Ötven - Pályamű
Látogatók száma: 142
Nem, ez nem az éveim száma. Ez majdnem ötven árnyalata annak, hogy milyennek láthatnak a férfiak egy nőt az utóbbi évtizedekben. Vallom, hogy férfi nélkül nincs nő és nő nélkül nincs férfi, csak ember, aki évezredek óta ugyanúgy érző lény.
Szép ez az öregotthon, amit a lányaim választottak nekem. De már nem látom. A hatodik szobatársam is kibírhatatlaul bugyuta nőszemély, de már nem hallom. Őt már nem fogom túlélni. Épp csak annyit érzékelek, hogy még élek. Sőt, most könnyen és egyenletesen tudok lélegezni! A semmi közepén magamra maradtam az emlékeimmel. Most hát ezt tudom kiélvezni addig, amíg a gondolataimat is örök görcsbe nem rántja a bénulás. A lányaimra nem akarok gondolni, mert fáj, hogy nem tudom őket tovább segíteni. Talán a férfiakra kellene gondolnom, hisz ők élvezetet találtak bennem. Akkor nekem is meg kell találnom magamban azt az örömöt!
Az Attila még öngyilkos is akart lenni bánatában, amikor véget ért a nyári szünet és a meztelen éjszakai strandolások után felültem a pesti gyorsra nélküle. Harminc évvel később persze már arra sem emlékezett, hogy az akkori időkből megmaradt csajos fotóin melyik is vagyok én.
Az Ádám még az almafára is felmászott miattam. Na nem azért, hogy almát szedjen nekem! Az egyik hosszan kinyúló ágról be lehetett látni a manzárdszoba erkélyére, ahol monokiniben napoztunk a barátnőmmel.
A Csaba lelkesen elcipelt magával a matek felvételi előkészítőre néhány csókért cserébe. De az egyetem alatt mással hoztak össze véletlenül egy bébit.
A Dénes mindenkinek eldicsekedett határtalan büszkeségében, hogy végre szűz lányra talált és igazi férfihoz méltó határozottsággal elintézte a dolgot.
Elemér pedig lelkesen ropta velem évekig a mezőségi táncokat próbáról próbára, fellépésről fellépésre.
Feri meg csak humorizált és kártyázott velem hajnalig.
Géza..., csak ivott, hogy hozzám merjen nyúlni, pedig tudta, hogy nem vagyok törékeny. Az eljegyzési gyűrűjét visszaadtam. Engem józanul szeressenek! Az én gyerekeimnek ne legyen alkoholista apjuk!
A Gyuri bezzeg szeretett józanul, de tudta, hogy két szegény együtt nem sokra megy. Még néhány évvel ezelőtt is felhívott telefonon, hogy meghalt a második felesége is és ő most már szabad, sőt tehetős ember. Mondtam neki, hogy én meg már csak a szív felőli oldalamon vagyok ember.
A Henrikkel viszont én ittam, nevettem, felfedeztem, észrevettem, vitatkoztam és a végén kijózanodtam.
A Józsi egy tüneményes ember volt látszólag. De együtt élni vele felért egy diliházzal. Egyik pillanatban eljátszotta gitáron a világ legromantikusabb szerelmes dalát, a másikban belém mart egy keresetlen megjegyzéssel.
A Karcsit imádtam volna, ha nem lett volna másik kaszt tagja. Magas, jóképű, intelligens, szórakoztató, hasznos munkatárs volt.
A Lacival együtt fedeztük fel hegyeink, völgyeink, erdeink, csúcsaink változatosságát, érdekességeit és ő lelkesen gyakorolta ismereteit széles körben még a világszép felesége mellett is.
Mieszko volt az izgalmas, ismeretlen kultúra, az angyalarcú Cupido. Ám ő maradt a maga fajtájánál.
Nándi talán még a családját is elhagyta volna értem. Azt mondják, hogy a méret nem számít. Szerintem csak olyanok mondják, akik még nem találkoztak Nándival. Fájó szívvel, sóvárgó ágyékkal mondtam le róla.
Ottóval megjártam a mennyet és a poklot. A vége olyan keserű volt, hogy most sem akarok rá emlékezni, pedig ő volt az egyetlen, aki miatt én akartam meghalni.
Ödön csak a hasznos munkatársat látta bennem és ez így volt jó.
Péter volt a megváltás, a biztonság, a prófétám, a szeretőm, a társam, aki egész életemben a legközelebb állt hozzám és aki észre sem vette, hogy mennyire mélyen meg tud bántani éppen ezért. Mire rájött, az én piedesztálomra már képtelen voltam visszahelyezni.
