Otthon, édes otthon!
Látogatók száma: 53
Nyughatatlan vagyok, ha itt vagyok, oda vágyom, ha ott vagyok, jönnék vissza. Lehet, hogy nekem állandóan úton kellene lennem?
Monsieur Hubert, a volt apósom, maradásra bírna, ám amikor látja, hogy nem tud meggyőzni, felajánlja a kocsiját, hogy legalább azzal menjek és ne a kis bordó Peugeot-val, mert Magyarország messze van ahhoz, hogy tizenkét éves kocsimmal botorkáljak Párizsból Budapestre. Nem fogadtam el, ahogyan Madelaine vacsora meghívását sem, pedig valóban jól főz az ex anyósom, ám nem akartam Gilberttel és az új párjával egy asztalnál vacsorázni szenteste.
Rajtuk kívül már nincs senkim, ám, ha szorosan vesszük, ők sem tartoznak a rokonaim közé, amióta elváltam Gilberttől, úgy harmincöt évvel ezelőtt.
Nagy szerelem volt a miénk, már érettségi előtt megkérte a kezem, ám a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy leérettségizzek, addigra meg őt vitték el katonának, és mire felvettek az egyetemre, akkor lett aktuális a házasságkötésünk. Győzött a szerelem és tizenkilenc évesen hozzámentem a francia fiúhoz. Irigyeltek is a barátnőim, mert Gilbert úgy nézett ki, mint aki valamelyik magazin címlapjáról lépett ki. A magas, szőke, kék szemű, mosolygós fiatalember, a legmenőbb ruhákban járt, nyitott sportkocsival közlekedett, gyönyörűen és szépen beszélt, francia irodalmat tanult az egyetemen és írónak készült.
Házasságunk első három éve maga volt a megtestesült álom. Hubert papa fizette a lakásbérletünket, a megélhetésünket, csak tanuljak meg rendesen franciául és Gilbert fejezze be az egyetemet. Vett nekem is egy autót, megtanultam vezetni és Madelaine mama szárnyai alatt pedig elkészíteni a férjem kedvenc ételeit.
Lehet, hogy jobb lett volna elfogadni monsieur Hubert ajánlatát, akkor nem kellene attól félnem, hogy az éjszakai hóvihar lesodor a pályáról, vagy nekem ütközik egy másik autós.
Kapaszkodom a kormányba, mintha az meg tudna védeni bármitől is.
A szüleim igenis meg akartak védeni, előbb végezd el az egyetemet, mondta apukám, utána majd férjhez mehetsz, de nem volt türelmem, egyébként is, ha szerelmes az ember szíve, a feje képtelen a valót értékelni.
A barátnőim már egyetemre, főiskolára jártak, és a téli vizsgaidőszak közepén tartott esküvőre nem tudtak eljönni, pedig az alföldi kisvárosban mi voltunk a szenzáció. Anyukám nagyon kitett magáért, hadd lássák a francia nászék, hogy milyen a magyar vendégszeretet. Két évig fizették a kölcsönt, amit az esküvőre vettek fel. Madelaine mama kicsit furcsállotta is, hogy két munkásember jövedelméből hogyan telik ilyen pompás esküvőre, mondta is nekem, de akkor még nem értettem a nyelvet annyira, csak nevettem, hogy nincs semmi gond.
Elvarázsolt Párizs, maga volt a csoda, és Gilbert megmutatott mindent, amit csak lehetett a városból, megtanította a nyelvet, jobban, mint egy tanár. Alig járt be az egyetemre, hiába korholta Hubert papa, csak nevetett, hogy neki első a felesége.
Gyereket akartam, nem is egyet, de a férjem csak elütötte viccel a dolgot, hogy tőlem még az anyanyelvét sem tudná megtanulni, várjunk.
Nyugdíjba mentek a szüleim, anyukám betegeskedett, s elmentem dolgozni, hogy tudjak nekik anyagilag segíteni. Mégsem lett volna helyénvaló, ha az apósomék fizették volna a szüleim támogatását is.
