Tüskék
Látogatók száma: 112
Alapvető és hétköznapi érzés: sértettség. Megszoktuk, mint egy pattanást, kezeljük úgy ahogy...
Mindennapjaink része a sértettség, én is, te is, ő is, mindenki túl van már ezen, életében legalább egyszer megtapasztalta. Csakhogy ez nagy mértékben motivál minket, sértettségi alapon döntünk sokszor, "azértse", vagy "csakazértis". Azt mondják mindenki azt kap, amit ad, tehát akik eleve tele vannak tüskékkel, többször szembesülnek nézeteltérésekkel, vitákban, hatalmi harcokban igyekeznek megerősíteni a bizonytalan önérzetüket. Aki magabiztos és elégedett bizonyos témákban, az nem támad, nem vitázik, kerüli a vitát. Persze van az az eset, amikor félelemből nem áll a sarkára valaki, de ez is önértékelési zavar. A pszichológia, az ezotéria és minden lélekkel foglalkozó tudományág ezerféle feltevése pro és kontra vonatkozik ide, én úgy vélem egyszerűen hit kérdése, na és beállítottság, hogy szeretünk e, vagy nem szeretünk e vitázni. Bizony van aki szeret, még ha tagadja is. :)) Pl. én. Egy jó vita nagyon érdekes felismerésekre tud rámutatni. Így tehát én saját fejlődésemre használom a vitát, ha van rá "megfelelő" partner. Ennek is van helyes módja. A vita nem üldözendő, de vannak szabályai. (Sajnos néha megszegem én is... ami nem szép tőlem.)
Alapvető érzés a sértettség, ilyenkor személyes sértésként éljük meg egy embertársunk felénk irányuló kinyilatkoztatását. Ezek akárhogy tiltakozunk személyes félelmeink. Ha valaki pl csúnyán néz ránk, akkor azt hisszük el, azt hitetjük el magunkkal, hogy az az ember ellenséges velünk. Pedig ezt csak mi gondoljuk, a mi félelmünk, mi tudni véljük mit gondol a másik, pedig nem láthatunk bele a másik fejébe, csak a saját gondolatainkkal rendelkezünk. Nem készpénz, hogy mi mit feltételezünk!
Erre egy jó példa: a munkahelyemen egy tanár minden nap elment mellettem, sosem köszönt, ha meg ráköszöntem szinte nem is reagált, vagy volt egy helyzet, amikor egyenesen úgy nézett rám, mint magára az ördögre. Nos nyilván ez sértett engem, azaz kellemetlenül érintett. Aztán megbeszéltük, kiderült, hogy gyakorlatilag annyi minden van a fejébe, hogy észere sem vett, "meg sem látott", készült a kiállításaira, az óráira, épp sietett, stb. Fel sem merült benne, hogy valami baja van velem. Én gondoltam csak a reakciójából, mert ugye a tetteink 99%-a reakció a kül- és belvilágunkra.
A külvilágra reagálunk sértettségi alapon, a belső feszültségeinkre viszont gyakran betegség formájában. Én kifejezetten gyorsan lebetegszem, ha lelki bajaim vannak. Anyám is mindig mondja, hogy én egy "pszichobeteg" vagyok, persze ezt ő ha nem is bántásként, de gyengeségként fogja fel, erre én mindig azt mondom, inkább néhány influ, vagy gyomorrontás, mint rák, vagy daganat. A szervezetem gyorsan kidolgozza a lelki bajokat, így nem hiszem, hogy bármilyen "gyógyíthatatlan" betegségben fogok szenvedni, bár az élet maga is egy ilyen gyógyíthatatlan betegség, hisz 100% a halálozási aránya. Na ez vicc volt, visszatérve a sértettségre, ezek a mi saját kisebbségi érzéseink, a mi félelmeink, a mi nagyítónk a világ felé. Mindenki hordoz magában félelmeket, hozott érzelmeket, vagy tanult attitűdöket, amiket úgy gondolom felnőtté váláskor felül is vizsgálhatunk, hisz ettől felnőtt a felnőtt, hogy szabadon dönthet. Úgy vélem továbbá, ha már felnőtt, érett személyiségek vagyunk, márpedig ez lenne a cél, akkor pontosan tudjuk miért érzünk bizonytalanságot bizonyos területeken, melyek személy szerint változóak. Ha valaki megsért minket, akkor ott nálunk görcsök vannak, éppen olyan jelzés ez, mint egy betegség, vagy egy kisiskolásnak, amikor a tanára az orrára koppint, hogy nem helyes a számtanpélda eredménye. Elérünk azzal valamit, ha elkezdünk vitázni és vagdalkozni a tanárral, hogy nem igaz? Hát nem, attól nem lesz jobb a feladat. Persze sértő lehet már az is eleve, hogy a tanár feltételezi, hogy rossz a példa "jobban tudja mint én" de ez ismét megint és mindig az egó hozzáállása (önbizalomhiány), ami persze nem baj, csak a feladat szempontjából lényegtelen. A sértettség számtanpéldájában mindig jelen van a "tanár" ez az orrkoppináts, hogy valamit nem látunk helyesen, a gépezet valamely eleme nem rendeltetésszerűen működik. Persze a legegyszerűbb azt mondani, ó, jó az úgy, vagy, én ilyen vagyok, ezt kell szeretni, de az élet sajnos, vagy szerencsére kegyetlenül igazságos és addig kopogtatja az orrunkat, míg be nem törik, vagy észre nem vesszük a hibát. Ha valami ellen tiltakozunk csak még keményebben kapjuk vissza. Ahogy a tanító is egyre csak kopogtat, először csak finoman, aztán egyre erőteljesebben. Ha nem hallgatunk rá, egyest kapunk, aztán újra és újra nekifoghatunk a feladatnak, az élet ilyen. A iskolán persze túl lehet jutni akár bukdácsolva, akár jeles eredményekkel, bárhogy, de az életen csak úgy, ha figyelünk a tanárokra, hogy hol a hiba a gépezetben. A mi gépezetünkben. Nem elég tudni, hogy "én ilyen vagyok" azért vagyunk felnőttek, azért vagyunk érettek, hogy ne elégedjünk meg ennyivel. Csak a változás ami örök, a hibákat ki kell javítani. Ez a szabad döntés definíciója. A félelmek és beletörődés nélküli döntés.
Egy kis mellékgondolat: Egyszer beszélgettünk a szüleimmel, mire való az élet. Abban meg is egyeztünk, hogy a hibáink kijavítására, hisz van bőven belőle nekem is, mindenkinek, ám édesapám egyik alapmondata nagyon fontos felismerés volt. Így szólt: Mi értelme életünk végén megbánni, - azaz halálunk óráján - mindazt a hibát amit elkövettünk? Semmi. Akkor már nem tehetünk jóvá semmit. Az élet való erre.
A sérelmek tehát a saját félelmeinkbe ütköző "tanár", a felhívás a gépezet hibájára. Ami nem okoz gondot, amit váll rándítva átlépünk, pl. hogy süt a nap, vagy esik az eső (ez az én személyes vesszőparipám) azt elfogadjuk, azzal nincs érzelmi görcsünk, ott szabadon döntünk, hogy esernyőt, vagy esőkabátot használunk, esetleg naptejet. Elfogadjuk, ahogyan elfogadjuk, hogy a gyermekünk nem zseni, vagy éppen beteg, vagy éppen normál, hétköznapi gyermek, aki szeret labdázni, olvasni, vagy babázni. Az bánt minket? Nem. Mások véleménye, csak vélemény, nem szentírás. A saját fontossági sorrendjük tükre. A miénk a sajátunk. A sértettség belőlünk indul, mi tulajdonítunk jelentőséget minden elhangzott szónak, eseménynek nem más, meg aztán azt kapjuk, amit adunk.
Összefoglalva tehát, a szálka, amit mi magunk képezünk egy sértettség kapcsán a sajátunk, mi gyártottuk, tehát mi magunk tudjuk kihúzni, megszüntetni az okot, nem más. Az általunk felépített határ az, amibe beleütközött valaki más, vizsgáljuk felül miért épp ott van a határ, jogos e, miért van ott és változtassunk, ha nem vagyunk elégedettek a helyzettel. ( ahogy a számtanpéldánál tennénk) Végül pedig amikor a dühön már túl vagyunk, kérdezzük meg magunktól, mivel kényszerítettük ki, hogy ide jutottunk. Ez talán a legfontosabb kérdés. Mi mit tettünk, hogy ez a helyzet előállt?
Ez az elfogadás menete, mindenki ugyanúgy működik, csak vannak akik megrekednek a sértettségnél, vannak, akik tovább lépnek, sajnos néha ez idő kérdése, az idő pedig fogy. Az életidőnk vészesen fogy, minek ellenségeskedni? Fordítsuk inkább másra az energiánkat, vagy szerezzünk máshonnan, ne a hatalmi harcokból. Annyi csoda van a világon, csak a szakadékot kell átugrani, ami a félelmeink és a boldogság, a kiteljesedés között van. Megjegyzem, ezt a szakadékot is mi hoztuk létre, nem más.
kép: internet
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tisztelt Ailet!
Nagyon szép kis elemzés. Igaza van, az "életidőnk" fogy. Az ellen semmi gyógyszer. De ha bölcsebbek is lészünk, akkor a tapasztalatunkkal, túl tudunk lépni a sértettségünk okozta "tüskén". A folyamat a tagadással kezdődik (mi nem hibázhattunk), haraggal fordulunk a minket sértő ember felé, majd alkudozni kezdünk magunkkal (igazunk van, nincs?), mikor ráébredünk, hogy ezt csak mi képeztük, kétségbe esünk, és jobb esetben belátjuk, hogy butaság volt haragudni.
Bokor
Igen ez a folyamat, csak sajnos nem mindenki jut el oda, hogy a sérelmen túl is van élet... a földön. A sérelmet tartogatják az emberek éveken, életeken át és fel sem merül bennük, hogy van e értelme, esetleg az, hogy valójában saját magunkból indul ki minden vita. Nem mellékesen mérgező.
Köszönöm, hogy itt volt.
Üdv:A
Nagyon szép kis elemzés. Igaza van, az "életidőnk" fogy. Az ellen semmi gyógyszer. De ha bölcsebbek is lészünk, akkor a tapasztalatunkkal, túl tudunk lépni a sértettségünk okozta "tüskén". A folyamat a tagadással kezdődik (mi nem hibázhattunk), haraggal fordulunk a minket sértő ember felé, majd alkudozni kezdünk magunkkal (igazunk van, nincs?), mikor ráébredünk, hogy ezt csak mi képeztük, kétségbe esünk, és jobb esetben belátjuk, hogy butaság volt haragudni.
Bokor
Kedves Ailet!
Okos gondolatok. Az én anyukám azt tanította nekünk, hogy a tüskéket mindig időben húzzuk ki, ne hagyjuk begyulladni.
Köszönöm a cikket!
Pussz,
Tündér
Pusz:A
Okos gondolatok. Az én anyukám azt tanította nekünk, hogy a tüskéket mindig időben húzzuk ki, ne hagyjuk begyulladni.
Köszönöm a cikket!
Pussz,
Tündér
Kis erek mentén, láp sík ölén, oda van a bánya rabja, jaj Baranyában a vadon élő(ö) Kis Pálnét nem keresik.
Ezt találtam "oda-vissza". Állítólag a leghosszabb értelmes mondat. Mire nem jó a net... :))
Üdv:A
Kis erek mentén
Pajzán gondolat
A szemed tükrén
Uj csók látogat:-)
Szretlek, olvasni,nemis tagadhatom:-)
K.
Üdv:A
Jók ezek a görögök.:-)
De legjobb mikor " Indul a görög aludni " mert mehet oda- vissza:-) :-)
Ez is egy jó tanács.
Üdv.K.
Ezt találtam "oda-vissza". Állítólag a leghosszabb értelmes mondat. Mire nem jó a net... :))
Üdv:A
Azt gondolom, a koros nézőpont kérdése :))) mint minden. A tapasztalat, a vélemény, az igazság, stb is ilyen.
Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál kedves Kimre.
Üdv:A
K.
Ha egy problémát kimondasz (leírod), félig már meg is oldottad. / ez is görög :)
De legjobb mikor " Indul a görög aludni " mert mehet oda- vissza:-) :-)
Ez is egy jó tanács.
Üdv.K.
Sok szép régi szokás megy ki a "divatból" és helyette esetleg újabbak jönnek, de a beletörődés nem az én "korosztályom" sajátja. Még... lehet hogy egyszer máshogy lesz, de egyelőre még van hitem (bizonyos dolgokban). Az hiszem, ez az élet rendje nem? :)) Ami jön azt fogadjuk, ami megy azt engedjük....
Ó ó kedves A.
Ezt még a nagymamim mondta az opának, mikor az egyik értetlen emberének magyarázott valamit. Én meg gyerekként elgondolkoztam,mit is jelenthet?
A régiek még sok ilyesmi nagyértelmü mondásokkal színesítették a beszédüket.
Sok jóval ez is kiveszőben van.
K.I.
Jó jó értem én, ám a vak is tudja mit jelent "virradás"; nem az estét ígéri. :) A falra meg kár a borsóért, míg meg nem érik... :)
Üdv:A
Ezt még a nagymamim mondta az opának, mikor az egyik értetlen emberének magyarázott valamit. Én meg gyerekként elgondolkoztam,mit is jelenthet?
A régiek még sok ilyesmi nagyértelmü mondásokkal színesítették a beszédüket.
Sok jóval ez is kiveszőben van.
K.I.
Ki szeret, nem igaz? :)
Kedves A!
Biztos hallottad már e régi mondást: Vaknak hiába mondod,hogy virrad!
A falrahányt borsót már megse említeném:-)
Üdv.Kimre
Üdv:A
Kedves Éva!