Robi is csak azt élvezte, ha csodáltam, hogy milyen okos, de nem jutott eszébe, hogy engem is megtanítson valamire, amihez ő jól értett.
Sanyi a fellegekben járt és elszállt magától.
Szabi egy elhasznált, csalódott ötvenesnek ismert meg, a nőt már nem tudta kicsiholni belőlem.
Thomas csak egy szegény kelet-európai bevándorlót szánt meg, aki olcsó segítsége lehet.
Ulrich pedig bizton számíthatott rám a rákkal folytatott végső küzdelme alatt.
Vilmosnak csak a szakmai támogatásomra volt szüksége.
Zsolt fiamért érdemes volt élnem.
A nővérke felállt a székről és kikapcsolta a folyamatos sípolásba átcsapó készüléket. Nem szokta az otthon lakóinak az utolsó perceit figyelni, hisz nagyon sok ápolt tartozott hozzá, de ennek a nőnek a halála illetve küzdelme a saját tehetetlenségével nagyon mélyen érintette.
A néni néhány hete még fodrászhoz vitette magát, hogy fiatalos frizurát csináltasson magának. Már tizenöt éve élt féloldalán bénán és az utolsó hónapjaiban se nyelni, se beszélni és persze írni sem tudott.
Biztatásképpen mondta neki, hogy mindig azt a keveset próbálja meg élvezni az életből, ami még egyáltalán megmaradt számára.
Iszonyúan sajnálta, hogy nem tudhatta meg tőle, hogy mi az, amit önmagában megtalált, mert az utolsó egy hetében már csak lehúnyt szemmel, átszellemült arccal, békét sugározva feküdt teljesen mozdulatlanul.
A cikket írta: Zet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Távolról sem szeretnék cinikusnak tűnni, de elég tekintélyes volt a néni listája.
A régebbi írásaimat jól ismered :), bár azóta nagyon más ember lettem.
Kedves ZET!
Miért nem írsz többet? Lehetséges, hogy ez az egyetlen, itt megjelent írásod? Csodálattal tölt el, ahogy megmutatod, milyen lehet a számadás, az elmúlás előtti időszak, amikor szörnyen magunkra maradunk. Én már nagyon közel járok...
Üdvözlettel,
Janó
De nem egyformán élünk
Mind egyformán végezzük...
Miért nem írsz többet? Lehetséges, hogy ez az egyetlen, itt megjelent írásod? Csodálattal tölt el, ahogy megmutatod, milyen lehet a számadás, az elmúlás előtti időszak, amikor szörnyen magunkra maradunk. Én már nagyon közel járok...
Üdvözlettel,
Janó
Kedves Zet!
Írásodat olvasva örülök, hogy nő vagyok. Nekem legalább magamba zárva is vannak - lesznek emlékeim. Én 30 év után is felismerem a régi szerelmemet az utcán, és gond nélkül ki tudnám választani bármelyiket fényképről. Emlékszem a beszélgetéseinkre...
Mire gondolhat egy feledékeny férfi hasonló helyzetben? Gondolom, régi foci meccseket játszik újra...
Tetszett az írásod!
Üdv: Ködmadár
Írásodat olvasva örülök, hogy nő vagyok. Nekem legalább magamba zárva is vannak - lesznek emlékeim. Én 30 év után is felismerem a régi szerelmemet az utcán, és gond nélkül ki tudnám választani bármelyiket fényképről. Emlékszem a beszélgetéseinkre...
Mire gondolhat egy feledékeny férfi hasonló helyzetben? Gondolom, régi foci meccseket játszik újra...
Tetszett az írásod!
Üdv: Ködmadár
Tisztelt Zet!
Nékem ez egy kiváló karcolat... de... A prológból értettem mit akar... "férfi nélkül nincs nő és nő nélkül nincs férfi", majd az epiplexis érezhető volt a bevezető részben, később az "ötven" árnyalatának iróniája is megvolt, talán még íve is volt a rövid kis emlékkép villanásoknak. A végén én éreztem, hogy az eredeti mondanivalóra utalással lezárta az írást. Remek. Minden benne volt, és mégis hiányérzetem maradt...