Egyre többször jöttem haza, és előfordult, hogy egy hónapot is a szüleimmel töltöttem, és ők is eljöttek hozzánk, amíg anyukám tólószékbe nem került.
Gilbert imádta a szüleimet, különösen jókat mulattak apukámmal, kölcsönösen tanítgatták egymást a legfontosabb kifejezésekre.
Úgy tűnik, sohasem lesz vége ennek a hóesésnek. Sötét is van, későn indultam, kora reggel kellett volna, csakhogy akkor még nem tudtam, hogy elönt a nosztalgia a gyerekkori karácsonyok miatt, és hiányozni kezd a szaloncukor íze, a mézes illata, a mennyből az angyal dallama, s csak délre született meg az elhatározás, hogy hazajövök.
Igen, hazajövök, mert az örökségemből vettem egy lakást Pesten, egyik középiskolai barátnőm unszolására, aki addig rágta a fülemet, míg kötélnek nem álltam. Megzsarolt, hogy többé nem áll szóba velem, ha ezt a pénzt is elutazom, meg elszórom mindenféle felesleges dolgokra. És igen komolyan beszélt, megrettentem, hogy elveszítem, az egyetlent, akivel bármiről bármikor őszintén beszélhetek, anélkül, hogy megróna, vagy kérdőre vonna, csak megjegyzi, hogy a helyemben mit csinált volna másként és miért.
Mindent tud rólam, kivéve azt, hogy miért váltam el Gilberttől. Valahogyan azzal nem dicsekszem.
Már nagyon beteg volt anyukám, egyre többször jöttem haza, és már az is megfordult a fejemben, hogy egy ideig itthon vállalok munkát, amikor is a tervezettnél egy nappal korábban mentem vissza Párizsba. Az előszobában megláttam Lionel kabátját, és a semmivel össze nem téveszthető hosszú, kockás sálját. Kora délután volt, kicsit csodálkoztam is, hogy itt lóg nálunk a családi barát, aki banktisztviselő, és együtt gyerekeskedtek a férjemmel, s neki még munkaideje lenne.
Nem telt el úgy egyetlen hét sem, hogy legalább egyszer ne jelenlejen meg, legtöbbször vacsorára, szellemes társalgásával feldobva az esténket. A nappaliban csend volt, a konyhában sem volt senki. A hálószobában találtam rájuk, amint egymás karjaiban aludtak.
Na, végre! Elállt a hóesés, már nem is állok meg, csak egy óra múlva, amikor tankolnom kell.
Válásunk után sokat tipródtam, hogy hazajöjjek, vagy maradjak kinn, de az utóbbit választottam, mert anyagilag ez volt a jobb megoldás. Ápolónőt fogadtam a szüleim mellé és magam is gyakran hazajöttem, még ha csak néhány napra, akkor is megjelentem minden hónapban.
Egyedül élek, nem is oly rosszul, utazgatok a világban, ismerkedek idegen tájakkal, emberekkel. Állítólag könnyen barátkozom, mégsem kerül közel hozzám senki, a középiskolás barátnőmön kívül.
A férfiak?
Részei az életemnek, mert szükség van rájuk, ahogyan a fogkrémre a fogmosáshoz, vagy virágdíszre a lakásban, de eldobhatók és lecserélhetők.
Szabad vagyok, egy munkájából élő európai szabad polgár! Ki gondolta volna, hogy így alakul az életem, amikor középiskolásként levelezni kezdtünk nyelvtanulás céljából, Gilberttel?
Remélem, a szomszédaim rendszeresen locsolják a pesti lakásomban a virágaimat!
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Örülök, hogy a barátnőd ilyen csalódás után magára talált és jól teszi, hogy a mának él, nem tudni, mit hoz a holnap. Talán találkozik még egy szerető társsal és gyökeret ereszt valahol. Ha nem, akkor is az marad, aki, sőt, egy olyan független ember,aki bebizonyitotta az életével, hogy az ember segitség nélkül is talra tud a legnehezebb helyzetekben is..
