Ablaknyitás

Látogatók száma: 43

Becsuk egy ajtót a sors, ugyanazzal a svunggal rögvest kinyit egy ablakot, neked mindössze annyi a dolgod, hogy észrevedd és élj az új lehetőséggel. Az ajtó hangosan becsapódik, azt nem lehet nem észrevenni, ezzel ellentétben, sokszintes sorsházad számos ablaka közül nem tudhatod, melyik a kinyitott, hogy megtudd, ahhoz neked is rendelkezned kell a megfelelő képességekkel ahhoz, hogy a belső lég rezzenéséből megérezd, melyik ablakhoz kell menned. Amennyiben elvesztetted ez irányú érzékenységed, nincs más hátra, mintsem módszeresen végigjárni az ablakokat, s előbb-utóbb megtalálod, amit keresel.
Boriska ezzel biztatja magát, mert lelke mélyén érzi, hogy sorsa tartozik neki még egy lehetőséggel, nevezetesen azzal, hogy felhőtlen boldogságban éljen élete végéig, miután maradéktalanul eleget tett kötelezettségeinek, elvált szülőként felnevelte mindkét gyerekét, diplomát és lakást adott a kezükbe, napi tíz, tizenkét órás munkával, s érdekükben nem bonyolódott komoly szerelmi viszonyba, inkább háttérbe szorította női ösztöneit, még akkor is, amikor élete nagy szerelmével találkozott.
Tamás az egyik partner cég vezérigazgatójaként hivatalos kapcsolatba került Boriskával, és megtetszett neki az alacsony, lányos alakú, szép arcú asszony, akinek csapta a szelet, valahányszor találkoztak, s bár nem titkolta, hogy nős, és három gyerek édesapja, tucatnyi virágcsokor és közös kávézás után, sikerült levenni lábáról az asszonyt. Együttléteikhez a körúton bérelt aprócska tetőtéri lakást, és közel tíz évig tartott a se vele, se nélküle kapcsolatuk. Közös színházlátogatások, külföldi utazások, kirándulások tarkították viszonyukat, de végleges elkötelezettségre egyikük sem gondolt. Amikor Tamásnak egészségügyi gondjai támadtak, azonnal véget is ért a szerelmük, mert a férfi felesége meghúzta a gyeplőt, nem hagyván férjének egyetlen percnyi szabadidőt sem.
Szombat délelőtt szikrázóan süt a nap, Boriska sorra kinyitja a kétszintes családi ház mind a tizenhat ablakát, a bútorokkal zsúfolt, használaton kívüli tetőtéri szobákét is, mert ideje, hogy a friss tavaszi levegő átjárja az egész házat. Elkezdhetné a tavaszi nagytakarítást, csakhogy ahhoz nincs semmi kedve, és elég erőt sem érez magában ahhoz, hogy két napon át súroljon, lemosson, szőnyeget pucoljon, pedig főznie sem kell, mert hét közben szerdán a fiáéknak, csütörtökön a lányáéknak elkészítette a háromfogásos vasárnapi ebédet, melyet gyerekei rendre el is vittek, és azokból hagyott magának annyit, hogy hétvégén ne kelljen bíbelődnie a főzéssel. Magának egyébként nem is főzne, nem ér annyit az egész, inkább hideget eszik, azzal nincs sok gond, mindössze heti egyszer hazafelé jövet megvásárolja azokat a multinál.
Iszik egy Nescafét, belebújik a kezeslábasába és arra gondol, hogy hamarosan minden napja így telik el, ezzel a tesze-tosza semmittevéssel, mert a Kisfőnök félmondatokkal a tudtára adta, amint lejár a szerződése, nem kötnek újat vele. Részint jó lesz, mert hiába tagadja maga előtt, igencsak fárasztja már a munka, nemhiába, elmúlt hatvanhat éves, részint meg riasztja a tudat, hogy végleg feleslegessé válik, még önmaga számára is, mert egyedül lézengeni a nagy házban, kéthetente egyszer meglátogatni a gyerekeit, nem egy nagy perspektíva, ráadásul a nyugdíja éppen csak a vegetációra lesz elég.