Mindaddig, míg ezt nem olvastam:
..."Nem az én életemről van szó. Csak könnyebb volt úgy megírni ezt a valamit, hogy beleképzeltem magam abba a szituációba, amiben valamifajta számvetést csinálhat az ember lánya. Én még messze nem vagyok öregotthon-korú és teszek értem, hogy ne ilyen zárszámadást kelljen végeznem haláltusámban. De való igaz, hogy annak a nőnek a halála ill. küzdelme a saját tehetetlenségével (kb. tizenöt évet élt féloldalán bénán és az utolsó hónapjaiban már nyelni és beszélni és persze írni sem tudott), amikor azt mondtam neki, hogy mindig azt a keveset próbálja meg élvezni az életből, ami még egyáltalán megmaradt neki. Iszonyúan sajnálom, hogy már nem tudta elmondani azt, amit önmagában megtalált, mert az utolsó egy hetében már csak lehúnyt szemmel, átszellemült arccal, békét sugározva feküdt teljesen mozdulatlanul."
Tegye ezt a végére, és megvan, amit kerestek... a tehetetlenség dühe.
Bokor
Nékem ez egy kiváló karcolat... de... A prológból értettem mit akar... "férfi nélkül nincs nő és nő nélkül nincs férfi", majd az epiplexis érezhető volt a bevezető részben, később az "ötven" árnyalatának iróniája is megvolt, talán még íve is volt a rövid kis emlékkép villanásoknak. A végén én éreztem, hogy az eredeti mondanivalóra utalással lezárta az írást. Remek. Minden benne volt, és mégis hiányérzetem maradt...
Mindaddig, míg ezt nem olvastam:
..."Nem az én életemről van szó. Csak könnyebb volt úgy megírni ezt a valamit, hogy beleképzeltem magam abba a szituációba, amiben valamifajta számvetést csinálhat az ember lánya. Én még messze nem vagyok öregotthon-korú és teszek értem, hogy ne ilyen zárszámadást kelljen végeznem haláltusámban. De való igaz, hogy annak a nőnek a halála ill. küzdelme a saját tehetetlenségével (kb. tizenöt évet élt féloldalán bénán és az utolsó hónapjaiban már nyelni és beszélni és persze írni sem tudott), amikor azt mondtam neki, hogy mindig azt a keveset próbálja meg élvezni az életből, ami még egyáltalán megmaradt neki. Iszonyúan sajnálom, hogy már nem tudta elmondani azt, amit önmagában megtalált, mert az utolsó egy hetében már csak lehúnyt szemmel, átszellemült arccal, békét sugározva feküdt teljesen mozdulatlanul."
Tegye ezt a végére, és megvan, amit kerestek... a tehetetlenség dühe.
Bokor
Bocsi, most jöttem rá, hogy a hsz-t nem önállóan kellett volna indítanom, hanem a te hsz-edből válaszként.
Puszi,
Éva
Szia Zet!
Én első olvasatra is éreztem, itt nem egy ember életútját írtad le. Nem arról szól, hogy "visszanézek az életemre és elmerengek csendben"... "előtűnnek hosszú sorban, kiket úgy szerettem"... Ez a dal jutott eszembe miközben olvastalak, mert szeretem ezt a dalt... de csak ennyi.
Nem is oly nehéz elképzelni, akár egy ember is képes egy oldalba belesűrítve leírni az emlékeit svájfoltokba. De itt nem erről van szó. Ezt elsőre is tudtam.
Aki nem élte át, akár egyetlen effajta csalódását is az életének, az nem is tudhatja mennyi ilyen és ehhez hasonló életek mentek tönkre egyetlen nap alatt, akár...
Csak biztatni tudlak, még sok írásodon keresztül világíts rá erre a kérdésre, persze, ha érzel magadban annyi kitartást. Mert sokan vannak, vagyunk. 5* :-)
Puszi,
Éva
Én első olvasatra is éreztem, itt nem egy ember életútját írtad le. Nem arról szól, hogy "visszanézek az életemre és elmerengek csendben"... "előtűnnek hosszú sorban, kiket úgy szerettem"... Ez a dal jutott eszembe miközben olvastalak, mert szeretem ezt a dalt... de csak ennyi.
Nem is oly nehéz elképzelni, akár egy ember is képes egy oldalba belesűrítve leírni az emlékeit svájfoltokba. De itt nem erről van szó. Ezt elsőre is tudtam.
Aki nem élte át, akár egyetlen effajta csalódását is az életének, az nem is tudhatja mennyi ilyen és ehhez hasonló életek mentek tönkre egyetlen nap alatt, akár...
Csak biztatni tudlak, még sok írásodon keresztül világíts rá erre a kérdésre, persze, ha érzel magadban annyi kitartást. Mert sokan vannak, vagyunk. 5* :-)
Puszi,
Éva