Harc a természettel
Látogatók száma: 56
...egyre csak hajtogatjuk, hogy rossz ez a világ, egyre rosszabb, bezzeg a mi időnkben! Elfelejtjük azonban, hogy a mi időnk óta mi magunk is keményedtünk, ránk rakódott rengeteg tapasztalat és tonnás szemetet cipelünk a lelkünkben feleslegesen...
Amióta élet van a földön mindig harcban álltunk mi élőlények az elemekkel. Az életben maradás ösztöne segített mindent és mindenkit abban, hogy tovább fejlődjék egészen az emberig. A 4,6 milliárd megtett kör a Nap körül óriási távlat, hogy azt mondhassuk, mi akik cirka néhány ezer éves írott történelemre tekinthetünk vissza, a végleges formánkban létezünk. Mindettől függetlenül mi is ugyanúgy harcolunk a gigászi erőkkel, mint bármelyik másik élőlény, amióta tudat létezik a földön, igyekszik védekezni a fagy, a meleg, az árvíz, az aszály, a földmozgások, viharok stb. ellen.
Kit nem nyűgöz le az égen átcikázó villám, hiába tudjuk és értjük hogy miért, honnan van, mégis félelem ébred bennünk. Részecskekisülés, mely mégis romboló erejű. Kit nem rémiszt meg a mélység egy szakadék felett, még akkor is ha vannak akik tériszonnyal küszködnek, mások meg inkább kihívásként élik meg. A föld gigantikus erejét mégis elismerjük. Néha mindenki megáll egy-egy hömpölygő folyónál, amikor szelíd, az életet adó vizet látjuk benne, nem vesszük komolyan, de ha kilép a medréből bizony aggódunk, pedig csak a természetes útját keresi. Mi emberek egyre másra igyekszünk felvenni a versenyt ezekkel az erőkkel, még akkor is, ha tudjuk, lehetetlen.
Legyőzni ugyan nem tudjuk, de felhasználni, a magunk javára fordítani igen. De erre csak az ember képes? Az állatvilág nem? Azt mondják mi vagyunk a legintelligensebb lények a földön, ezért uraljuk mi a bolygót. Akkor hát mi van a bonyolult hangyabolyokkal? Vagy a méhek szerevezettségével, vagy a patkányok hihetetlen alkalmazkodóképességével? Vajon egy hangya vágyik e megmászni a Himaláját? Vajon egy méh vágyik e a világűrbe? Avagy a patkány feltekint e a villámokra? Az állatok is éreznek félelmet, akárcsak mi. A létükért félnek. Ahogyan mi is. Ösztönből.
Ha idetévedne mondjuk egy idegen utazó, csak azt látná, hogy ezen a bolygón megszámlálhatatlan faj él együtt, egymás mellett. Miben is különbözünk mi a többi állattól? Hogyan magyaráznák el neki, hogy mi miért vagyunk uralkodók a többiek felett? Mert megszültük a vallást és a hitet, melyben egy felsőbb akaratra hivatkozunk, aki nekünk adományozta ezt? Vagy mert behálózzuk a világot és kisajátítjuk a föld minden szegletét? Vagy mert mi gyorsabban gondolkodunk és ügyesebb eszközöket használunk? Van egyáltalán olyan valami, ami bennünk több vagy jobb mint az állatvilág? Ők kerülik a veszélyforrásokat ( elkerülik az embert, ragadozókat), önzőek is néha ( területvédelem) önmaguk és fajtársaik érdekében gyilkolnak ( a hangyabolyba tévedt idegeneket megölik) lopnak, nem tisztelik a tulajdont (szarka, majmok) legtöbbje minden évben más párt választ magának ( vannak kivételek azért) nem tisztelik egy életen át a szüleiket ( hamar elválasztódnak és önálló életet kezdenek), minden nap ugyanazt teszik, élnek, esznek isznak nincs ünnepnapjuk. Ha nagyon ki akarjuk sarkítani, az állatok minden parancsolatot megszegnek, mégis boldogan élnek s halnak. Mi is ilyenek vagyunk? Vagy mégis mások? A természet része vagyunk ez bizonyos, de miért gondoljuk magunkat feljebbvalónak az állatvilágnál?
Ők az ösztöneik szerint élnek, elfogadják a természet erőit, megtanulnak velük élni egységben, csak annyit vesznek el, amennyire feltétlen szükségük van. A természetben nincs pazarlás, a természet mindent felhasznál az utolsó elejtett szőrszálig. A körforgás részeiként pontos helye van minden élőlénynek, kivéve az embert. Mi emberek önhatalmúlag magasabb rendűnek tekintjük magunkat, kihasználunk, felhalmozunk, leigázunk, magunk képére formálunk, pazarlunk és mindezt jogosnak kiáltjuk ki, mert mi vagyunk a legintelligensebb faj a Földön. Mi miért? A többi élőlény miért nem?
A válasz a félelmekben keresendő. Mi emberek évezredek óta építgetjük a félelmeinket, háborúk, rabszolgaság, járványok, tűzvészek, éhinség stb miatt, egyre magasabb falakat emelünk magunk köré, ami elválaszt minket a természettől és a többi élőlénytől. A történelem másról sem szól, mint születésről és halálról, tündöklésről és bukásról, háborúkról, zsarnokságról. Valaki tud véletlenül kutyatörténelemről? Vagy hangyatörténelemről? Vagy esetleg bármelyik vadon élő állat történelméről? Fejlődésükről mit sem tudnak ők maguk, de élnek vidáman az ösztöneik (alap + tapasztalt félelmeik) szerint. Mi viszont kivetítjük ezeket vagy a természetre, vagy embertársainkra.