Képtelen megfejteni annak okát, miért alakult úgy gyerekeivel a kapcsolata, hogy akkor mehet hozzájuk, ha előre megbeszélik, akkor láthatja az unokáit, pedig egész életében értük dolgozott és nyugdíjasként is minden fillérét rájuk költi. Keserű a kávé és forró, a fenébe is, hiába tett bele két szem édeskét. Mindegy, kicsit hagyja hűlni, utána megissza és kimegy a kertbe, kicsit kapálgat a virágágyásokban, lemetszi a bokrokat, délben megebédel, és elmegy, sétálni egy nagyot a Kakas dombon, melynek emelkedője megdolgoztatja a testét, és kiüríti fejéből a gondolatokat, mert lépkedni kell, hogy felérjen a dombtetőre, és Karola néninél, a fabódéban, pihentetésül igyon egy forró teát, mert a lefelé utat, nagy lendületet véve, szinte szaladva teszi meg.
Elfogy a kávé, húzza a csizmáját, amikor megszólal a mobilja.
- Szép jó napot, virágszálam! Kézdi Kálmán vagyok, tudja, megígértem, hogy jelentkezem, amint visszatértem Svédországból.
- Jó napot, uram! Ki tetszik keresni?
- Bocsánat, nem Vinkó Valériához van szerencsém?
Nevet Boriska, ez hatalmas félreértés.
- Nincs szerencséje, Kézdi úr, Barabás Borbála vagyok. Valószínűleg rossz számot hívott.
Tisztázzák a dolgot, valóban Boriska számát hívta, ám annak tudatában, hogy az a nyáron, a Balatonon megismert Vinkó Valéria telefonszáma, melyet, úgy tűnik, rosszul írt fel, innen ered a tévedés.
- Bocsásson meg, asszonyom, tudja, már kissé széllel bélelt vagyok, amióta nyugdíjba mentem. Negyven éve élek Svédországban, sikeres mérnöki pálya áll mögöttem és egy nyugodt, békés házasság, csakhogy megözvegyültem, és már nincs itt maradásom. A hátralévő éveimet szeretném itthon leélni, ehhez keresnék egy megfelelő társat, és azt reméltem, hogy Valika lesz az.
Telik az idő, csermelyként csordogál a beszélgetés, és Boriska egyre jobban élvezi az akcentus nélkül beszélő öregúrral való társalgást, akiről kiderül, hogy mindössze négy évvel idősebb nála, és egyedül maradt, mint az ujja, mert nincs gyermeke.
Egy óra múltán Kézdi úrból per Kálmán lesz, és Boriskából is felszínre tör a sivító magány, még ha azt igyekszik is jól palástolni.
- Boriska kedves, ne vegye tolakodásnak, de szívesen megismerkednék önnel. Meghívhatom egy ebédre, a Hotel Gellértbe? Mindig ott szállok meg, ám ha akarja, máshová is mehetünk. Olyan jól elbeszélgettünk, szeretném személyesen megismerni.
Húzódozik az asszony, ám a férfi nem hagyja, hogy kitérjen a meghívás elől. Megnyugtatja, hogy nem telefonbetyár.
Elpirul Boriska, erre nem is gondolt, elvégre még nem hallott hetvenéves telefonbetyárról, bár ki tudja. Végül megegyeznek egy délutáni kávéban, melyet a Zserbóban fogyasztanak el, és a Vörösmarty téren találkoznak. Honnan fogja megismerni?
- Ugyan, kedves, én leszek az egyetlen öregúr, aki a Zserbó előtt várakozik egy nagy csokor virággal a kezében.
Elbúcsúznak, és Borika máris leveti a kezeslábast. Végigrohan a házon, becsukja az ablakokat. Az utolsó után elneveti magát. Becsukott tizenhat ablakot, de a tizenhetedik nyitva maradt.