Az igazgyöngyök
Látogatók száma: 63
Egy romantikus írás a szeretetről, a bizalomról és a szerelemről.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kék-tenger, mely számtalan sziget partját mosta lágyan.
Egy ilyen szigeten éltem én is. Minden napomat még jobban bearanyozta az, hogy életem legnagyobb szerelmével élhettem együtt.
Egy kis faházban éltünk, tetejét évente átraktuk újabb pálmalevelekkel. Igen távol laktunk régi életünktől, a zajos nagyvárostól, a zakatoló, dühöngő tömegtől.
Párom, Hau itt érezte jól magát, ő ide tartozott. Halászként dolgozott, én lassan, de megszoktam, elsajátítottam ezt az életet, melyben ő felnőtt.
Nem voltunk házasok, de tudtuk, hogy szerelmünk mindörökre összeköt bennünket. Napról napra egyre jobban teljesedett ki a szerelmünk.
Egy hosszú halászat után, épp lila színeivel távozott a nap, mikor Hau megjelent az ajtóban, rám mosolygott, benyúlt az inge alá, kivette a kis erszényét, majd a tenyerébe borította annak tartalmát. Összezárta azt, elindult felém. Mikor elég közel került hozzám, megfogta a kezemet, széttárta ujjaimat, majd a tenyerem közepére helyezett két igazgyöngyöt. Azután lassan visszazárta azokat, kezemet a szívére tette, majd mondta:
- Ma találtam, s alig hittem a szememnek. Egy kagylóban találtam, két gyöngy volt benne. Kérlek vigyázz rá, el ne hagyd, mert ezek a gyöngyök jelképezik életünket, szerelmünket. Ha elvesztenéd, akkor engem is elveszítesz mindkörökre – mondta sóhajtva. – Rád bízom.
- Azt teszem, úgy legyen, vigyázok rá, ígérem – mondtam Haunak, miközben mélyen a szemébe tekintettem.
Majd felvett az ölébe, bevitt a hálószobába, hol az érzelmeinek gyönyörével, kezeink érdes-gyengéd érintésével, játékával ajándékoztuk meg egymást.
Teltek-múltak a napok, mikor az egyik, viharos reggelen Hau különösen izgatott volt. Mielőtt kiment a tengerre, magához húzott, kezét rátette a kis erszényre, mely a nyakamban lógott, még jobban magához húzott, szorosan átkarolt, majd megcsókolt. Azután hirtelen megfordult, s elindult a csónakjához.
A tenger már háborgott, hatalmas szürke fellegek tornyosultak a távolban. Féltem, féltettem. Egész nap nem tudtam eljönni a partról, mindig a habokat figyeltem, mikor jön vissza, mikor tűnik fel csónakja.
A nap már, melyet szinte egész nap eltakartak a fellegek – lenyugodni tért, de a csónakot még mindig nem láttam. Le- s feljárkáltam a parton, kezembe fogtam a gyöngyöket, halkan imát mormoltam, többször is kérve a jó Istent, hogy segítse visszatérni hozzám Haut.
Mikor befejeztem imáimat, a távolban megpillantottam Hau csónakját. Ringatózott a tengeren, a habok ide-oda dobálták. Hau a csónak végében ült. Láttam, hogy nincs jól, de túl messze volt még ahhoz, megtudja, mi lehetett a baj.
Integettem neki a partról, azonban vissza sem integetett, mintha nem is látna. Ekkor vettem észre, hogy a tenger a sziklás part felé sodorja Haut és csónakját. Egyre jobban integetni kezdtem, s már-már kiáltottam felé, mikor egy nagyobb hullám az egyik kisebb sziklához csapta a csónakot.
Rohantam, belevetettem magam a vízbe, úsztam, csakhogy mihamarabb elérjem Haut. Mikor odaértem, láttam, hogy az egyik hajódarabba kapaszkodik, de rám sem tekintett, mikor megérintettem. Tenyere sebes volt, damil okozta, fejéből lassan vér szivárgott. Megfogtam a roncsot, s lassan toltam magam előtt a vízben, amit még mindig erősen átkarolt Hau. Majdnem elértük a tenger sekélyes részét, mikor Hau hirtelen elengedte a roncsot, s elmerült a tengerben. Lemerültem, megragadtam ingét, húztam felfelé, hogy minél hamarabb oxigénhez jusson. Így úsztunk a part felé.
A parton már több helyi lakos figyelt bennünket, segítettek elvinni Haut a házunkba. Ott lefektette, elláttam sebeit, a tenyerén és a fején. Azonban nem tért magához. Estére felszökött a láza, félre beszélt, nyugtalan volt, vergődött az ágyban. Csak akkor nyugodott meg, mikor vizes ronggyal letöröltem arcát, megfogtam kezét, megsimogattam homlokát.
Így telt el majdnem három nap, mikor az egyik reggelen fejét felém fordította, lassan feltekintett, s megpróbált mosolyogni. Tudtam, éreztem, hogy minden rendbe fog jönni. Visszagondoltam imámra, majd a kis erszényem után nyúltam, de nem találtam. Ekkor vettem észre, hogy a két igazgyöngy eltűnt, és rögtön eszembe jutott fogadalmam, mit Haunak tettem.
