Elmélkedem a nők és a férfiak dolgán…
Látogatók száma: 83
Egy nő mindig nő, még akkor, ha munkavállaló, ha barát, ha utastárs a villamoson, és akkor is az, ha a közelében, vagy a mellette lévő férfi csak nemét tekintve az, aminek látszik.
Megfigyeltétek már, hogy a munkahelyen a férfiak egymás urazzák, de a nőket vagy nem merik megszólítani, vagy egyszerűen a keresztnevén szólítják?
Kicsit megalázó, hiszen úgy tűnhet, mintha egy hivatalos tárgyaláson a nők csak azért vesznek részt, hogy nőiességükkel feldobják a hangulatot, s amint kiderül, hogy értenek a szakmájukhoz, no, azt a férfiak nehezen viselik.
Pedig vannak erre megfelelő megszólítások, pl: asszonyom, hölgyem, vajon miért nem merik használni ezeket a férfiak?
Egy férfi nem attól férfi, hogy nadrágot visel, hanem attól, hogy férfiként viselkedik a nők társaságában, pl. nem megy ki előtte az ajtón. Hosszú munkáséveim alatt számtalanszor megleptem a férfiakat azzal, ha az első hivatalos tárgyalásunk alkalmával egyszerűen a keresztnevemen szólítottak, hogy én magam is úgy tettem, és élveztem, ahogyan felszaladt a szemöldökük a meglepetéstől, de nem merték kikérni magunknak, hogy Ferikémnek, Józsikámnak, stb.-nek neveztem őket.
Egyébként is, az a legjobb fegyver, melyet a másik kezéből kicsavarsz és magad is használod.
Akkor sem mindig könnyebb a helyzet, ha egy férfi és egy nő között barátság alakul ki, pl.a munkahelyen, vagy itt, a neten. Sajnos, a férfiak egy része, ez esetben is úgy véli, hogy a barátság felhatalmazza arra, hogy pimaszkodjon, mintha a haverjaival tenné, de ez nem így van. Értem én a viccet, éppen ezért különbséget tudok tenni a vicc és pimaszság között. Ilyen esetekben lecsapom a magas labdát, mire a másik megsértődik, és elnézést kér, hogy csak viccelni akart.
Mióta nyugdíjas vagyok, milliomos lettem, időmilliomos, ráérek BKV-val közlekedni, és megfigyeltem, hogy ifjaink elterülnek az üléseken, mint nagyalföldön a furulyaszó, és át nem adnák a helyüket, ha idős ember áll mellettünk, vagy kisgyermekes anyuka kapaszkodik fél kézzel, a másikkal meg megpróbálja nem leejteni a gyerekét.
Rendszerint, ha ilyet látok, az jut eszembe, hogy ezeket a fiatalokat már mi neveltük fel, de ilyennek akartuk látni őket?
Szinte hallom, amint felhördülnek a férfiak, hiszen mi akartunk egyenrangúak lenni velük, akkor most miért panaszkodunk?
Az egyenrangúság azonban nem jelenti a nemek közötti alapvető különbségek eltörlésének igényét, habár nők is lehetnek katonák és férfiak is bébiszitterek, azért a férfinek kellene megteremteni a család megélhetését, neki kellene megóvni asszonyát és gyerekeit, és a nőnek kellene őrizni a családi tűzhely melegét, biztosítani a férj és a gyerekek családi hátterét.
Konzervatív vagyok?
Meglehet.
Másként vagyunk huzalozva, másként élünk meg dolgokat.
A férfi képes egy dologra koncentrálni, oly módon, hogy kizárja a külvilágot és csak arra koncentrál, a nő pedig egyszerre többféle dologra is képes figyelni, párhuzamosan tenni dolgokat.
Miért nem használjuk ki a kapcsolatainkban is ezeket a képességeket?
Miért nem tiszteljük a másik nemet?
Miért felejtjük el, hogy a nők csillagként ragyognak az igazi férfiak mellett?
No, azt hiszem, mára már eleget elmélkedtem!
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Yolla!
Nincs igazam?... Te csak ne mond azt, hogy mára eleget elmélkedtél. Én még csak most jövök bele...
A mi korosztályunk, aki éppen hogy kapkodjuk a fejünket jobbra, balra, mert nem értjük. Hozzánk szóltak? Hiszen nincs mellettünk senki... :-)
Ha valakitől egy kisgyerektől természetes, hogy néninek szólít, de egy felnőttől elvárható lenne, hogy tudja alkalmazni a megszólításokat. Főleg, ha az illető eladó.
