Egy csokor virág
Látogatók száma: 66
Nem tudom mi lenne a helyes magatartás. De valahányszor látókörömbe kerül egy megrázó, szívszorító történet, akaratlanul is beleképzelem magam a szereplők helyzetébe, mert a történetet másként is el tudom képzelni, mint aki a közvéleménnyel megosztotta.
Megpróbálom kiolvasni a sorok mögül még a ki nem mondott szavakat, mondatokat is. Továbbgondolva az eseményeket. Pontosan azért, mert én az olvasó vagyok és nem az, akivel mindez megtörténhetett. Pedig esetleg meg is történt. Vagy azért, mert másként is történhetett volna – gondolom ilyenkor, ha még időben feleszmél az egyik, vagy a másik szereplő.
Felvet nem kevés, egy csomó kérdést, egy család belső életével, egymáshoz való viszonyulásával kapcsolatban az olvasóban.
Elfogadom, hogy nincs két egyforma eset, mint ahogy a megoldás sem lehet azonos. Azt is, hogy egy adott élethelyzetben ki, hogyan, esetleg másként viselkedve rengeteg konfliktust megelőzhetne, de valamiért mégsem teszik az érintettek.
Mi lehet vajon az oka, hogy azok az emberek, akik egyszer – valamikor a múltban – egymással szemben valami egészen mást fogalmaztak meg, tették ezt az egymáshoz tartozás, a szeretet jegyében, ami menet közben elkopott, eltűnt a hajtásban, vagy más okból. Elfelejtették volna, hogy egyszer összekötötték a sorsukat? Hiszen egyszer szerették egymást. Elvesztette a jelentőségét az egymás iránti fogadalmuk, hogy jóban, rosszban kitartanak egymás mellett?
Felmerül az emberben a kérdés, miért nem lehet leülni a legelső gyanús jelre és megbeszélni egymással őszintén, ha valami elromlani látszik, hogy még időben ezen változtatni lehessen.
Ki lehetne hozzánk közelebb álló, mint a társunk, a párunk (férj, feleség, gyerek) a család, nem pedig egy idegen.
Mégis olykor a kívülálló – időben való figyelemfelhívása, beavatkozása - a látszólag apróságnak tűnő, vagy érdektelen szituáció még visszafordítható, talán minden egészen másként történhetne. Megmenthetne egy házasságot, egy családot. Nem egy hivatalos szerv, hanem egy barát, egy rokon, egy hozzátartozó, egy nagyon közeli ismerős, akárki.
Emberek sokasága legyint, vagy éppen összeroppan még a válás gondolatára is, nem pedig, ha az élesben váratlanul és hirtelen merül fel, döntés elé állítva az egyik felet, kikényszerítve azt, hogy igent mondjon arra, amire pedig nemet szeretne.
Lelkileg és testileg megnyomorítva érzi magát az addig egymáshoz tartozó, amíg egy konfliktusos helyzet fényt nem derít egy ilyen eshetőségre. A reakció, mint maga a hír kiszámíthatatlan, hirtelen és váratlan.
Megdöbbentett az a történet, amit most nem osztok meg veletek, mert semmilyen felhatalmazást nem kaptam erre. De bármennyire is megrázott maga a következmény, nem tudtam egyik fél mellé sem letenni a voksot a fenti okok miatt. Nem tudtam egy az egyben elfogadni, hogy ebből a helyzetből nem lehetett volna más kiút, mint a válás gondolata.
A lehetőség adott lett volna, hogy ott a cikk alatt fejtsem ki a véleményem, de nem tettem meg, mert igen hosszúra sikeredett volna. Itt viszont egymás között vagyunk.
Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésedet, mert hiszen ez volt a célom, akkor a figyelmedbe ajánlom a facebookon a közösségi oldalon megjelent: „Mikor már késő rádöbbenni…” c. írást.
Előzetesen csak ennyit az írásból: „Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, “Szeretnék valamit elmondani”. Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam..."
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend