Se vele, se nélküle...

Látogatók száma: 67

Minden ott végződik, ahol kezdődött, egy fallal körülvett vár leszek, és senki sem foglalhat el többé. Soha senki nem igázhat le, és nem vehet birtokba. Soha többé másé nem leszek. Egy igaz történet...

Közel tíz évet éltünk együtt a férjemmel jóban és rosszban, de inkább rosszban. Az első mámorító év után jöttek a jelképes pofonok, hogy nem is titkolta, hogy vannak más női is rajtam kívül. De örülnöm kellett, hogy ők voltak a változók és én az állandó. Én meg a kis hülye naiv örültem is, hogy így szeret, bár sosem mondta ki. Pontosabban sose mondta ki addig az éjszakáig, amikor a hetedik év után már egy hónapja sikerült külön élnem tőle, de egy esős depressziós nap után nagyon egyedül éreztem magam, ő meg nagyon barátságos volt... megsajnáltam és felhívtam. Csak beszélgetni akartam, nem folytatni rögtön. Átbeszélni, hogy miként tovább, ha van tovább, mert még szerettem. De nem úgy alakult. Leitatott és megerőszakolt.

Lerángatta rólam a nadrágot, amikor már nem volt bennem elég erő az ellenálláshoz, és ha a sok piától akcióhős már nem is tudott lenni, a kezével és az ujjaival kárt tett bennem. Szó szerint vérben úszott alattam a takaró. Megijedtem de ő még inkább.

Próbáltam úgy felfogni, hogy nem tehet róla, mindketten ittunk és... mentegettem. Egész házasságunk alatt mindig csak mentegettem. Akkor is. De mélyen legbelül pontosan tudtam, hogy mit tett. Aznap éjjel elvetéltem. Évek hosszú próbálkozása után az első terhességem volt, persze nem tőle, hanem egy csajos buli utáni egyéjszakás kalandtól, de nem számított kitől. Első terhességem volt harminchat évesen. Csak a baba számított, akit végül elvesztettem, akkor volt négy hetes borsócska.

Ő utána nem győzött bocsánatot kérni olyan borgőzös felkiáltásokkal, hogy "De szeretlek bazdmeg, miért nem érted meg?" Akkor először el is hittem. És még mindig szerettem, és hallgattam arról, hogy mit érzek. Mélyen eltemettem magamban a meg nem született kisbabám emlékét. És egy hét múlva annyira szomorú voltam, hogy hagytam magam kiengesztelni és kibékültem vele.

Először persze minden jól ment. Ó rettenetesen szerelmes volt, én örültem, hogy végre szeret a férjem, és... ez így ment pár hétig. Utána minden visszatért a régi kerékvágásba. Olyan pitiáner dolgokon buktam ki, hogy amikor hazaértem a munkából, ő nem várt vacsorával, mint fordított esetben én tettem volna. Próbáltuk megbeszélni. Annyira javult, hogy amikor hallotta, hogy megjövök, és mire felértem a lépcsőházból, előadta, hogy épp most kezdett neki a főzésnek, mert... mindig volt rá nagyon reális indoka. Pedig megfőzhetett volna napközben is, mert egész nap otthon volt. De mindig volt valami munkája, ami nem fizetett semmit, mert mindig csak kihasználták, vagy beteg volt, de egész éjjel netezett, én meg kezdtem egyedül aludni minden éjjel. Ha szexet akartam, és ezt kimondtam, onnantól neki kötelező volt és nem volt kedve. Úgyhogy hallgattam és vettem egy vibrátort, ha már úgyis egyedül aludtam. És elkezdtem eltávolodni lélekben. Ez nagyon fájdalmas, amikor tudod fejben, hogy ott kell hagynod, mert tönkre fog tenni érzelmileg, és közben még szereted is. Egyszer kiböktem neki mérgemben, hogy akkor ő engem megerőszakolt, amikor elvetéltem. Hogy én hogy gondolhatok ilyet és ezt komolyan gondolom? És aztán egy hétig nem beszélt velem és nem is közelített hozzám. És én éreztem magam bűnösnek, pedig tudtam, hogy nem vagyok.

