Hol jártál, Anya?

Látogatók száma: 60

Utazáshoz készülődik Annuska, éppen ezért korán kel, hogy legyen elég ideje megmosni a haját, azért reggel, mert éjszaka mindig elaludja a frizuráját, most pedig csinos akar lenni. Nagyon hangos a hajszárítója, főleg úgy, hogy a nappaliban kénytelen használni, mert a fürdőszobai konnektorba dugva rendszerint lecsapja az árammérőt, így meg az emeleten is hallani a zúgását.

Emiatt nem hajlandó izgulni, más miatt emelkedik az adrenalin szintje, ami nem tartozik a fiára, aki két éve az emeleten kialakított kétszobás lakrészben lakik a barátnőjével. Férjével éppen azért alakították ki a tetőtéri lakást, hogy a fiuknak ne kelljen lakásra gyűjteni, és ha megnősül, csak meg kell szüntetni a belső a lépcsőt, és az udvar felől megépíteni a feljáratot, s ezzel abszolút külön választható a két lakás.

Végre megszárad a haja, még a formája is elfogadható. Kinyitja az ablakokat, hadd szellőzzön ki a lakás, és visszavonul a konyhába, mert néhány falatot ennie kell, hogy bevehesse a gyógyszereit és kávét is iszik, ugyanúgy, mint minden szürke hétköznap reggel teszi.

Fényesen süt a kora tavaszi nap, jó idő lesz. Kell is, mert csinos nadrágkosztümben és négy centis sarkú félcipőben akar utazni, s mindössze egy béleletlen pelerint vesz fel kabát helyett. Nem maradhat el a halvány smink sem, most úgysem látja Péter, mire meg hazaér, már nyoma sem lesz.

Útra készen áll a nappali közepén, kicsit tétovázik, induljon, vagy maradjon itthon, de nem akar abszolút szégyenben maradni, mennie kell. Odalép a kandallóhoz, melynek márvány párkányán sorakoznak a családi fotók. Bocsáss meg, Dezső, suttogja, és megsimogatja férje fényképét, remélem, megértesz.

Szedi a lábát, messze az állomás, és nem akarja lekésni a vonatot. Kocsival is mehetne, de akkor magyarázkodnia kellene a fiának, hogy miért megy azzal, amikor Budapestre sokkal kényelmesebb és olcsóbb vonattal utazni, főleg, ha igénybe veszi a nyugdíjas kedvezményét is.

Annuskát mindenki ismeri a faluban, hiszen közel negyven évig tanított az iskolában, ráadásul az utolsó tíz évben igazgató helyettesként aktívan részt vett a falu kulturális életének megszervezésében is. Nem győz visszaköszönni, mert mindenki megsüvegeli, akivel csak találkozik, de látják, hogy sietős a dolga, ezért nem állítják meg tereferélni. Egyébként is, korán van ahhoz, hogy beszélgetéssel üssék el a drága időt, mert aki úton van, annak időre kell munkába menni.

Kopár, elhagyatott az állomás épülete, már jegyet sem árusítanak, a két pár sínen önállóan jönnek, mennek a vonatok. A télén is fűtetlen váróterem dohos illatot áraszt, omladozik a fala, olyannyira, hogy a falfirkákat sem lehet kisilabizálni. Nem is megy be oda senki emberfia, inkább a szabadtéri padokon várakoznak az utasok.

Annuska reméli, hogy a kis piros vonat legalább két kocsiból áll, és közülük arra szállhat, amelynek magas lépcsőjén kevesebb falubeli kapaszkodik fel. Nem szeretne senkivel beszélgetni, és pontosan tudja, hogy nem lenne ereje visszautasítani a beszélgetést, bárki kezdeményezze azt szülőfaluja lakói közül.

Szerencsére két kocsiból áll a vonat, a másodikra száll fel, mert teljesen üres. Azzal nem számol, hogy a kalauz is oda lép fel és kiderül, hogy régi tanítványa.
- Csókolom, Annuska néni! Hová tetszik utazni?
- Szervusz, Danikám! Pestre megyek!
- No, akkor majd az átszállásnál tessék jegyet venni, úgy olcsóbb lesz! Hogy tetszik lenni? Régen találkoztunk!
- Köszönöm, jól vagyok.
- Ennek örülök, mert hallottam, hogy tanárnő Dezső bácsi halálát követően nehéz éveken ment át. Mikor is volt? Jól emlékszem, hogy annak már öt éve?
Bólint az asszony, nem mer megszólalni, még elsírná magát.
- Hanem Péter befejezte azóta az egyetemet? Régen találkoztam vele, tetszik tudni, a beosztásom miatt keveset vagyok itthon, akkor is legtöbbször csak alszom. A feleségem szerint nálam még a kisfiunk is kevesebbet alszik! Mennem kell, csókolom!
- Szervusz, Dani!
A következő állomáson leszáll a kalauz és átmegy első kocsiba, ahol egymás után adja ki az utasoknak a jegyeket.

