"Végső akarat"... (1)

Látogatók száma: 68

Régóta érlelődik bennem. Már csak idő és hely kérdése, hogy le tudjak ülni vele és beszélni a fejével...

Addig semmi értelme nincs, amíg olyan helyzetet nem sikerül találnom, ahol mindezt megejthetjük, ahol minden zavaró körülmény kizárva, elhárítva. Ilyen talán nem is létezik? De ha egy kicsit belegondolok hol is szeret leginkább időzni? Azt hiszem menni fog.

A józan eszem azt diktálja, várnom kell még. Hadd érlelődjön benne tovább. Törje a fejét. Talán magától is előveszi a jobbik eszét, hiszen az én vagyok! Már alig várom. Nem éppen kellemes feladat jutott nekem. Össze kell szednem a darabjaira hullott egyedet. Még mindig azt hiszi, egyedül van. Nem veszi észre, hogy ez mekkora tévedés? Körülötte zajlik az élet. Hiszen annyian vagyunk, mint a nyű. Mindannyian rajta dolgozunk. Nem lehet könnyű dolga. Ezt belátom. Nem kér belőlünk, pedig nélkülünk valóban üres lenne az élete. De jelen vagyunk még akkor is, ha ez ellen kézzel, lábbal tiltakozik! Csakhogy a hozzáférést egy kissé megnehezíti. Talán nem is ő, a körülmények teszik ennyire nehézkessé. Így teret ad. Előbb-utóbb legyűrnék, ha nem jönnék be a képbe. Mert annyit már megtapasztaltam, ha minden kötél szakadt, mindig tudta, rám számíthat, hiszen én vagyok a jobbik esze!

Bezárt ajtók, ablakok ellen nincs apelláta. Mégsem akarom erőszakosan feltörni. Éppen elég baja volt abból, hogy illetéktelenek ezt megtették. Nem jó szándéktól vezérelve, mint jómagam, aki csak jót akarok vele tenni. Ha be is töröm azt az ajtót, ablakot, csak az ő érdekében. Amíg ennyire zárkózott, addig nem tudok hozzá sem férni.

Milyen hülye sorozatokat néz? Még én is kevés vagyok ahhoz, hogy eltántorítsam ettől. Ő persze azt hiszi, erre van most leginkább szüksége. Na ne már? Én látom mit él át menet közben. Hazagondol. És mindig marad utána egy hiányérzet. Kíváncsi-fáncsi. Abbahagyják a legizgalmasabb résznél. Ezt nem szereti. Várhat egy teljes napot, hogy megtudja a folytatást, amit már régen tud, de azt hiszi mások jobb megoldást találnak arra is, amit neki eddig még nem sikerült. „Végső akarat.” Nahát. Ezt akarom kihozni belőle, ha akarja, ha nem!

A legrosszabb, amit tesz. Vár. És válogatás nélkül adja át az érzéseit mások kénye-kedvének.
Ilyenkor nem szeretem. Potyognak a könnyei. És még engem is elbizonytalanít. Valóban? Ilyen lenne az élet? Kilátástalan? Mert a sorozatot kénytelen vagyok én is végig nézni. Bizonyos értelemben megértem. Nem könnyű helyzetek elé állít másokat is olykor az élet. A negatív érzésből jut több, ami újra és újra előtérbe kerül. Visszaveti az ember addigi munkálkodását. Mint ahogy az enyémet is. Mások szenvedése már nem fér ebbe bele, hiszen éppen elég jutott neki is a múltból. Miért kell mások érzéseit magunkra venni, azon keresztül szenvedni? Ideje lenne egy kicsit magával törődni.

Ebből is csak az látszik, hogy még nem érett meg az idő, hogy jobb belátásra térítsem én, a józan esze.

Folyt.köv.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink