Szoríts erősen!... 1. rész
Látogatók száma: 87
Ha meg kell tudnia, tőlem tudja meg, ne mástól…
Már csak az utolsó tíz métert kell megtennem és túl leszek ezen az egészen – gondoltam, amikor egyre közelebb értem a házhoz. Most már nem fordulhatok vissza. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a nyomasztó, véget nem érő töprengésnek. Hogyan tovább?
Nem bírtam már. Döntöttem. Mindent bevallok. Elmondom, hogy megcsaltam azzal az emberrel, mert nem bírom már elviselni ezt a bizonytalanságot. Ha meg kell tudnia, tőlem tudja meg, ne attól az embertől. Azt nem akarom. És lesz, ami lesz.
Iszonyatosan szenvedtem a tudattól. Rég megbántam már, főleg akkor, amikor alig tudtam levakarni magamról. Nekem a világon semmit nem jelentett, ő meg azt hitte? Rosszul hitte. Mindegy. Túl vagyok rajta és most ezen is túl leszek, percek kérdése az egész és vége.
Hideg van. Fázom. Ugat a kutya. Érzi, valaki közeledik. A gazdája nem hallja, biztosan nézi a tévét, ahogy szokta. Mi mást is tehetne itt az Isten háta mögött, ahol azon kívül semmi sincs, itt, ahol a sötét még annál is sötétebb. Sehol egy lámpa. Sehol egy lélek. Botorkálok. Közeledek.
Valahogy elérem a bejárati ajtót. Összeszedem minden bátorságom és bekopogok.
Ijedten néz ki egy bozontos, fekete fej. Talán csak nem megint aludt? – gondoltam. Ilyen korán? Hunyorog, ahogy a szemébe vakít a bejárati lámpa fénye.
- Szia, hát te? – kérdezte, amikor látja, hogy én állok az ajtóban.
- Hogy kerülsz te ide? Csak nem a kertből jössz? Azt hittem már elfelejtetted, hol lakom. – És látom már, nyoma sincs a bágyadtságának, amikor felismer.
- Gyere be – és közben teljesen kitárja az ajtót. Nem lepődök meg, hogy egy szál alsónadrágban áll előttem, hiszen elégszer láttam már így. Kicsit elmosolyodok, ahogy ott áll, mezítlábasan, olyan muris a helyzethez képest, amiért idejöttem.
Egy lépés előre után, visszahőköl, ahogy jobban megnéz, ráébred, valami konkrét céllal jöhettem. Felkapja a köpenyét, amit annak-idején még tőlem kapott karácsonyra és zavarában elkezd matatni a kályha ajtaján. Rádob egy-két hasábot a tűzre. Közben én már levetettem a kabátom és mint szoktam, az ajtóból rádobtam a legközelebbi székre a szobájába. Leültem. A kandalló kellemes meleget árasztott. Jól esett ez a langy meleg.
Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Ahogy így elnézem még mindig milyen jóképű, rajta nem fog az idő. Milyen egyszerű életet él. Neki nincs félnivalója. Jól megvan itt egyedül. Megél a jég hátán is. Egyszerűségében talán még boldog is. Én meg?
Aztán, ahogy újra felidézem azt a napot, ami olyan mély nyomot hagyott bennem és megkeserítette a mindennapjaimat, hetek, hónapok teltek el a bizonytalanságban, az őrlődésben, tudtam, nem tehetek mást. Véget kell ennek vetnem.
Azon a napon minden megváltozott. Elvesztettem a hitemet, hogy mi ketten valaha még egyszer úgy lehetünk együtt, mint azelőtt. Miért?
Össze kell szednem magam, ne felejtsem el miért vagyok itt.
- Józsi! Valamit el kell mondanom. – Tudod, akkor, amikor otthagytál… - én nem mentem haza akkor… - kimentem a kertbe… - de nem egyedül … - hanem valakivel… - egy férfivel. … Vele.
Láttam az elkomorult ábrázatát, ahogy az iménti zavarodottságából lassan átváltozik, ahogy eléri a tudatát a felismerése annak, mit is mondtam az imént.
- Mit mondjak erre? – felelte
- Mit akarsz most? – Mit tegyek veled? – Pedig én szerettelek. – Én még most is szeretlek!
- Én is szeretlek. Még mindig. Ezek után is, de nem tehettem mást akkor. Sajnálom.
És már vele együtt sírok, ahogyan megpróbálok közelebb lépni hozzá, olyan más, olyan kiszámíthatatlan. Nem tudtam, nem sejtettem, nem ezt akartam, nem így. Mit tegyek.
Aztán egy hirtelen mozdulattal magához ránt, szinte fáj, ahogy belemarkol a hajamba, de elviselem, mert tudom ez most neki is fáj, nagyon. Lassan enged a szorítása, már nem fáj annyira, már csak a karjait érzem, ahogy magához szorít, kétségbeesetten, szenvedéllyel.
Milyen régóta vágytam már erre az ölelésre! Miért kell ennek így történnie. Miért nem egyszerűbb. Miért csak most. És miért nem eddig. Miért ilyen nehéz az elválás?... Nem, nem akarok elválni, még nem!...
Érzi, ahogy elgyengülök és hagyom, szeressen. Úgy, mint még soha!
Folyt.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
My
Jó volt olvasni ezt az életből merített történetet! Árad belőle a szeretet, a szenvedély......
Már olvasom is a folytatást!
Üdv. heleenke
Tettszik, remélem valóságalapu!
Pusz Maresz
Én meg a második, ha már nincs "Ez már szinte rémálom … 5."?!
Tetszett, lesz folytatás? Itt is?
Pinokkió
Tetszett, lesz folytatás? Itt is?
Pinokkió
Kedves Éva!
Nekem is van hasonló élményem, úgyhogy enyém az első szavazat!:)
Üdv: Skoky
Köszönöm. Tudod nem is volt olyan egyszerű felidézni az emléket és leírni.
Jó lenne, ha te is megosztanád velünk.
Puszi,
Éva
Nekem is van hasonló élményem, úgyhogy enyém az első szavazat!:)
Üdv: Skoky