Lakótársam: a Halál
Látogatók száma: 67
Három hónapig éltünk együtt. Távolságtartóan kellett fogadnom érkezését. Sírtam, amikor távozott...
Hajnal van. Csengetnek. "Milyen féleszű szerzet jár errefelé ilyenkor?" - kóvályogtam kábult fejjel az ajtóhoz. Gondolkodni nem bírtam. Rést engedtem a kopogtató és jómagam közé. Idegen arc vizslatja arcomat. Kalapemelés. Biccentés.
- Szép hajnalhasadást! Elnézést a korai zavarásért. Nagyapa üzente, hogy a régi szobája üres, és ha nincs ellene kifogása, bérelném egy ideig. Apropó! Még be sem mutatkoztam: Halál úr vagyok.
- Halál úr??? - húztam szemöldököm viccelődő pozícióba. Nem inkább haláli? - és feslett is szét az álmosság gyenge lepedője.
Halár úr higgadt maradt. Cipelte bőröndjét és mint aki tökéletes helyismerettel rendelkezik, indult Nagyapa hetek óta üres kisszobája felé. Törölt kettőt-hármat cipője talpával a folyosó szőnyegén, pillanatra mozdulatlan maradt, visszanézett az univerzum teljes hülyeségében pompázó fizimiskámra, mutatóujját gömbölyödő hasamra terelte és emígyen válaszolt:
- Nekem Önökkel egyelőre nincs dolgom. Előjegyezve sincsenek. Nem tartozik feladataim közé a kibontakozás. Nyugodalmas reggelt kívánok!
Bújt is új bérleményének fadeszkái mögé...
Ritkán láttam. Mondhatni: soha. Jelenléte azonban roppant mód érezhető volt, és alkalomadtán - amikor érzékenységem a megengedett mértéken túl csordult volna - jelekkel üzent nekem. Egyszer file-okat rendezgettem a számítógépemen, és egy mappában képeket találtam Nagyapáról. Mély sóhajaim sikolyokká váltak volna, ha Halár úr nem kopogtat ütemesen a fal túlsó oldalán...
Világra hoztam a gyermekem. Boldogság mindenütt, mindenkiben. Valahogy el is felejtettem, hogy van egy albérlőm. Viszont szükségét láttam egy babaszobának. Kérnem sem kellett, Halál Úr egy napon váratlanul előbukkant. Ugyanazt a ruhát és kalapot viselte, mint akkor hajnalban.
- Tudja Kedves, ideje indulnom. Már nem kell Önt felügyelnem. Örvendtem! Viszontlátásra! - libbentette fejfedőjét, fülön ragadta kofferjét és már csak hűlt helye maradt a folyosó szőnyegén...
Jöhettek a sikolyok. Nem zabolázta már őket kopogtatás...
(A történet háttere: hat hónapos terhesen kórházba kerültem erős görcsökkel, egy hetes kezelés után állt helyre az állapotom. Az orvos azt mondta, minden fizikai és lelki erőltetést kerüljek a gyermek érdekében. Azon a napon, amikor elhagytam a kórházat, meghalt Nagyapám. Nagyon szerettem őt. Életfilozófiáját, családi és háborús történeteit, vicceit, énekeit. Temetésére nem mertem elmenni, és könnyet sem mertem ejteni érte. Fiam születéséig úgy kezeltem az elvesztését, mint egy hibás tévékészüléket, ami megszerelhető. Dédunokája két hónapos lett, én pedig a padlón fetrengve, zokogva búcsúztattam Nagyapát...)
A cikket írta: Suvahe
Hozzászólások
időrendi sorrend
Érdekes, megható és elgondolkodtató történet. Érdeklődéssel olvastalak. Az sem zavart, hogy számtalan kérdés nyitva maradt, rábízva az olvasó fantáziájára.
Puszi,
Éva