Mély bánat ülte meg szívem, hogy fogom én ezt elmondani Haunak. Lassan felálltam, hogy megkeressem szíve ajándékát, de hirtelen megfogta a kezem. Éreztem benne az erőt, mely mindig magával ragadott, magához vont, magam mellett tudhattam.
Némán néztük egymást, szavak nélkül is értettük a másik gondolatát. Mélyen a szemembe nézett, vitte tekintetét lefele, végig a nyakamon, majd megállt, mintha kéz nélkül bontogatná blúzom gombjait.
- Megmentettek a gyöngyök – mondta, s kezét nyújtotta felém. A gyöngyökért.
Rátette kezét a nyakamra, majd ijedten a szemembe nézett.
- Hol vannak? Hova tűntek a gyöngyök? – kérdezte. Szemében nagy bánatot láttam, elkeseredettséget. Mint, amikor az ember feladja a reményt.
Válaszolni nem volt erőm, csak ültem ott mellette, könnyeimet némán nyeltem. Hau becsukta a szemét, elaludt.
Eltelt ismét három nap, mikor Hau úgy döntött, hogy ismét visszamegy halász. Kértem, hogy még nem, de ő hajthatatlan volt. Mielőtt elment, hirtelen megállt az ajtóban, hátra sem fordulva mondta:
- Holnap reggel, kérlek, menj el!
Ezzel elindult.
Lassan peregtek a percek, az órák. Csomagoltam. Azonban semmim sem volt Haun kívül. Csak ültem és vártam, hogy újra hazajöjjön.
Késő este volt, mikor megérkezett. Nem szólt, nem evett, némán lefeküdt aludni.
Az éjjel még lassabban telt, mint a nappal. Mikor megvirradt, elkészítettem reggelijét, majd odaálltam elé, de ő rám sem tekintett. Éreztem, végleg elveszítettem a szívét. Ekkor megfordultam, s elindultam. Némán búcsúztam a kedves partomtól, a szép lakunktól, a szeretett férfitól, a tengertől.
Igen a tengertől! Épp ahogy a tengerre tekintettem, eszembe jutott, hogy hol veszthettem el a gyöngyöket. Eldobtam a kezemből a kis csomagomat, lehajítottam a cipőmet, egyenesen belefutottam a habokba. Ismét szomorú, viharos nap volt.
Csak egy hangot hallottam a távolból, aki egy hosszú nemet kiáltott. Nem törődtem vele, csak az, hogy megleljem az igazgyöngyöket.
Úsztam és úsztam, a tenger egyre jobban tajtékzott. A roncsoknál többször lemerültem, egyre mélyebbre és mélyebbre, de nem találtam rá a gyöngyökre. Az egyik merülésnél éreztem, hogy nem lesz elég a levegőm, már majdnem elértem a felszínt, mikor egy pillanatra megláttam a nap áttetsző sugarát, feladtam minden reményemet. Éreztem, hogy süllyedek, merülök, de oly békés volt minden, csendes körülöttem, hogy átadtam magam az elmúlásnak. Majdnem elértem a tenger fenekét, mikor egy kéz megragadott, s erőnek erejével vitt, vonszolt, de már nem éreztem semmit. Elsötétült a világ.
Lázálmok gyötörtek, azt láttam, hogy ismét a kunyhónkban vagyok. Sok idő telt el, míg magamhoz tértem. Most én feküdtem lázasan ott, ahol nemrég Hau. Ő meg mellettem ült egy széken, álmában is a kezemet fogta.
Mikor észrevette, hogy magamhoz tértem, felállt mellém ült, kezét a mellkasára tette, levette kis erszényét, s egy nyakláncot vett elő melyre két igazgyöngy volt felfűzve.
- Megtaláltam, akkor veszítetted el, mikor engem megmentettél – mondta, miközben szeme könnyekben úszott. – S majdnem meghaltál miattuk, miattam, hogy gondolhattam azt, hogy nem vigyáztál rájuk igazán?
Szólni szerettem volna, de ujját ajkaimra tette, folytatta:
- Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha emiatt a halált választottad volna! Miért tetted? – kérdezte.
- Nem akartam meghalni – válaszoltam.
- Akkor? Miért vetetted magad a tenger habjai közé?
- Eszembe jutott, hol hagyhattam el őket – válaszoltam.
- Tudod, mennyire szeretlek, sosem hagylak el téged.
Ezzel átkarolt, szorított, mintha sose tudna elengedni.
A cikket írta: kiki64
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jó történet, tetszett!
:)
Oké! De most én jövök. Most teszem fel! De te se áruld el senkinek, miről van szó!
Pussz,
Éva
:)
drága Éva, csak Neked súgom meg, hogy általm kitalált történet
de el ne mondd senkinek!
:)
Pussz,
Éva
Én is haragszom Haudra. Egy önző fráter. És még mosolyogni tudsz? :-)
Te vagy az író, nem? Ez tényleg megtörtént??? Amúgy nagyon aranyos történet.
de el ne mondd senkinek!
:)
mostanában én is haragszom rá, hisz nem bízott a szerelmében eléggé
most szóljak az írónak??????
:)
Te vagy az író, nem? Ez tényleg megtörtént??? Amúgy nagyon aranyos történet.
most szóljak az írónak??????
:)
Pinokkió