Döntéshozók

Látogatók száma: 45

Nem tudom, most mire megy ki a játék?

Vagy már magam is elveszítettem minden bizalmamat a hatóságokkal szemben, vagy egyszerűen képtelen vagyok hinni minden jó szándékban, ami az életvitelével kapcsolatban ötletként valaki fejében kipattanhatott? Még az is lehet, hogy valóban segíteni szeretnének, én meg, még a lehetőségét sem engedem, hogy legalább megpróbálják? Nem. Sajnos nem tehetem.

Ez a bizonytalanság, ami uralja a mindennapjainkat, immáron több évtizedre visszavezethető. Hol voltak akkor a döntéshozók, amikor kétségbeesve kértem a segítségüket, szaladtam fűhöz, fához, hogy legalább valami mentor-féle karolja fel még mielőtt végképp kisiklik alóla a talaj? Megtehették volna már akkor is, hogy előtte elbeszélgetnek vele egyszer-többször, mit is szeretne valójában kezdeni az életével a rengeteg elutasítás, sikertelenség, csalódás és kudarc után?… Álmomban sem hittem volna, hogy a segíteni akarásuk még a szándékot is éppen csak, hogy súrolta. Valamit kezdeni kellene ezzel az emberpalántával - mondták, no de a „mit?”-nél megállt a tudományuk… Hát annál mindenesetre többet is tehettek volna imitt-amott, minthogy megutáltatták vele nem csak a munkát, de az embereket is.
És ő csak egy volt a sok közül, akire vajmi kevés időt szántak. Az erre fordított idő is abban merült ki, hogy kíméletlenül közöljék a végeredményt, megpecsételve egyszer s mindenkorra minden további próbálkozásait a normális közösségbe való beilleszkedésének, a lehetőségét is elvéve, amikor kimondták: „Állapota végleges”.

Már az akkori döntéshozók sem törődtek a valamiben más, mint a többi, vagy mentálisan (lelki)sérült fiatalokkal, de legalább évtizedekre biztosították számukra - rászorultság alapján - a szociális juttatásaikkal a jobb életvitelüket, rábízva a többit a magára maradt szülőre, még ha időközben a szerencsétlen, ezzel is tetézve az amúgy sem könnyű életet, maga is mindenféle testi, lelki nyavalyákkal küszködött.

Édes Istenkém, hogy belőlem miért is nem lett kettő? Hiszen az egyik felem, aki segítségre szorul, azt elfogadná, a másik felem, aki büszke elutasítaná a feléje nyújtott kezet. Hát nem látják, hogy egykori döntésükkel tönkretettek bennem egyszer s mindenkorra mindent, amiben egy picit is hittem? Nem. Nem látták, mert idáig nem terjedt a döntéshozók figyelme...

támogatóink