Másfél évvel a vetélésem és megerőszakolásom után újra külön költöztem. Ezúttal egy házinéninél vettem ki szobát, aki nem engedte, hogy férfiakat vigyek fel. Ez védelmet adott valamennyire. De még összefutottunk az utcán és hagytam magam néha elcsábítani nosztalgiából. Aztán egy nap azt mondta nekem, hogy vége és szabad vagyok. Elsőre sokkos hatást váltott ki belőlem, könyörögtem, hogy ne hagyjon el. De három nap alatt helyrerázódtam, köszönhetően a barátaimnak. Egy héten belül volt egy alkalmi kapcsolatom, amit talán szerettem volna kicsit hosszabbítani, de csak egy éjszaka volt. Ő mindig tudta, ha akadt valakim, mint egy véreb. Abban a pillanatban visszatért. És elhordott mindennek, és volt fenyegetés, szerelmi vallomás, zsarolás, és hogy egy rendes férfi bottal se piszkálna meg, és legyek hálás, hogy ennek ellenére ő szeret. Meg amit csak el tudtok képzelni. Teljesen kiborított, az öngyilkosság és a gyilkosság közt váltakoztak a gondolataim.

Három erős nyugtatóval találkoztam vele. Leszedálva remek színésznő vagyok, azt mondtam, amit hallani akart, hogy nem is volt senki, csak hazudtam, hogy békén hagyjon. De még mindig szerettem és jólesett minden érintése és simogatása. Eltelt egy hónap, képesek voltunk újra szépen beszélni egymással és úgy éreztem, hogy kész vagyok visszatérni hozzá szívvel-lélekkel. De addigra már megint volt valakije. Néha ugyan úgy éreztem, hogy az új barátnője egy fantom, de ha ragaszkodott a meséhez, akkor számomra igaz volt. Ennek ellenére megbeszéltük, hogy ha rendes életet él és dolgozó férfi lesz belőle, olyan, akire felnézhetek és nem kell szégyellnem, akkor folytatjuk. Én közben dolgozom és megteremtem a közös jövőnk alapját anyagilag...

De lebetegedtem. Annyira, hogy a családom segítségére szorulok. Fizikailag és anyagilag is. És az ő segítségére is. Valahol úgy érzem, hogy ezek pszichoszomatikus betegségek, amiért nem voltam képes lemondani róla, de ő sem engedett el, de az egész meg nyilvánvalóan nem működött, bár voltak nagyon boldog napjaink is. Vagy legalábbis óráink. Az egészet mégis már a legelején abba kellett volna hagyni, mielőtt igazán elkezdődött volna. De én is elkövettem azt a hibát, hogy azt gondoltam, hogy majd megváltozik. És tényleg változott. Csak nem úgy. És mondtam neki, hogy nem fogok tudni már dolgozni, úgy nem. És akkor egyre ritkábban jelentkezett. Utoljára azt írta, hogy lekapcsolódik a gondolatvilágomról és jót fog neki tenni. Én kitöröltem minden üzenetét és levelét, mert fájdalmas volt visszaolvasni újra és újra felcsipegetni a szeretetmorzsákat belőle. Hogy talán az utolsó levele azért volt olyan rideg, mert csak nekem akart jót. Hogy én gyógyuljak meg. Hiszen az is benne volt. És most, annyi év után először érzem magamban azt a felszabadító ürességet, hogy ő nem ül a mellkasomon, és nem tőle függ a jókedvem és az életkedvem. És még rohadtul fáj, mert nem olyan ez a szeretet, hogy csak úgy kikapcsolom, mint egy gombot. Ez a szeretet, talán így, hogy nem találkozunk többé, így talán az emléke megmarad szépnek. És az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

És mielőtt kérdeznétek, mondom is, hogy nem. Nem akarok más férfit rajta kívül. Talán valamikor majd lesz néha egy-egy alkalmi légyottom, de annyi elég is. Míg ő még bennem él, minden mozdulata, érintése, a gesztikulálása, a szeme pillantása, és el kell fájjon, meg kell gyászolnom, úgyse lenne jövője semmilyen más kapcsolatnak. Mindenkit hozzá hasonlítok, és senki se elég jó. Talán egyszer kikopunk egymásból, bár ahogy ismerem, most is egy új barátnőjénél van, aki még hisz az álmaiban. Mert én már nem. Lassan a sajátomban sem. De talán majd lesznek még új álmaink, külön-külön.

támogatóink