Pussz,
Éva
Abbahagytam az elmélkedésem, bár elég sok mondanivaló bennem rekedt.
Udvariatlanok még a korosztályunkhoz tartozók is.
De már mindegy.
Pussz: Yolla
Érdekes. Mintha egy más világban élnénk. Amit te leírtál az nekem teljesen új. Nálunk a melóhelyen nyomát sem látom annak hogy bármi gond lenne a nők megszólításával és a tiszteletadásunk is tökéletes feléjük. Szeretnek is minket. Nem is akárhogy. Igaz, én keveset járok villamossal de még egyszer sem láttam idős embert vagy gyerekes szülőket ácsorogni. Rögtön átadták nekik a helyüket a fiatalok. Lehet hogy nekem csak szerencsém volt?
Nem a közvetlen munkatársakkal volt a gondom, persze, hogy tegeződtünk és jól megvoltunk. Ám amikor elmentünk tárgyalni az önkormányzatokhoz, vagyonkezelőkhöz, stb akkor tapasztaltam a leírtakat. S engem zavart, amikor egy fiam lehetne gyerek a keresztnevemen szólít, már megbocsáss.
És tényleg nem jársz villamossal.
Üdv: Yolla
Nincs igazam?... Te csak ne mond azt, hogy mára eleget elmélkedtél. Én még csak most jövök bele...
A mi korosztályunk, aki éppen hogy kapkodjuk a fejünket jobbra, balra, mert nem értjük. Hozzánk szóltak? Hiszen nincs mellettünk senki... :-)
Ha valakitől egy kisgyerektől természetes, hogy néninek szólít, de egy felnőttől elvárható lenne, hogy tudja alkalmazni a megszólításokat. Főleg, ha az illető eladó.
Pussz,
Éva
Érdekes. Mintha egy más világban élnénk. Amit te leírtál az nekem teljesen új. Nálunk a melóhelyen nyomát sem látom annak hogy bármi gond lenne a nők megszólításával és a tiszteletadásunk is tökéletes feléjük. Szeretnek is minket. Nem is akárhogy. Igaz, én keveset járok villamossal de még egyszer sem láttam idős embert vagy gyerekes szülőket ácsorogni. Rögtön átadták nekik a helyüket a fiatalok. Lehet hogy nekem csak szerencsém volt?
Én a nálamnál idősebbekre se mondom azt, hogy néni, főleg akkor, ha az illető ráadásul bácsika korban van. De, most félre a viccet... hát nem?
Nem mindenki van ezekkel tisztában.
Mondjuk pl. ha beszólnék a mobilomba a haveromnak, történetesen ő egy szerelő, akkor azt mondanám, ha utalok valakire. Itt van egy hölgy, gondja van a neon világítással, megnéznéd?... Szóval ez itt a probléma, hogy sokan azt sem tudják, másként is lehetne.
Persze kedélyesen elbeszélgettünk addig is míg vártam a szerelőre a szilveszteri bulikról, ahová már ő sem szeret menni.
Nem csak megfigyeltem sok mindent, még alkalmaztam is jó ideig valamennyit. Az elvtárstól kezdve, eljutottam az urakig. A váltás nehéz volt, de szerencsére a hivatali szokások hamar levetkőzték az "urazást". Nem mondom, hogy az elnök urat nem tiszteltem meg. Ez a megszólítás neki kijárt, de a beosztottainál már előfordult részemről ennek a lazább változata. Később már a tegeződés elterjedésével szinte kivétel nélkül mindenki már a keresztnevén szólította egymást. Sőt a magasabb beosztású kifejezetten kérte, hogy ne urazzuk. Mintha szégyellte volna?! :-)
Persze, értem én? Hogy is nézett volna ki, hogy azt mondom: Bimbó úr! :-) Hát nem egyszerűbb az, hogy István? Vagy ha még idáig nem jutottam el akkor egyszerűen: Képviselő úr! Neki is kijárt ez a tisztelet.
A főnököasszonyomnál más volt a helyzet. Ő elvárta, hogy aljegyző asszonynak szólítsuk. Aztán egyszer elárulta, miért. Nem szerette a keresztnevét. Gyöngyi... :-)
És még csak a megszólításnál tartok...
Pussz,
Éva