Filléres emlékeim (6)

Látogatók száma: 63

- Ok. Rendben. Gyere... És ő ott támaszkodott a portásfülke ablaka előtt, teljes életnagyságában, vidáman cseverészve az éppen aktuális portással..., virággal a kezében.

Ahogy teltek múltak a napok, a hetek a letargiából sehogy sem tudtam kikecmeregni.
Elegem lett saját magamból és indulatba csaptam át. Dühös voltam, haragos, rossz kedvű, amiért nem tudok elszakadni sehogy sem tőle.
Mindig jelen volt a gondolataimban és ez már terhessé kezdett lenni. Szerettem volna kitörölni végleg az agyamból.

- Nem mehet ez így tovább! - morfondíroztam. Tennem kell valamit ellene.
Tudtam jól, hogy ez a vajúdás, ez a nyugtalanság csak addig tartana, míg elmennék hozzá.
Tudtam a gyakorlatból, tapasztalatból, szinte azonnal kibékülnénk. Így szokott ez lenni. Elsírná magát és nekem annyi elég is lenne. Mert az jelent valamit.

Ismertem már őt és magamat. Nem ez volt az első könnyelmű ígérete, amit nem tartott be. Kényelemből, vagy lustaságból? (Ja igen, két buszra kellett volna felszállnia, rendesen felöltöznie, kicsit többet adni magára, ami lazaságot megengedhetett magának, otthon, a faluban jó úgy is, ahogy volt.) Ő ilyen volt.

Másra egészen addig a szerencsétlen ballépéséig nem is tudtam gondolni, de az mindent megváltoztatott. (Az is lehet ártatlan. Nem vett benne részt, csak elviselte, eltűrte annak a nőnek a jelenlétét.)

- Mit is tehetett volna mást abban a szituban? - mentegettem magamban. (Amikor beállított az a nő hozzá. Unatkozott? Útba ejtette, vagy valóban éhes volt és tudta, nála jól lakhat... Dumálnak egyet. Elsírhatja a bánatát... Milyen egyszerű okai lehettek a váratlan feltűnésének... Valóban ez történhetett? Ezt mondta legalábbis, vagy etyem-petyem is volt, amit én hittem?)

Ó, én naiv! Ilyen és hasonló gondolatokkal bombáztam az agyam. Felmentettem őt magamban minden alól, amit elkövethetett... Tette vagy sem, de megtehette volna. Másként is történhetett az egész. Talán az az igaz, amit ő állít, hogy köze nem volt hozzá és én mégsem hittem el...)

Miért olyan nehéz bízni valakiben? Csak én vagyok ilyen hitetlen? Vagy ez az élet rendje?

Haragudtam magamra, mert naponta éltem át, és rányomta bélyegét a mindennapjaimra, a munkámra. Kedvetlen voltam, csalódott, és keserű. Pfujj de utáltam ezért magam! Hogyan fogom a munkámat végezni ezután, ilyen lógó orral, rosszkedvűen? Előbb vagy utóbb meg fogják unni és akkor mi lesz? Igazat kell nekik adnom. Így nem lehet, így nem szabad! A magánéletemet nem vihetem a munkahelyemre. Azt otthon kell hagynom... Még nem éreztették velem, de ott lógott a levegőben...

Terhes volt ez már magamnak is. Egyelőre tolerálják, de meddig, a környezetem? A családom, az anyám, aki már idős volt, a munkatársak, nem utolsó sorban a főnököm, aki szintén nő... Tele voltam aggodalommal, frusztrált a jövőt illetően. Mi lesz velünk ezután? Életemben nem először, de féltem.

- Mi tévő legyek. Hogyan tegyem túl magam rajta? Kerestem a megoldást, hogy egyszer s mindenkorra lerázzam magamról a béklyót, ami fogva tartott. Az érzelmeimet félre tenni. Józanul gondolkodni. Másként cselekedni. Mit követtem el, ami idáig vezetett?

*

Körbenéztem. Olyan egyedül voltam. A bizonytalanság, a jövőtől való félelem rámnyomta a bélyegét. Talán ideje lenne felülértékelni az életemet. Mi okozza bennem ezt a bizalmatlanságot? Ki vagyok én, aki többre, jobbra, szebbre vágyom? Talán elérhetetlent kívánok...

Ekkor megszólalt a hivatali telefon. Ő volt.

- Szeretnék veled találkozni. Mit szólnál, ha eléd jönnék? Elmennénk valahová és megbeszélnénk ami történt. Semmi sem történt - tette hozzá. Te úgy vagy hülye, ahogy én.

Ebben a pillanatban egy kő esett le a szívemről. Mindig is ezt akartam. Hogy egyszer felhív..., ami azt jelentette őt sem hagyja hidegen, ami történt. Gondol rám.

Folyt.köv.