Annuska előveszi a könyvét, amellyel útközben elütni tervezi az időt, ki is nyitja, de összefolynak szeme előtt a betűk. Gondolatai egyre csak Dezső körül járnak. Pontosan emlékszi arra a huszonkilenc évvel ezelőtti tavaszi délelőttre, amikor a Balatonhoz utazott előkészíteni a diákok nyári táborozását, és a pesti átszálláskor abban a fülkében talált magának ülőhelyet, melyben Dezső is utazott, egy édes hároméves kislánnyal, aki állandóan csacsogott. Fél év múlva összeházasodtak. A kis Dorka nyolc éve férjhez ment, mára maga is édesanya, és úgy szereti Annuskát, mintha saját szülőanyja lenne. Pétert is imádja, a féltestvérét, együtt nőttek fel, közös csínyekkel bosszantották a szülőket, később pedig egymást segítették, amiben csak tudták.

Apjuk halála után Dorka közölte, hogy nem tart igényt az apai örökségre, mert annak idején, amikor építkeztek a férjével, Dezső nem csak a munkájával, de anyagilag is nagyban hozzájárult a családi otthonuk megteremtéséhez.

Megérkezik végállomására a kis piros vonat. Fél óra múlva indul a gyors, addig kell jegyet venni. Hétköznap délelőtt nincs nagy tolongás, többnyire a nyugdíjasok és a kisgyerekesek utazgatnak, miután a munkába járók és a diákok a kora reggeli járatot veszik igénybe. A munkanélkülieknek meg jegyre sincs pénzük.

Annuska Ceglédig vesz jegyet, ott találkozik a neten megismert, szintén özvegy férfivel, bár hivatalosan családja úgy tudja, hogy a fővárosban élő barátnőjéhez utazik.
Micsoda világot élünk, gondolja, amikor egyikük sem vállalja, hogy saját környezetében találkozzanak, mert mit szólnak az emberek, mit szól a család, egyáltalán, hatvan év felett miért akar társat a társtalan, elégedjen meg azzal, amije van. Hogy boldogsága nincs, az nem számít, legyen a családja kiszolgálója, tegye vágyait vakvágányra, öregedjen bele a keserű magányba, melybe némi változatosságot az hoz, ha a gyerekei méltóztatnak meglátogatni őket.

Életében először hazudni és csalni kényszerül, ahelyett, hogy a sarkára állna és kimondaná, amit érez és gondol, azt, hogy Dezsővel is azt tervezték, amint felnőnek a gyerekek, utazgatni kezdenek, végre lesz rá idejük és pénzük, csak egymásra figyelnek, az utolsó helyről az elsőre lépnek, hadd legyenek végre fontosak maguk számára, még akkor is, ha nem mindegy, hogy húszévesen vagy hatvanon túl csodálják meg Párizsban Eiffel tornyot, nézik meg Londonban a királyi rezidenciát, isszák a sört Münchenben, kóstolgatják Milánóban a milánóit.

Dezső is bizonyára azt szeretné, ha megvalósítaná a közös álmukat, mert élőnek az élővel kell tartani, hiszen nem fekhet elevenen senki kedves halottja mellé a koporsóba.
Elgyávultam, állapítja meg Annuska, egyedül nem érek egy lyukas két fillért sem. Dezső mellett buzgott benne a vitalitás, még akkor is, amikor a férfi nagybetegen feküdt, mert tudta, hogy ott van neki a szeretett kedvese, aki miatt harcolnia kell a világgal, akiért érdemes küzdeni és felállni a padlóról, ha kiütötték, mert csatát lehet veszteni, de a háborút meg kell nyerni.

Férje betegségével szélmalomharcot vívott, hiába vitte orvostól orvosig, felkutatva az összes létező hazai specialistát, a tüneteket tudták kezelni, csillapították a fájdalmát, meghosszabbították az életét, ám az alapbetegség meggyógyítására jelenleg az orvostudomány nem rendelkezik eszközökkel

Dezső hiánya a mai napig nyomasztja, elsírta miatta minden könnyét, ráadásul már a munkájába sem temetkezhet, s a gyerekeik is élik az önálló életüket, ezért úgy érzi, hogy fordulóponthoz érkezett az élete, vagy kezd magával valamit, vagy keressen egy erős kötelet, és végezzen magával a kerti nagy eperfán, mert élőhalottnak lenni, pusztán vegetálni, ez nem az ő asztala.

Az idegen városban az önkormányzat előtt találkoznak, azt el sem lehet véteni, abból minden településen egy van, és pontban tizenegykor, addigra lemegy a tömeg, a hivatalnokoknak meg még nincs ebédidejük, így el sem téveszthetik egymást. Természetesen látták már egymást, mire való a Skype, ha nem éppen erre, és fél éjszakákat beszélgettek, fontos és piszlicsáré dolgokról egyaránt. Tulajdonképpen kóstolgatták, ízlelgették egymást, mint egy új, izgalmas, kívánatos süteményt, melynek külleme tetszetős ugyan, de az íze a fontosabb, ha szándékaik szerint naponta szeretnék asztalukon tudni.

Annuska szíve majd kiugrik a helyéből, amikor átsétál a főtéren és látja, hogy az önkormányzat előtt nincs egy lélek sem. Tétován megtorpan, elvétette volna a napot, és nem ma kellene találkozniuk? Már mindegy, sétál egyet a téren, átmegy az önkormányzat oldalára és gyors, ám egyenletes léptekkel koptatja a járdát. Süt a nap, kellemes az idő, legfeljebb tíz perc múlva keres egy cukrászdát, megeszik egy süteményt és visszamegy állomásra, csak akad egy korábbi vonat.
- Kézcsókom, Annuska, ne siess annyira, mert képtelen vagyok utolérni! – hallja háta mögül a kaján, ám ismerős hangot!

Megfordul, és szembe találja magát a férfivel, aki éppen olyan, amilyennek elképzelte. Magas, jóképű, hófehér hajú, mosolygós, dörmögő, mély hanggal, és amikor átfogja a vállát, jól esik érezni karja erejét.
Tóth Tibor határozottan vezeti Annuskát a parkolóban várakozó kocsijához.
- Ne félj, szívem, nem rabollak el, csak elviszlek egy családi fogadóba, ahol kemencében sütik, főzik az ételeket! Hidd el, tetszeni fog!

Három órán át beszélgetnek, eszegetnek a fogadóban, és Annuska úgy érzi, mintha évek óta ismernék egymást. Valóban minden étel a kemencéből kerül ki és rendkívül ízletes. Ülnek egymással szemben, csevegnek, nassolgatnak, és sokat nevetnek.
Tibor elviszi az asszonyt a kis piros vonatig, hogy addig is együtt lehessenek.
Nehéz az elválás, felhőtlen néhány órát töltöttek együtt és mindketten biztosak abban, hogy lesz még ennek folytatása. Hamarosan.

Annuska képtelen letörölni arcáról a mosolyt, nem is akarja olyan nagyon, elvégre a barátnőjével is részt vehetett volna egy kellemes programon.
Nagy izgalommal várja haza Péter, aki köszönés helyett azonnal rákérdez, amint belép a házba:
- Hol jártál, Anya?
- Szervusz, kisfiam. Dolgom volt.
- Ne mondd nekem, mert látott Kapros bácsi, amint csókolóztál egy idegen férfivel!
- Nézd, Péter! Az édesanyád vagyok, nem a barátnőd, ami azt jelenti, hogy nekem is lehet magánéletem.
- De Anya! Hogyan képzeled?
- Úgy, kisfiam, hogy felneveltünk benneteket az édesapáddal, nem tartozom senkinek elszámolással. Felnőtt, egészséges ember vagyok! Élem az életem és jó lenne, ha nem avatkoznál bele, ahogyan én sem teszem a tiéddel! Pedig hidd el, többet látod belőle, mintsem az kívánatos lenne! Szólok is a jövő héten a kőművesnek, hogy csinálja meg az emeleti lakáshoz a külső feljáratot. Huszonhét éves vagy, kisfiam, éld a saját, önálló életed! Kérlek, hagyj magamra. Egyedül szeretnék lenni!

Meghökken Péter, ilyet neki még sohasem mondott az édesanyja, akinek ragyog az arca, csillog a szeme és úgy néz ki, mintha tíz évet fiatalodott volna. Lassan elindul felfelé a lépcsőn, félúton még visszanéz.

Annuska közben leveti pelerinjét, tölt magának egy pohár bort és leül a nappaliban. Megcsörren a telefonja:
- Szervusz, Tibor! Igen, szerencsésen hazaértem. Milyen volt az utad?

Péter kettesével veszi a lépcsőfokokat, nem akarja hallani anyja beszélgetését.
Pár perc múlva lenyugszik. Mit is mondott az édesanyja? „Huszonhét éves vagy, kisfiam, éld a saját, önálló életed!”
Ha jobban belegondol, valójában most ér véget a gyerekkora.