Puszi: Ilona
Kedves Yolla!
Az élet furcsa dolgokat produkál.. Tetszett a történeted és nem is tudom, miért, -pedig nem néztem meg- valami ilyesmi befejezésre számitottam.Csak remélni tudom, hogy nem Veled történt..
Elgondolkodtam, miért is nem lepett meg ez a befejezés..Talán azért, mert olyan volt, mint egy önéletrajz felolvasása..Hiányzott belőle a tűz, a szenvedély, a gyűlölet, mint olyan érzelmi túltengés, ami akkor éri az embert, ha egy hosszú időn át szeretett embert valaki elvesz tőlünk..De ebben a szituációban a lélek megfagy, marad a mérhetetlen, szánalmas közömbösség, nem tudunk vele mit kezdeni..Legalábbis én igy látom..
Puszi: Ilona
Ez a történet az én Ani barátnőm története, aki 1975-ben férjhez ment egy francia fiúhoz.
Érzelemmentes? Lehetséges.
Ani igazi világpolgár, ott igyekszik jól érezni magát, ahol éppen van. Életvidám, tudja, hogy csak magára számíthat. Én beszéltem rá, hogy az örökségéből vegyen egy lakást Pesten, jó lesz az még öreg korában.
A házasságát eltemette, bár tartja a kapcsolatot az anyósáékkal és a volt férjével is, de soha többé nem bízik a férfiakban.
Hogy hová tartozik?
Itt már kiszakadtak a gyökerei, ott meg nem növesztett helyette másikat.
A mának él.
És lehet, hogy igaza van.
Pussz: Yolla
Az élet furcsa dolgokat produkál.. Tetszett a történeted és nem is tudom, miért, -pedig nem néztem meg- valami ilyesmi befejezésre számitottam.Csak remélni tudom, hogy nem Veled történt..
Elgondolkodtam, miért is nem lepett meg ez a befejezés..Talán azért, mert olyan volt, mint egy önéletrajz felolvasása..Hiányzott belőle a tűz, a szenvedély, a gyűlölet, mint olyan érzelmi túltengés, ami akkor éri az embert, ha egy hosszú időn át szeretett embert valaki elvesz tőlünk..De ebben a szituációban a lélek megfagy, marad a mérhetetlen, szánalmas közömbösség, nem tudunk vele mit kezdeni..Legalábbis én igy látom..
Puszi: Ilona
Kedves Yolla!
A fantáziád lenyűgöző... Az elején még nem mondott semmit, hogy miért nem akar leülni szenteste Gilberttel és a párjával, de te már akkor tudtad. A végére kiderült. Mondjuk már nem csodálkoztam ezen. :-)
Gratulálok! Ügyes vagy, mint mindig! :-)
Éva
Nem akarom ismételni, amit Emillionak írtam.Novemberben volt itthon utoljára Ani és összejöttünk egy kocsmába, vacsorázni, öten a középiskolás osztálytársak közül.
Puszi: Yolla
Kedves Yolla!
Ezzel az írásoddal is bebizonyítottad,
hogy remek a fantáziád! Az az attitűd
a Gilberttel, teljesen váratlan, - nagyon ütős!
Ami még tetszik, - nincs túlragozva!
Gratulálok!
Pussz: emillio
Szóval, bevallom, Ani barátnőmről van szó, valós a történet és éln vagyok az a barátnő, aki rábeszélte, hogy vegyen itt egy lakást.
Puszi: Yolla
A fantáziád lenyűgöző... Az elején még nem mondott semmit, hogy miért nem akar leülni szenteste Gilberttel és a párjával, de te már akkor tudtad. A végére kiderült. Mondjuk már nem csodálkoztam ezen. :-)
Gratulálok! Ügyes vagy, mint mindig! :-)
Éva
Ezzel az írásoddal is bebizonyítottad,
hogy remek a fantáziád! Az az attitűd
a Gilberttel, teljesen váratlan, - nagyon ütős!
Ami még tetszik, - nincs túlragozva!
Gratulálok!
Pussz: emillio