Hiszek!
Látogatók száma: 56
Én hiszem, hogy vannak olyan lények, melyeket nem látunk, de egyengetik utunkat, azt is, hogy van odafenn egy "rendező elme" akivel ha akarok elcsevegek, ha nem akarok, akkor nem.
Ő a legbensőségesebb barát, a leghallgatagabb, de mégis a legmegbízhatóbb és a legigazságosabb. Ehhez nincs szükség közvetítőre. Ő van és elérhető bárki számára, bárhol. (Többnyire a lelkiismeretünk hangján szólal meg, ha legalább magunkhoz őszinték vagyunk.)
Egy ideig haragban voltam vele. Nem szóltam hozzá, dacból, mert csalódás ért. Általa. Rabságom alatt (lelki rabság, amit a házasságom jelentett) minden Karácsonykor gyertyát gyújtottam és kérleltem, hogy csak ma ne, csak ezen az egy napon, vagy órán ne haljon meg senki, béke legyen a világban, csak egy kósza percig, csak egy icike-picike pillanatig... és ahogy újra csatlakoztam a családhoz, máris ömlött a hírekből, hogy itt cunami, ott karaszrófa, amott meg szörnyű gyilkosságok... nehezen emésztettem meg, gyermeki vágyam : "világbéke" úgy tört apró darabokra, mint egy gyönyörű kristálypohár, saját feszültségétől. Atomjaira hullt és én is. Évekig nem tárgyaltam vele. Nem lettem boldogabb, sem elégedettebb. Egyedül maradtam, teljesen. Tőle elfordultam, elhagytak, a többiek meg olyan messze állnak tőlem, elérhetetlen volt minden barát. Lehet, csak én dramatizáltam túl, de belevesztem saját kis tragédiámba. Mélységes sötétség, élettelen napok, rettegés, tudat nélküli könnyek, mélabú. Nem emlékszem semmire abból az időből. Rémlik, hogy pelenkáztam, rémlik, hogy léteztem, hogy járni kezdett a fiam, hogy kimondta első szavait, de bevallom, csak ködösen. Szorongás, gyomorgörcs, folytonos fájdalom tompította elmém, testem hiába tette a dolgát, lelkem egész más helyen járt. Bezárkóztam magamba. Kirekesztettem a világot. Talán ez már klinikai eset, lehet, orvoshoz kellett volna fordulnom, aki nyugtatót ír és végigalszom ezt a kritikus időszakot, de nem tettem. Hagytam, a fájdalom és a veszteség, csak nyugodtan járjon át, égesse fel egész valómat, irtsa ki belőlem a gyermeki álmokat, az ábrándozást, a haszontalanság érzetet, a tehetetlenséget, a világ gondjai iránti elhivatottságot, a bizalmat, a szeretetet, a félelmeket, mindent. Alapos tarlóégetés, tisztítótűz után pedig megbékéltem. Nincs már semmi. Nincs mentsvár, egy apró momentum sem a régi énemből. Porig égtem. Én szítottam a tüzet, ameddig csak láttam, éreztem egy morzsányit is eddigi valómból. A vége felé már tudatosan tettem, nem elégedtem meg félmegoldással. Ha már égni kell, akkor tökéletesen és végérvényesen.
Egyszer csak kinyitottam a szemem, emlékeszem nyár volt, odakinn fényesen sütött a nap, meleg volt és én a fény felé fordítottam arcom. A szobám padlóján ültem, magam alá húzott lábakkal. Hogy mit kerestem ott? Nem tudom. Erőt gyűjtöttem, hogy újra felépítsem magam. Elvégre még nagyon fiatal voltam, nem adhattam fel, nem roppanhattam össze, még egy gyereket fel kell nevelnem, még annyi minden van előttem. Akkor voltam 25 éves. Túl egy nagy szakításon, túl egy elváláson, túl egy világégésen, egy valódi katarzison. Mert hiszem, hogy az ember örökké fejlődik, lépcsőket lép meg, sosem esik vissza, mert akkor nem tette meg igazán a lépcsőfokot. Gondolatban, apránként összeraktam magam újra. Alapos és lényegre törő kérdésekkel. Milyen akarok lenni? Mi az ami fontos? Mit akarok elérni? Mi az amit szeretek, mi az amit nem? Mit viselek el és mit nem? Mi kell nekem, mi nem? Fontos kérdések. A válaszok is megérkeztek, csak magamat kellett megismernem. Nem volt könnyű belátni hibáimat, nem volt könnyű új ént építeni, vesztettem is sokat, például az odaadást, a türelmet, a nyugodtságot, a bizalmat, a mélyen szántó gondolatokat, talán a szívem egy részét is, de nyertem önbizalmat, erőt, egészséget, mosolyt, kitartást, akaratot, nyitottságot, szavakat.
Eldobtam, amit egészségtelennek és károsnak ítéltem, magamhoz öleltem, amit szükségesnek, ahhoz, hogy tovább tudjak létezni. Új utakat kerestem, nem volt félni valóm, legfeljebb ismét porig égek, túléltem már egyszer, mi bajom lehet? Lassan, szépen építgettem magam, Felé fordítottam a szívem, aki úgy is pontosan tudja minden rezdülésem ( Ő a rendező elme velem van újra, mindig is itt volt és itt is lesz), gyűjtöttem a pozitív élményeket és ezekkel tapétáztam ki lelkem falait, ha már végképp kiborít a való világ elmenekülök kicsit, írok, vagy olvasok, azonnal kizárok minden mást, csak ott létezem, teljes valómmal. Élem az életem, megélem a napokat, ma már csak rossz emlék az a régi katasztrófa, de sosem feledem, mert az tett olyanná, amilyen lenni akartam.
Egyetlen hátránya van csak az életnek, hogy nem tudom magamból kiirtani a szívemet. Akár akarom, akár nem, vannak dolgok, amik smirgliként csiszolják és hiába veszem körbe vaskos falakkal, folyton beszivárog valami, ami megsebez. A felületesség álcája alatt azonban gyakran én is elgyengülök. Ember vagyok, de mivel én választottam ezt, nem akarom, hogy lássa bárki, amikor (nem túl gyakran) sírok. Azok, akik ma ismernek, megrendülnének úgy hiszem. Megszokták, megszoktam, hogy biztos pontnak tekintenek, velem nincs gond, én vagyok, létezem, természetesen, nem panaszkodom, persze vannak hibáim, emberi dolgok, utálom is, hogy nem akarok tenni ellenük, de kényelemes így. Mindenkivel tartom a három lépést, így is kényelmes, kevésbé sérülök. Két lény van csak a világon, akit fenntartás nélkül fogadok, az egyik a fiam, vér a véremből, a másik odafenn, idelenn, (mindenhol) Ő a rendező elme, aki lélek a lelkemből. Vagy fordítva. Inkább én az övéből.
Hiszem tehát, hogy mindig van út, amit választhatunk, hiszem, hogy felemelt fejjel léphetünk a világ színe elé, még akkor is, ha odabenn elégünk, hiszem, hogy erősnek teremtettünk, túlélünk mindent, hiszem, hogy ép ésszel végig lehet csinálni, hiszem, hogy többek és jobbak lehetünk önmagunknál mi emberek, hiszem, hogy segítik utunkat, hiszem, hogy van értelme mindennek, ami történik velünk és hiszem, hogy itt, az anyagi világban és csakis itt tanulhatunk meg győzni. Legyőzni önmagunk gátjait.
Ahogy a menny és a pokol, a tisztítótűz is bennünk van, mi teremtjük, magunknak. Nem kell ehhez templomba járni, elég csak elmélyedni magunkban. Ott van Ő, utat mutat, jeleket szór el az úton, csak figyelni kell és ismerni önmagunkat.
kép: internet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Cikkíró!
"Egyetlen hátránya van csak az életnek, hogy nem tudom magamból kiirtani a szívemet."
Kérlek ne is irtsd ki! Pont ettől vagyunk emberek!
Pussz, Tündér
Hm... amikor annyi csalódásról olvasok nap mint nap, nem gondolnám, hogy jó ez így. Időnként irigylem azokat a szerzeteseket, akik jó messze laknak a világ zajától és csak elmélkednek.
De azért osztom a véleményt: "Szívből szeretni mámor.... " R&J musical :-))
Pusz
"Egyetlen hátránya van csak az életnek, hogy nem tudom magamból kiirtani a szívemet."
Kérlek ne is irtsd ki! Pont ettől vagyunk emberek!
Pussz, Tündér
Szia Cikkíró!
Nagyon jó önismereti írás. Kiadtál sok mindent, remélem hasznos volt!
Gratulálok a pozitív változásaidhoz!
Üdv,
Pinokkió
Nagyon jó önismereti írás. Kiadtál sok mindent, remélem hasznos volt!
Gratulálok a pozitív változásaidhoz!
Üdv,
Pinokkió