Tüskék

Látogatók száma: 112

Alapvető és hétköznapi érzés: sértettség. Megszoktuk, mint egy pattanást, kezeljük úgy ahogy...

Mindennapjaink része a sértettség, én is, te is, ő is, mindenki túl van már ezen, életében legalább egyszer megtapasztalta. Csakhogy ez nagy mértékben motivál minket, sértettségi alapon döntünk sokszor, "azértse", vagy "csakazértis". Azt mondják mindenki azt kap, amit ad, tehát akik eleve tele vannak tüskékkel, többször szembesülnek nézeteltérésekkel, vitákban, hatalmi harcokban igyekeznek megerősíteni a bizonytalan önérzetüket. Aki magabiztos és elégedett bizonyos témákban, az nem támad, nem vitázik, kerüli a vitát. Persze van az az eset, amikor félelemből nem áll a sarkára valaki, de ez is önértékelési zavar. A pszichológia, az ezotéria és minden lélekkel foglalkozó tudományág ezerféle feltevése pro és kontra vonatkozik ide, én úgy vélem egyszerűen hit kérdése, na és beállítottság, hogy szeretünk e, vagy nem szeretünk e vitázni. Bizony van aki szeret, még ha tagadja is. :)) Pl. én. Egy jó vita nagyon érdekes felismerésekre tud rámutatni. Így tehát én saját fejlődésemre használom a vitát, ha van rá "megfelelő" partner. Ennek is van helyes módja. A vita nem üldözendő, de vannak szabályai. (Sajnos néha megszegem én is... ami nem szép tőlem.)

Alapvető érzés a sértettség, ilyenkor személyes sértésként éljük meg egy embertársunk felénk irányuló kinyilatkoztatását. Ezek akárhogy tiltakozunk személyes félelmeink. Ha valaki pl csúnyán néz ránk, akkor azt hisszük el, azt hitetjük el magunkkal, hogy az az ember ellenséges velünk. Pedig ezt csak mi gondoljuk, a mi félelmünk, mi tudni véljük mit gondol a másik, pedig nem láthatunk bele a másik fejébe, csak a saját gondolatainkkal rendelkezünk. Nem készpénz, hogy mi mit feltételezünk!
Erre egy jó példa: a munkahelyemen egy tanár minden nap elment mellettem, sosem köszönt, ha meg ráköszöntem szinte nem is reagált, vagy volt egy helyzet, amikor egyenesen úgy nézett rám, mint magára az ördögre. Nos nyilván ez sértett engem, azaz kellemetlenül érintett. Aztán megbeszéltük, kiderült, hogy gyakorlatilag annyi minden van a fejébe, hogy észere sem vett, "meg sem látott", készült a kiállításaira, az óráira, épp sietett, stb. Fel sem merült benne, hogy valami baja van velem. Én gondoltam csak a reakciójából, mert ugye a tetteink 99%-a reakció a kül- és belvilágunkra.

A külvilágra reagálunk sértettségi alapon, a belső feszültségeinkre viszont gyakran betegség formájában. Én kifejezetten gyorsan lebetegszem, ha lelki bajaim vannak. Anyám is mindig mondja, hogy én egy "pszichobeteg" vagyok, persze ezt ő ha nem is bántásként, de gyengeségként fogja fel, erre én mindig azt mondom, inkább néhány influ, vagy gyomorrontás, mint rák, vagy daganat. A szervezetem gyorsan kidolgozza a lelki bajokat, így nem hiszem, hogy bármilyen "gyógyíthatatlan" betegségben fogok szenvedni, bár az élet maga is egy ilyen gyógyíthatatlan betegség, hisz 100% a halálozási aránya. Na ez vicc volt, visszatérve a sértettségre, ezek a mi saját kisebbségi érzéseink, a mi félelmeink, a mi nagyítónk a világ felé. Mindenki hordoz magában félelmeket, hozott érzelmeket, vagy tanult attitűdöket, amiket úgy gondolom felnőtté váláskor felül is vizsgálhatunk, hisz ettől felnőtt a felnőtt, hogy szabadon dönthet. Úgy vélem továbbá, ha már felnőtt, érett személyiségek vagyunk, márpedig ez lenne a cél, akkor pontosan tudjuk miért érzünk bizonytalanságot bizonyos területeken, melyek személy szerint változóak. Ha valaki megsért minket, akkor ott nálunk görcsök vannak, éppen olyan jelzés ez, mint egy betegség, vagy egy kisiskolásnak, amikor a tanára az orrára koppint, hogy nem helyes a számtanpélda eredménye. Elérünk azzal valamit, ha elkezdünk vitázni és vagdalkozni a tanárral, hogy nem igaz? Hát nem, attól nem lesz jobb a feladat. Persze sértő lehet már az is eleve, hogy a tanár feltételezi, hogy rossz a példa "jobban tudja mint én" de ez ismét megint és mindig az egó hozzáállása (önbizalomhiány), ami persze nem baj, csak a feladat szempontjából lényegtelen. A sértettség számtanpéldájában mindig jelen van a "tanár" ez az orrkoppináts, hogy valamit nem látunk helyesen, a gépezet valamely eleme nem rendeltetésszerűen működik. Persze a legegyszerűbb azt mondani, ó, jó az úgy, vagy, én ilyen vagyok, ezt kell szeretni, de az élet sajnos, vagy szerencsére kegyetlenül igazságos és addig kopogtatja az orrunkat, míg be nem törik, vagy észre nem vesszük a hibát. Ha valami ellen tiltakozunk csak még keményebben kapjuk vissza. Ahogy a tanító is egyre csak kopogtat, először csak finoman, aztán egyre erőteljesebben. Ha nem hallgatunk rá, egyest kapunk, aztán újra és újra nekifoghatunk a feladatnak, az élet ilyen. A iskolán persze túl lehet jutni akár bukdácsolva, akár jeles eredményekkel, bárhogy, de az életen csak úgy, ha figyelünk a tanárokra, hogy hol a hiba a gépezetben. A mi gépezetünkben. Nem elég tudni, hogy "én ilyen vagyok" azért vagyunk felnőttek, azért vagyunk érettek, hogy ne elégedjünk meg ennyivel. Csak a változás ami örök, a hibákat ki kell javítani. Ez a szabad döntés definíciója. A félelmek és beletörődés nélküli döntés.

Egy kis mellékgondolat: Egyszer beszélgettünk a szüleimmel, mire való az élet. Abban meg is egyeztünk, hogy a hibáink kijavítására, hisz van bőven belőle nekem is, mindenkinek, ám édesapám egyik alapmondata nagyon fontos felismerés volt. Így szólt: Mi értelme életünk végén megbánni, - azaz halálunk óráján - mindazt a hibát amit elkövettünk? Semmi. Akkor már nem tehetünk jóvá semmit. Az élet való erre.

A sérelmek tehát a saját félelmeinkbe ütköző "tanár", a felhívás a gépezet hibájára. Ami nem okoz gondot, amit váll rándítva átlépünk, pl. hogy süt a nap, vagy esik az eső (ez az én személyes vesszőparipám) azt elfogadjuk, azzal nincs érzelmi görcsünk, ott szabadon döntünk, hogy esernyőt, vagy esőkabátot használunk, esetleg naptejet. Elfogadjuk, ahogyan elfogadjuk, hogy a gyermekünk nem zseni, vagy éppen beteg, vagy éppen normál, hétköznapi gyermek, aki szeret labdázni, olvasni, vagy babázni. Az bánt minket? Nem. Mások véleménye, csak vélemény, nem szentírás. A saját fontossági sorrendjük tükre. A miénk a sajátunk. A sértettség belőlünk indul, mi tulajdonítunk jelentőséget minden elhangzott szónak, eseménynek nem más, meg aztán azt kapjuk, amit adunk.

Összefoglalva tehát, a szálka, amit mi magunk képezünk egy sértettség kapcsán a sajátunk, mi gyártottuk, tehát mi magunk tudjuk kihúzni, megszüntetni az okot, nem más. Az általunk felépített határ az, amibe beleütközött valaki más, vizsgáljuk felül miért épp ott van a határ, jogos e, miért van ott és változtassunk, ha nem vagyunk elégedettek a helyzettel. ( ahogy a számtanpéldánál tennénk) Végül pedig amikor a dühön már túl vagyunk, kérdezzük meg magunktól, mivel kényszerítettük ki, hogy ide jutottunk. Ez talán a legfontosabb kérdés. Mi mit tettünk, hogy ez a helyzet előállt?
Ez az elfogadás menete, mindenki ugyanúgy működik, csak vannak akik megrekednek a sértettségnél, vannak, akik tovább lépnek, sajnos néha ez idő kérdése, az idő pedig fogy. Az életidőnk vészesen fogy, minek ellenségeskedni? Fordítsuk inkább másra az energiánkat, vagy szerezzünk máshonnan, ne a hatalmi harcokból. Annyi csoda van a világon, csak a szakadékot kell átugrani, ami a félelmeink és a boldogság, a kiteljesedés között van. Megjegyzem, ezt a szakadékot is mi hoztuk létre, nem más.

kép: internet

A cikket írta: Ailet

előző cikk következő cikk

8 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

« előző
1
2
3
következő »

Azt gondoltam,ezt egy koros,tapasztalatteljes hölgy írta:-)
Bölcsen látott dolgok olvasása erről győzött meg.
Így megnéztem a lapod,szépen igazolódott amiket leirtál.

Üdv, Kimre.

Funkciók

Webáruház

Cikkajánló

Tüskék

Hozzászólások