Természetesen mindenki a saját érzései szerint reagál mindenre, éppen erről írtam én is. A saját érzékenységünk vetületében fogunk valamire a saját berögzült szokásaink alapján válaszolni. A saját kis mókuskerekünket hajtjuk, a megszokás szerint és akinek ez kellemes, annak úgy jó, akinek nem, az változtat. Ennek viszont éppen az a lényege, hogy a pillanatnyi érzések valódi mozgatóit keressük meg, mert nem mindig az, amit mi gondolunk. A "háttértanulmány" amit el kellene végezni az csak annyi, hogy szembe kellene nézni a határainkkal, magunkkal, mit miért is csinálunk, és mit miért nem. A legnagyobb és legtöbb meglepetést mi magunknak tudjuk okozni, ami katartikus. :))) Sokkal megrázóbb minden másnál. Erre próbáltam rámutatni, hogy nem másban kell keresni az ellenséget, vagy a barátot, hanem magunkban. Ahogy a megoldást is mindig csak mi tudjuk megtalálni magunkban.
Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál!
Pusz:A
Biztos hallottad már e régi mondást: Vaknak hiába mondod,hogy virrad!
A falrahányt borsót már megse említeném:-)
Üdv.Kimre
Naná, unatkozni nem szeretek. :)))
Kedves Ailet!
A pillanatnyi érzéseimhez nem keresek háttértanulmányt. Mindent meg tudna magyarázni. Több ember, többféleképpen látja az adott helyzetet, szituációt. Az határozza meg ugyanis az összes többi vélemény elfogadását, hogy akkor, abban a pillanatban hogyan látok egy bizonyos kérdést. Lehet nekem százszor meggyőződésem a saját igazamat illetően, de soha nem fogja ezt senki sem alátámasztani. Nem is ez a cél. A saját meggyőződés itt a lényeg és nem a mások általi meggyőzés. Berögzült, megtapasztalt érzésekre adott reakciók a mások által adottak is.
Senki sem tud belebújni a másik bőrébe. Mindenki, aki megtapasztal valami kellemetlen negatívumot, a saját értékítélete szerint fogja tudni csak feldolgozni. Ebbe belemagyarázni bármit is, meg lehet próbálni, de nincs értelme. Hasonló helyzetek lehetnek, de ugyanazt az érzést mindenki másként tapasztalja meg. Ebbe benne van ő saját maga, az ő élete. Egymást meggyőzni semmi értelme ezek után. Meddő vitát eredményezne. Persze ez nem akadálya, hogy azért megpróbáljuk.
Pussz,
Éva
Természetesen mindenki a saját érzései szerint reagál mindenre, éppen erről írtam én is. A saját érzékenységünk vetületében fogunk valamire a saját berögzült szokásaink alapján válaszolni. A saját kis mókuskerekünket hajtjuk, a megszokás szerint és akinek ez kellemes, annak úgy jó, akinek nem, az változtat. Ennek viszont éppen az a lényege, hogy a pillanatnyi érzések valódi mozgatóit keressük meg, mert nem mindig az, amit mi gondolunk. A "háttértanulmány" amit el kellene végezni az csak annyi, hogy szembe kellene nézni a határainkkal, magunkkal, mit miért is csinálunk, és mit miért nem. A legnagyobb és legtöbb meglepetést mi magunknak tudjuk okozni, ami katartikus. :))) Sokkal megrázóbb minden másnál. Erre próbáltam rámutatni, hogy nem másban kell keresni az ellenséget, vagy a barátot, hanem magunkban. Ahogy a megoldást is mindig csak mi tudjuk megtalálni magunkban.
Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál!
Pusz:A
Jo is, ha mindig van valami ujdonsàg, valami uj varàzs. :)
A pillanatnyi érzéseimhez nem keresek háttértanulmányt. Mindent meg tudna magyarázni. Több ember, többféleképpen látja az adott helyzetet, szituációt. Az határozza meg ugyanis az összes többi vélemény elfogadását, hogy akkor, abban a pillanatban hogyan látok egy bizonyos kérdést. Lehet nekem százszor meggyőződésem a saját igazamat illetően, de soha nem fogja ezt senki sem alátámasztani. Nem is ez a cél. A saját meggyőződés itt a lényeg és nem a mások általi meggyőzés. Berögzült, megtapasztalt érzésekre adott reakciók a mások által adottak is.
Senki sem tud belebújni a másik bőrébe. Mindenki, aki megtapasztal valami kellemetlen negatívumot, a saját értékítélete szerint fogja tudni csak feldolgozni. Ebbe belemagyarázni bármit is, meg lehet próbálni, de nincs értelme. Hasonló helyzetek lehetnek, de ugyanazt az érzést mindenki másként tapasztalja meg. Ebbe benne van ő saját maga, az ő élete. Egymást meggyőzni semmi értelme ezek után. Meddő vitát eredményezne. Persze ez nem akadálya, hogy azért megpróbáljuk.
Pussz,
Éva