Hát nem érdekes?
Svédországban az apák többsége önként és dalolva megy el egy időre "gyesre" és adja át arra az időre a családfenntartó szerepet. Nem gondolnám, hogy boldogtalanabbak, mint mi a hagyományos szerephez való görcsös ragaszkodással és a skatulyából kilógók fölötti ítélkezéssel. Amióta felismerték, hogy a nők nem szeretik az anyagi függést, továbbá vannak közöttük is olyanok, akik ragaszkodnak a munkájukhoz, nőtt a gyermekvállalási hajlandóság is. Itt meg...?
Köszönöm, de én nem kérek sem a "nyak"-, sem a tyúkanyó-, sem a gyengenő-szerepből. Nem vagyunk egyformák. Aki akar, keressen magának "fejet" avagy "nyakat", engem nem zavar, sőt örülök, ha megtalálja a boldogságot egy hasonló értékrenddel bíró partner oldalán. De kérem, senki ne döntse el helyettem, hogy nekem mi a jó. Én sem teszem - elfogadom, ha másvalaki máshogyan éli meg a harmóniát.
Üdvözlettel, egy nemszingli
Problémák nemvcsak nők és férfiak között adódnak.
Hanem pl. testvérek között is.
Ott is szeretettel és emberséggel kell megoldani a konfliktusokat.
Mint ahogy a társadalomban is.
Ez pedig nagyon nehéz.
Mert valakinek mindig engedni kell.
Rendszerint annak,aki okosabb,megértőbb.
Mindannyian a fejlődés útját járjuk,de más-más szinteken állunk.
Kedves Mamóka!
A nyitottan hagyott kérdésed, nagyon-nagyon jó kérdés - ha mindnyájan először önmagunkba néznék, s úgy keresnénk a megoldásokat, azt hiszem sokkal előbbre jutnánk.
Üdv.
Gaya
Mint asztrológus is mondhatom neked, hogy tisztelet a kivételnek, aki önkritikát is tud gyakorolni, kivetítünk, mondván: mindenért más a hibás! A társunk, a szomszédunk, a társadalom, mindenki, csak mi nem.
Amikor szembesülnek egyesek a sorselemzésükkel, és egyben az önismereti horoszkópjukkal, első dolguk kipipálni azokat a tételeket, melyekkel nem akarnak azonosulni, a hibáikkal, a rossz lépéseikkel; és megy minden tovább - a rossz úton.
Írásod pontosan arról szól, amire a pályázat elindítói kíváncsiak!
Összefoglaló, értelmes és olvasmányos tanulmány, valódi példákkal, és valós élethelyzetekkel.
Nagy élmény volt számomra mind az olvasás, mint a továbbgondolás, hiszen olyan párhuzamokra leltem saját és környezetem életéből ismert helyzetekre, amikről te is írtál.
Hogy mennyire nem könnyű a pártalálás, és - a taposómalom, no és az egymásra szánt idő hiányában, és annak következtében elszürkülő kapcsolatban - egymás megtartása, azt magam is megéltem.
Egy dologban biztosak lehetünk. Az elején mindenki boldog akar lenni.
... Hogy közben ez a szándék elsikkad, és helyébe lép a csalódottság, arról mi nők, és férfiak egyaránt tehetünk.
Nyitott kérdésed aggodalmat közvetít. Joggal.
Engem elbűvöltél átfogó alapossággal körbejárt témafeldolgozásoddal! Gratulálok.
Kedves Mamóka!
Írásod pontosan arról szól, amire a pályázat elindítói kíváncsiak!
Összefoglaló, értelmes és olvasmányos tanulmány, valódi példákkal, és valós élethelyzetekkel.
Nagy élmény volt számomra mind az olvasás, mint a továbbgondolás, hiszen olyan párhuzamokra leltem saját és környezetem életéből ismert helyzetekre, amikről te is írtál.
Hogy mennyire nem könnyű a pártalálás, és - a taposómalom, no és az egymásra szánt idő hiányában, és annak következtében elszürkülő kapcsolatban - egymás megtartása, azt magam is megéltem.
Egy dologban biztosak lehetünk. Az elején mindenki boldog akar lenni.
... Hogy közben ez a szándék elsikkad, és helyébe lép a csalódottság, arról mi nők, és férfiak egyaránt tehetünk.
Nyitott kérdésed aggodalmat közvetít. Joggal.
Engem elbűvöltél átfogó alapossággal körbejárt témafeldolgozásoddal! Gratulálok.
Nagyon örülök, és kissé meg is lepődtem a sok hozzászólástól, nem számítottam ilyen mértékű érdeklődésre.
Köszönöm a soraidat, boldogsággal tölt el a tudat, hogy gondolataim nálad is célba értek!
Köszönöm szépen!