Kisiklott élet

Látogatók száma: 70

Bizonyára nem egyedi a problémám amit most megosztani készülök a tisztelt olvasókkal, de én azt gondolom hogy minden ember másképp éli meg a krízis helyzeteket, mindenki másképp reagál az élet kihívásaira.

Történt tavaly szeptemberben hogy a munkahelyemen csoportos létszámleépítést végzett a cégtulajdonos, mivel az általunk gyártott termékek piaca drasztikus lecsökkent, röviden munkanélküli lettem.
Borzasztó tragédiaként éltem meg munkahelyem elvesztését, hiszen ez miatt veszélybe került saját magam, illetve családom megélhetése is.
A cég a törvény által előírt juttatásokat minden elküldött dolgozónak kifizette, de ez sovány vigasz volt, hiszen mindenki tudta hogy a környéken munkát találni lehetetlen.
Teljes gőzzel nekiálltam munkát keresni az interneten, újságokban, rokonok, ismerősök által, és persze a munkaügyi központtal is.
Naponta több állást is megpályáztam, sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy amikor hívtak telefonon, nem tudtam hogy mire jelentkeztem, mert minden egyes jelentkezést nem tudtam észben tartani.
Így teltek múltak a hetek, a hónapok, és még semmi biztató jelét nem láttam annak, hogy újra munkába tudják állni.
A sok sikertelen próbálkozás és kudarc kedvemet szegte, teljesen elvette az életkedvemet, magamba fordultam, bezárkóztam a bánatommal és a fájdalmammal. Ez idő alatt a férjem fizette a rezsiköltségeket, és közben engem is eltartott.
Gyötört a bűntudat, hogy minden költséget egyedül visel, értéktelen, haszontalan embernek tartottam magamat, úgy éreztem, nem érdemlem meg hogy fedél legyen a fejem felett, étel legyen a számban.
Nagyon sokat sírtam ez miatt, életunttá váltam, mély depresszióba estem, amit a családom is nehezen viselt, teljesen felborult a megszokott életvitelünk.
Éjjel nappal azon gondolkodtam, hogy mielőbb munkát találjak, ez kötötte le minden időmet és gondolatomat, és ez annyira megviselt, hogy idegi alapon állandó fejgörcs kínzott.
Az álláskereső időszak alatt több külföldi állást is megpályáztam, hiszen nagyon kecsegtető volt a beigért fizetés, és úgy gondoltam, ha lesz rá lehetőségem, megpróbálom!
Aztán a nyár elején meg is érkezett a várva várt lehetőség, amitől én megijedtem, bepánikoltam, hiszen még sohasem dolgoztam külföldön, nem tudtam hogy milyen érzés egyedül lenni a nagyvilágban, az álomból hirtelen valóság lett!!
Egy magyar munkaadó hirdetett szálloda takarítói állást Londonban, és egyben szállást is ígért.
Férjem nagyvonalúan finanszírozta az ezzel járó költségeket, és június 23-án kijöttem Londonba, alapfokú nyelvtudással.
Nem megyek bele a részletekbe, hogy milyen volt a szállás illetve a munka, mert nem ez a mondanivalóm lényege, hanem az az érzés, amiről otthon megfeledkeztem: HONVÁGY
Még az első napokban nem igen láttam a jelét a honvágynak, hiszen kint még minden nagyon új volt, próbáltam a környéket és a szállótársakat megismerni, ahol szerencsére jó emberekkel hozott össze a sors.
Ahogy teltek a napok, kezdett belém férkőzni a honvágy, egyre inkább elhatalmasodott rajtam, vágyakoztam az otthonom és a családom után, sokszor úgy éreztem, számomra ez a vég, nincs tovább, hiszen egyedül voltam, a családom többi tagja otthon maradt!
Sokszor annyira rám tört ez az érzés, hogy az utcán, a buszon, a szállodában, a szálláson olyan síró görcsöt kaptam, azt hittem, belebolondulok!!
Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogy mások is kijöttek a jobb megélhetés reményében, és valahogy ők is megbirkóztak ezzel az érzéssel. Nem tágított mellőlem ez az érzés, a magány és a sok szép emlék, amit a családomról őrizgettem a gondolataimban, mindig csak felerősítették bennem a vágyakozást.
Napi szinten tartom a kapcsolatot a családommal, mindig sírva beszélek velük, mert jó érzés hallani és látni őket, de hiányzik a fizikai közelségük. Jeleztem a családomnak, hogy szeretnék mielőbb hazamenni, mert úgy érzem, felemészt a bánat és a sírás hiányzik az a biztonság érzet, amit az otthon és a család nyújt!!
Saját magamat okoltam a történtekért, heves önmarcangolásba kezdtem, hiszen én akartam a külföldi munkát!
Otthonról minden olyan egyszerűnek tűnt, akkor úgy éreztem és gondoltam, hogy képes leszek ezt az érzést kordában tartani.
Saját tapasztalatból mondom, hogy egyetlen európai vagy más metropolis nem pótolja a család és az otthon által nyújtott biztonságot, pedig itt Londonban sok, jó szándékú honfitársamat ismertem meg, de a szeretteink, senkivel sem pótolhatók!
Augusztus 7-én haza utazok végleg, és bár a családom nem örül ennek a hírnek, de nem vagyok képes tovább hadakozni a honvággyal, mert ezt, amit érzek, nem érzi senki más!!
Szerencsére munkám is lesz otthon, ugyanis az interneten sikerült állást szereznem otthon, talán az égiek is segítenek abban, hogy rendbe hozzam a jelenleg romokban heverő életemet!