Vissza a kezdetekhez... (3)

Látogatók száma: 51

Már tudja, hogy ez az izgalom hiányzott. Az utóbbi időben mindenek mellett kissé lelassult. A kocsiból való ki-be ugrálás visszaadta számára az igazi énjét, a tettre vágyás feléledni látszott benne...

Megértette, hogy most ő a vendéglátó, alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Nem esett nehezére, hiszen már az ősz óta várta ezt a napot. A meglepetés akkor érte, amikor kapta azt a telefont, tőle:

- Szeretnék kimenni a kertbe!... - mondta. (Hogyne örültem volna ennek a fordulatnak? Megtört a jég nem csak benne, bennem is..., ami egy ártatlan mondat következménye miatt keletkezett?... Talán nem is nála és hónapokra megpecsételte napjainkat? Hogy időközben tél lett? Akkor, amikor megtaláltuk végre egymást még javában dúlt a jó idő! Akár mint ő, én is segítségre szorultam volna, amit a magam módján többször is kifejezésre juttattam, és ő akceptálta, de azért, hogy bármikor, amikor csak kéri, a rendelkezésére tudjak állni, a viszont segítségről nem beszéltem. Szükségük is lett volna még rá, de a nagyján addigra már túl jutottak. A további abbamaradt. A költözés időszaka alatt és után, amiben csak tudtam a rendelkezésükre álltam. Adtam és kaptam. Egy kanapét, egy hatalmas fotelt, aminek a színe a szívem csücske volt, alá-natur... meg is adtam a módját, hogy kellő fogadtatásban részesüljön későn este, amikor meghozták a bútorszállítók. Addigra már - mert volt egy hetem - egy új és tiszta falfelület várta, ahová majd kerül. Részemről ez nem kis érvágást jelentett akkor, nem csak a "rattan" hintaszék.)

*

Ez volt a teljes igazság, ami mögött sok minden egyéb más is meglapult. Amiről viszont nem szívesen beszéltem volna, hogy ki mindenki segítségét kellett ehhez igénybe vennem. Mibe került ez nekem. A ki nem mondott gondjaim között szerepelt ez is, és csak az idő kérdése volt, mikor teszek róla említést. Az utolsó pillanatban mégis megtettem, hogy erről a legsúlyosabbról beszéljek nekik, kettejüknek, amikor igényelték volna, hogy pár napra rá ismét tegyem "tiszteletemet" náluk...
Súlyos anyagi gondjaim voltak, akadályoztak a mozgásban..., egy fillérem se volt. És ezt tettem mindössze szóvá. Nem gondoltam én igazán bele, hogy ez mit válthat ki belőlük..., nem érdekelt, csak megemlítettem.

- Hiszen a testvéred! - volt erre a válasz... ami igaz is, de mit sem változtatott a tényen, hogy hónapok óta nem tudok egy lépést sem tenni a lányom nélkül, aki az utazás költségeinek a terhét veszi le a vállamról... legyen az a kert, vagy egy hivatalos út, mindegy is, minden egyéb más.
Volt idő, amikor az utat gyalog tettem meg, erről nem tudhattak, ha egyedül akartam menni, aminek egyszer véget kellett vetni.
Más, idegenek segítsége nélkül ez ma már nem lett volna lehetséges... Nem értették meg! Talán, mert nem fejtettem ki számukra eléggé... Nem is tudhattak róla. Helyette megkaptam - amiben volt némi igazság - hagyjam abba a cigarettázást!... mert minden ennek az oka.
Amit nekik, kettejüknek sikerült abbahagyni, ezért-azért, ennek örülni kell! Az nálam még vissza van. Mindig is erre lyukadtunk ki, ha a dolgok keményre váltottak.

- Hagyd abba!... Na ná! Tudom én azt! És mi van, ha én tudom is, meg is próbáltam nemegyszer, volt sikerélményem bőven, mégsem tudtam véghezvinni. Akkor én egy elvetemült ember vagyok?...
Bizony a szemükben az vagyok. Mert gyengének bizonyultam.
De beláttam, hogy e nélkül már nem tudnám elképzelni az életem, mert ezzel együtt tettem azt, aki, ami lettem hosszú életem során. Negyvenkét évet húztam le ezzel együtt és nem ez volt az egyetlen, ami megakadályozhatott, de minden egyéb más is sokkal többet nyomott a latba, mint ez a kis epizód..., de én akkor is legyőztem.

Már elmondhatom, hogy a segítségemre volt nem egyszer az mi nekik fáj. E nélkül talán nem lehetnék ott, ahol vagyok! Hogy magasra emelt?... Kevesen értik ezt meg azok, akiknek sikerült letenniük, lehet nem is végleg e rosszat akarót... El tudom a hátteret képzelni, milyen áron, egymást pocskondiázva tették meg ezt az utolsó napon. De ki, vagy mi emelte őket mégis a magasba, vagy tették le a mélyre? Volt egyéb kapaszkodójuk? És engem ki segített ebben, ha kértem volna?... Csak az ellenállás, amivel szembesültem napjában nemegyszer. Hát nem éppen egy felemelő érzés volt, bevallom, mert nem volt nekem ez egyszer sem könnyű. Döntenem kellett mellette, vagy ellene. Bármikor kerültem is olyan helyzetbe, hogy leteszem, rátettek nem kevés lapáttal, hogy mindez ne legyen számomra egyszerű... És ezzel tették ezt naggyá! Olyan ellenállóvá, hogy végül is elhittem, nem tehet róla, hogy ez az egyetlen fontos rossz, kézzel fogható lett az életemben. Ellenálltam.

*

Milyen érdekes. Minden egyéb más fontosabbá vált számomra, mint, hogy rágyújtsak ott kint. Pedig én azt imádom, mihelyst kiérek a kertbe... Az az első dolgom szokott lenni. De, amikor ott éreztem magam mellett.... Egyszeriben másodlagossá vált ez az egész - számomra - nehéz helyzet. Simán elvetettem. Ráért. Ő volt nekem akkor a fontos, hogy ha már egyszer feljutott hozzámig, azt kapja, amit szeretett volna. Eszembe sem jutott, hogy magamra és más egyébre gondoljak, csak egyedül őrá, nem arra, hogy utoljára, nem, nem! Mert ez az egész olyan felemelő érzés, hogy végre ott volt, ahol évtizedek óta csak szeretett volna!

Hiszed, vagy sem, ez mindennél fontosabb volt akkor a számomra, de szerintem az ő számára is!

folyt.köv.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink