A bácsi
Látogatók száma: 75
Néha csak egy jó szó és megtanuljuk szeretni önmagunkat.
Ahogy szükségünk van arra, hogy szeressenek, valamint szükséges, hogy mi is szeresünk, ugyanúgy magunkban is meg kell találnunk a szépet, a jót...
Két és fél évtizede már, hogy Martinnak csak egy darab rongy az élete. Anyja, apja fiatalon elhagyta, testvérei felé sem néznek. Mintha minden összeesküdött volna ellene. Beteg lett, miután felnőtt, epilepsziás, a gyógyszereivel azonban nem tud igazán együtt élni. Ez kevés neki. Kevés lett mára, és egy barátnő is elkelne már a lakásába. Valahogy mégsem megy neki. Munkahelyén nem igazán becsülik, igaz a betegség miatt, egy kicsit lassú. Igazából úgy érzi, nem szereti senki, de hát valamelyest joggal érzi ezt, hiszen nincs is senkije.
A minap a Duna parton sétált, amikor komolyan elgondolkozott. Bár a nap melegítette fehér, sápadt bőrét, amit szeretett, most úgy érezte itt a vége. Sétált lehajtott fejjel és eszébe jutottak a halak, a kis rákok, a kagylók, a kövek minden, ami csak a folyóban úszkál, él.
Mi lenne, ha kipróbálnék egy másik életet, egy szebbet, jobbat, ott, ahol csak a pici állatkák és én vagyok, ahol nem szól rám senki, ahol elismernek, ahol megbecsülik azt, aki vagyok. Mi lenne, ha most beleugranék ebbe a szép, nagy sodrású folyóba és megismerném az apró lények életét?
Lassan felsétált a hídra, kihajolt onnan, s csak nézte hosszasan a rohanó folyót.
Mi az fiam, te meg mit csinálsz ott? Kérdezte egy bácsika.
Én csak... Állt megszeppenve, egy szót sem tudott nyögni.
Na nehogy nekem valami ostobán törd a fejed!
Martin leereszkedett és a bácsira nézett, de nem tudott mondani semmit.
Én, aki túlélte a világháborút, engem, akit elhurcoltak, nekem ne mutasd meg, milyen a másik oldal! Nem kell! Nincs rá szükség! Na, gyere, fiam, meséld el öregapádnak, mi nyomja a lelked! Azonban a bácsi nem hagyta Martint beszélni.
Martin csak ámult, s nem ellenkezett. Elindultak a bácsival ketten, s leültek egy padra.
Fiam! Csapott a vállára a bácsi. Én már oly sok mindent megéltem, hogy én igazán tudom, mi a fontos.
Martinnak meg sem kellett szólalnia csak nézte csodálattal a bácsit, aki folytatta.
Én már életem alkonyán járok, de ilyen soha, de soha nem jutott eszembe. Tudod, az élet nem fenékig tejfel, se öregnek se kicsinek, se nagynak! Az ember mindig problémázik. Fiatalon azon gondolkodunk, mi lesz a jövőben, hogy éljünk meg ma, s kivel osszuk meg életünket.
Mikor középkorú az ember elmélázik az eddigieken, s nem érti, hogy itt vagy ott miért rontotta el.
Mikor pedig már őszbe fordul a hajad azt kérdezed magadtól, miért nem voltál képes megoldani úgy a problémáidat, hogy ma ne gondolkozz ezen.
Hát én, fiam, ha így éltem volna, ezzel a mentalitással, most boldogtalan lennék. Mert nem a probléma maga a baj, hanem az, ahogy kezeljük őket. Problémák vannak, lesznek! Ez az a, mi mindig ismétlődik az életben. De az életet nem azért kaptuk, hogy csak úgy eldobjuk magunktól! Hisz ki tudja, holnap mit hoz az élet? Nemde? Egy gyönyörű asszonyt, hát igen jó pár éve már annak! Gyerekeket! Pénzt esetleg!
Az élet nem azért élet, mert rossz, csak azért van a rossz benne, mert mi emberek nem vagyunk olyan tökéletesek, hogy úgy éljük mg ezt a csodát, ahogy azt meg kellene élni.
S amíg fel kel a nap ezen a földön, ahol a csodákat ezrével láthatjuk, például a lenyugvó napot, a sétáló felhőket, a nyíló virágokat, addig itt élnünk kell! Hisz sosem vagyunk egyedül.
Martin ekkor elmosolyodott és ezt mondta a bácsinak.
Igaza van, bácsi! Nekem igazából nem is a halál kell. Csak egy másik, szebb élet!
Na akkor fiam! Emelte fel a mutatóujját a bácsika, itt az idő, tegyél is érte!
Martin csak ült és úgy érezte, hogy hosszú idő óta igazán simogatja a nap az arcát...
A cikket írta: gali36
Hozzászólások
időrendi sorrend
Üdv, gali36
Jó ez a kis írásod. 5*
Pussz,
Éva