Van az a réteg, aki rombolja a természetet, kitermel, szennyez, gyilkol a meggazdagodásért, erejét megfeszítve hajtja uralma alá a természet erőit, amitől alapból fél, hogy felülkerekedjen ezen, mindent meghatároz, mert valósággal retteg az ismeretlentől, tudni, ismerni, megnevezni akarja az összes látható és nem látható dolgot, mert aminek nevet adunk, az már nem idegen, az már nem veszélyes.
Aztán a másik típus, aki az embertársai ellen fordul, aki megélhetésért, túlélésért, irigységből (ezek a fizikai test, a tulajdonlás félelmei), boldogság utáni vágyból ( a szeretet félelmei, a lélek kielégítése érdekében) pusztít, bántalmaz, öl, gyűlöl. S mindezt tesszük egyre erőszakosabban, mert nem hogy legyőznénk a félelmeket, feltárnánk őket magunk előtt magunkba nézve, még egyre több réteget rakunk rá, mint egy hagyma szirmai, csak sokasodnak. Aztán már mi magunk sem látjuk a kezdetet, egyre csak hajtogatjuk, hogy rossz ez a világ, egyre rosszabb, bezzeg a mi időnkben! Elfelejtjük azonban, hogy a mi időnk óta mi magunk is keményedtünk, ránk rakódott rengeteg tapasztalat és tonnás szemetet cipelünk a lelkünkben feleslegesen, aztán mindenféle betegségek kínoznak, és azt sem tudjuk miért. Pedig pontos oka van mindennek, de mi csak hibáztatjuk a világot, mindenki mást, érzékenyebbek leszünk és mi is hamarabb támadunk. Mert ki az, aki fiatal korában egy idegenben veszélyforrást lát? Ma viszont minden idegenben azt látunk. Ki az, aki fiatalon feltételezi, hogy a szerelme hazudik? Ma már meg sem kell szólalnia a másiknak, máris feltételezzük, hogy nem őszinte. Mindez sajnos oda-vissza működik.
Ha feltárnánk a félelmeinket magunk előtt, sokkal kevesebb bánat érne minket és felhagynánk végre az önpusztítással. Mert igenis veszélyben vagyunk és ezzel együtt veszélyben az élővilág és hiába harcolunk, a természet ellen nem győzhetünk. Ezt be kell látnunk egyszer. A természet az úr, mi csak részei vagyunk, nem fordítva!
kép:net
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
lefelé szoktam kerekíteni. attól csak jobb lehet.
Félig van a pohár. Nézőpont kérdése merre kerekíted. Mindenki maga dönt, hogy jó érzi e magát a bőrében, a természettel együtt, vagy nem. Nem véletlen a sok katasztrófa... meg kell fizetnünk az árát mindennek. Egyszer csak felébredünk. Addig is szép napot és erőt a tettekhez.
Van állattörténelem, csak nem jegyzik. Mivel mi, emberek jegyezzük, hát van.
néha azt gondolom, ezt a környezetet már nem is érdemes védeni - sikerült jól tönkre tenni, és csak egyre rosszabb lesz.
Szia Müszi, de jó hogy meglátogattál! Remélem is hogy az ideálok megmaradnak, amiért érdemes lesz mindig küzdeni, de ez nem a környeztünk rombolása, hanem az építés. Itt talán nem is a cél a kérdés, hanem a hogyan.
Üdv:A
Szia Ailet,
ez egy nagyon jó cikk. ilyenek vagyunk mi emberek. gonoszság, önzés, agresszivitás mindenütt. aki kimarad, az lemarad.
de legalább vannak szép ideáljaink.
Üdv:A
Kedves Ailet!
Írásodról eszembe jutott az az indián szemlélet, hogy ők nem kizsákmányolják a földet, a természetet, hanem együtt élnek vele.
Lenne mit tanulnunk még.
Pussz,
Tündér
Bizony lenne mit egymástól tanulnunk!
Pusz:A
Kedves A!
Az evolúció a félelmeinkben is jelentkezik. Ahogy az ösztönös félelmeink átalakultak "tudatos" félelmekké, annak a természet itta meg a levét.
Üdv,
Pí.
Sajnos mára már a tudatos félelem is inkább tudattalan, mert gyakran magunk sem tudjuk miért félünk bizonyos dolgoktól. Csak... mert... azért...
Ha meg tudatos a félelmünk, akkor miért nem teszünk ellene látva, hogy nem eredményez jót, amit csinálunk? Pl. fakitermelés, szemetelés, ártérre való építkezés, utáljuk embertársainkat, magunkat, vagy éppen önzőek vagyunk, a tegnapnak élünk stb....
Üdv:A
ez egy nagyon jó cikk. ilyenek vagyunk mi emberek. gonoszság, önzés, agresszivitás mindenütt. aki kimarad, az lemarad.
de legalább vannak szép ideáljaink.
Írásodról eszembe jutott az az indián szemlélet, hogy ők nem kizsákmányolják a földet, a természetet, hanem együtt élnek vele.
Lenne mit tanulnunk még.
Pussz,
Tündér
Az evolúció a félelmeinkben is jelentkezik. Ahogy az ösztönös félelmeink átalakultak "tudatos" félelmekké, annak a természet itta meg a levét.
Üdv,
Pí.