AZ ÉLET … 7. rész

Látogatók száma: 49

Valami megváltozott. Már semmi sem volt többé olyan, mint azelőtt.

Gondolatok a múltból…

Látszólag minden elcsendesült. Mint mondom, látszólag. Mert ettől a naptól kezdve időnként szikrázott a levegő körülöttünk. Az ingerültség, a feszültség egyre nőtt. A szüleim között megváltozott valami. Pedig akkorra már rendes lakásunk is volt. A barakk épület után csodálatos érzés volt egy igazi otthonba költözni, a meszesi utcákat járni, a víztorony, a buszmegálló, az iskola minden olyan közelivé, elérhetővé vált. Minden olyan szép lehetett volna.
Napi szinten voltak a veszekedések. A szőlőből, mert eddigre már az is volt nekünk és ahol legtöbb idejét töltötte apám, éjszaka a bányában, reggel egy kicsit itthon, majd ki egyenesen a szőlőbe, ahol állatokat tartott és szinte alig láttuk. Mindössze munkába menet előtt egy kis időre, ha lefeküdt pihenni, amíg elkészítettem akkor már én a kis „siktesét”, a nyuszikenyeret –zsíros kenyér, vékonyan szelve, megszórva egy kis pirospaprikával-. Szerette, ha én készítem, mert én vékonyan vágtam a kenyeret, összeborítottam, neki csak harapnia kellett.
Sajnáltam őt, nagyon. De anyámat is, meg bátyámat is, aki egyre duhajabb és agresszívabb, kötekedőbb lett az óta. Hiába volt minden igyekezetünk, hogy semmi se változott, őt nem lehetett erről meggyőzni. Egyre többet ivott, egyre többek voltak a kocsmai verekedések. Anyámmal való konfliktusa időről-időre felszínre tört. Tudomásul vette látszólag, hogy apám, apja helyett apja, de tudta az igazságot. És büszke volt, és önző, és nem tudott gondolkodni józanul. Én a nővérem nyomdokaiba igyekeztem lépni, kisebbik tesóm pedig követte a bátyámat. Múltak az évek és én észrevettem, hogy egyre távolabb és távolabb kerül a család. Anyám minden igyekezete hiábavaló volt, hogy összetartson bennünket. Egyedül kellett tartania otthon a frontot, apám ritkán mutatkozott, oda vitte ki neki már az ebédet is gyakran, így már őt is ritkábban láttuk otthon. Kint, hogy mi történt nem tudjuk, csak azt, hogy egyre gyakoribbak voltak anyámon a foltok, általában a szeme körül, mert apám megüthette. Olyankor nagyon haragudtunk rá, mert anyu panaszkodott, hogy apu durva és iszik, de vele is előfordult, hogy nem jött haza józanul.
Aztán apu igyekezett anyut kiengesztelni, másnap már minden rendben volt. Anyu is behozta a lemaradást és ránk koncentrált, hogy rendesen induljunk el az iskolába. Tiszta ruhát adott ránk és büszke volt, hogy ilyen szépen járathat bennünket, a lányait.
Időközben nővérem férjhez ment, így azok a munkák, amelyeket addig ő végzett anyunak segítve a lépcsőházban, mert anyu házmester volt, én végeztem tovább. Padlástól a pincéig takarítottam le a lépcsőt és mostam fel. Mindenkinek volt valami feladata. Beszereztem húgaimnak a friss tejet, a faluból hoztam, elég messziről. Friss kiflit és még a szomszédoknak is elmentem, ha megkértek, pár forintért cserébe, a boltba. Természetes volt ez akkoriban.
A legszebb, amire visszaemlékszem ebből az időből, amikor anyám vasárnaponként, amikor már rend és tisztaság uralta a konyhát és mindenki szétszéledt, ment a dolgára, tiszta volt a levegő, anyám felhúzta a piros török mintás pongyoláját, még akkor is szép volt, és ott ült az asztal mellett és olvasott. Mint az ég és a föld, úgy különböztek egymástól, apám és anyám. De én mindkettőjüket nagyon szerettem.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink