AZ ÉLET … 4. rész
Látogatók száma: 49
Vannak dolgok, melyek tőlünk, az akaratunktól függetlenek. Ilyen például az, hogy megszülettünk.
Gondolatok a múltból…
Szegény a szegénnyel, gazdag a gazdaggal! Törvény, bármennyire is kegyetlen. Aki arra „vetemedett”, hogy nem gondolja ezt végig, ennek nem veti alá magát, az viselte a következményeit. Hogy ezt egyedül kellett megtennie? Az már az ő gondja.
Nem véletlen, hogy számomra is meghatározó volt anyám sorsa. Nem kerülhettem én sem túl messzire, mert én is olyan emberrel kötöttem össze az életemet, akitől nem sok jóra számíthattam. Pedig ő a gyermekem apja volt. És itt nem az „uraság fiára” gondolok, aki akkor sem vállalta tette következményét, amikor szerette anyámat. Anyámnak akkor már tudnia kellett, hogy őrá nem számíthat. Már csak azért sem, mert közben elvitték katonának. A búcsú, kortalan, mindig fájdalmas, ha éreztünk valamit, az iránt, akitől elszakított a sorsunk.
A szegénység szülte dallamok jutnak az óta is az eszembe, amikor meghallom valahol…, és anyám, amikor már kifogyott a meséből, és már nem voltak szavai elénekelte:
„Az akinek bánata van, minden reggel könnyes szemmel ébred. Én is azért sírok annyit, mert feledni sosem tudlak téged. De te nem jössz vissza többé, virágok sem nyílnak többé, odakint a réten. Boldogságra vágytam egykor, mégis csak a bánat jutott nékem.”
És mindketten sírtunk. Egymást vigasztalva, átkarolva, felejteni próbáltuk, ami annyira fájt. Aztán nevettünk, azon, hogy milyen régi sérelmeket hordozunk magunkban még mindig, és hagyjuk, hogy újra és újra felszakadjanak a sebek, tudatosan és szándékosan hoztuk a felszínre, mert az emlékek akkor is emlékek maradnak, ha mélyen el akarjuk temetni, akár a múltunkat. Mert mindenkinek van egy múltja. És a jelent csak akkor tudjuk igazán megérteni, értékelni, ha ismerjük a múltunkat.
És mi énekeltünk. Önfeledten. Sok szép, szerelmes dalokat, fájdalmasat, keserűt, csalódásokat, elmúlásokat, az emlékeinket. A szegény emberek sorsa alkotta dalokat. Belefelejtkezve fájdalmunkban kiénekeltük az éjszaka csendjébe, csak a mi énekünktől zengett a határ. Úgy, és olyan átéléssel, ha, aki azt hallotta, sejtette, mi vagyunk azok. Mi, ketten, anyám és én, ott kint a fák alatt, elrejtve mindenki szeme elől, de valakiket soha el nem felejtve. Sirattuk a múltat, a dalokon, a történeteken, anyám meséin keresztül. Akkor már senki nem tudta megakadályozni, hogy úgy éljük át mindazt, ami velünk történt, vagy nem történhetett meg, mint a mesében, amikor nem jött el a várva várt „herceg, vagy királyfi, azon a fehér lovon” értünk, ahogyan azt mi szerettük volna.
Anyám nagyon ügyes asszony volt. Meg kellett tapasztalnia már gyermeklány fejjel az élet nehezebb oldalát. Hajnalban kelt, és késő este feküdt. Kiszolgálta az uraságot, megismerte a cseléd, a szolgáló sanyarú életét. Begyújtott az udvari kemencébe hajnalban, télvíz idején, megsütötte a kenyeret, és megmelegítette a téglát az urak lába alá, akik vadászni indultak. Ha ügyesebb volt, mint a többi, főzhetett az urakra. Rákot akár, amit kis kezével, ügyes mozdulattal tudott megszabadítani attól a részétől, ami ehetetlen volt. És amikor nem bírta már tovább, elindult az éjszaka sötétjébe, az erdőn keresztül, abroncsos szoknyájában, hogy szinte ráfagyott kis cipőjébe bújtatott lábaira ruhája, és csak ment. Semmitől se félve, csak egyetlen szándék által vezetve, hogy haza érkezzen. És Ő haza akart menni. És amikor félájultan szinte, maga sem értette hogyan, hazaérkezett, otthon az édesanyja magához ölelte, és tudta, szavak nélkül is, hogy ennek így kellett történnie. Bedugta a jó meleg ágyba, és egyszerre mindent megértett. Az uraság, aki kocsiba vágta magát, hiába vette a fáradtságot, őt ugyan többet vissza nem kaphatta. Nem tehetett mást, látva a nagy ellenállást, mint hogy kifizesse a bérét, ami pár zsák toll volt csupán.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend