Küldetés
Látogatók száma: 47
Fura dolgok történnek velem gyermek korom óta, amit nem igazán tudok helyén kezelni, beszélni sem nagyon merek róla, mert az emberek nagy százaléka rám sütné a bélyeget - bolond!
Egyszer volt, hol nem volt...
Nem tévedtem el, tudom, hogy az ezotéria kategóriában kezdtem el írni cikkemet.
Nos. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény, aki rendkívül rossz körülmények közé született, kifejezetten rosszul szocializálódott és élete jelentős részét olyan helyeken töltötte, amely helyek nem éppen a vendégszeretetükről híresek.
Ezzel a legénnyel, nevezzük P-nek, kora ősszel "ismerkedtem meg". Hosszú évekig volt távol takaros kis otthonától, majd amikor haza tért, otthona helyett mindössze tetőből és csupasz falakból álló építményt talált. Távolléte idején a szó szoros értelmében széthordták otthonát. Se ajtaja, se ablaka... nem, nem ez nem az a találós kérdés, melyre a dió a válasz.
P nem tudta mitévő legyen, egyetlen dolog zakatolt szüntelenül a fejében - túlélni!!! - de hogyan???
Hozzám fordult segítségért, mint oly sokan mások is.
De P más volt, mint a többi, vagy én voltam más? Erre később kaptam magyarázatot, mely már szorosan összefügg azzal, hogy miért ebbe a rovatba írom le a történetet.
Fura dolgok történnek velem gyermek korom óta, amit nem igazán tudok helyén kezelni, beszélni sem nagyon merek róla, mert az emberek nagy százaléka rám sütné a bélyeget - bolond! Nem vagyok az, csak bizonyos dolgokat megálmodom előre, bizonyos dolgokat látok előre (nem vagyok látó) és az életem során P-vel kapcsolatban volt a hatodik meghatározó esemény az életemben, melyet úgy éltem meg, mintha nem is én akartam volna, sokkal inkább egy külső erő által vált volna belső késztetésemmé, afféle küldetéssé.
Hetek óta próbáltam érdemben segíteni P-nek, de folyton csak falakba ütköztem, mindenki elzárkózott, érdemben senki sem akart figyelni Rá. Éreztem, s az utolsó két hétben szinte feszített ott legbelül, hogy tennem kell érte, meg kell mentenem Őt.
Őszintén beszélt arról, hogy már ereje fogytán, hogy ő mennyire akart bizonyítani, hogy őt kilökte magából a közösség és nem ér az élete semmit, halni készül. Ott és akkor, ahányszor találkoztunk, két ember (nemtelenül) szállt harcba, az egyik az életben maradásért, a másik az életben tartásért.
Hosszasan beszélgettem vele, instrukciókat adtam neki, melyeket be is tartott, mondván bennem bízik és újra remény töltötte el szívét.
P egy későbbi találkozásunkkor elmesélte, az otthonában, mely valódi otthon volt, minden rendelkezésére állt, mely egy igazi otthonban elengedhetetlenül fontos. Elmondta, hogy most éhezik, hogy nem tud tisztálkodni, hogy már nem készül halni, de fél a mínuszoktól és a fagyhaláltól.
Kattogott az agyam.
December 18-án reggel még férjem is ágyban volt, amikor felébredtem. Már napok óta gyötörte bensőmet a gondolat, hogy mennem kell, össze kell szednem azt, amink van és tudjuk nélkülözni, de féltem a férjemmel megosztani, mert ő picikét másként gondolkodik, mint én.
Belekezdtem, elmondtam neki, hogy iszonyú nyomás nehezedik rám, ez nem a megszokott érzés, hogy segítsek embertársamon, ez annál több, egyfajta küldetés és érzem, ha ezt teljesítem, csak akkor fogok nyugodni. Beleszédültem, mire szavakba öltöttem érzéseimet, majd a legmeglepőbb módon férjem is megmozdult.
Összeszedtünk mindent, ami egy háztartásban szükséges, alapvető eszközöktől indulva, hiszen szó szerint P semmivel sem rendelkezett. Óriásira duzzasztott autóval indultunk el P-hez, aki szerényen és meghatódva fogadott bennünket. Néhány óra alatt otthont varázsoltunk, igaz csak egyetlen szobácskából, ablakkal, ajtóval.
3:1 mosolyogtam. Egy helyiségből lett szoba, konyha, fürdőszoba. Van szekrényke, ágy, asztal, két fotel, szőnyeg, edények, tisztálkodási szerek, kellékek, tartós élelmiszer... és tűzhely meleggel!!!
Megöleltem P-t és sírtunk.
Ő mit érzett, nem tudom, csak sejtem; én határtalan békét, megnyugvást és bárki nevethet rajtam, tudom, küldetést teljesítettem.
A cikket írta: hamisgyöngy
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Hamisgyöngy!
Mindannyian feladatokat teljesítünk az életben. Belső kényszer, megnyugvás, szükség. Ki világraszólót, mint Teréz Anya, ki halkan, mint te. A kettő között semmi különbséget nem látok. Mindegyik elismerésre méltó, hisz ez az, amiért születünk és teszünk!
Pussz, Tündér
Értem én az általad megfogalmazottakat és nem szeretném túlmisztifikálni jelen történetemet, de ezúttal tényleg olyan érzéseket éltem meg, melyekkel idegennel történő találkozás kapcsán eddig sosem tapasztaltam, ezt szerettem volna kidomborítani a visszaemlékezésben, azontúl, hogy boldogsággal töltött el, hogy segíthettem:-)
Pussz, hamisgyöngy
Én ezen nem tudnék nevetni, mert ez valóban egy embertársadon önmagadon túlmutató segítséget jelentett, nevezhetjük nyugodtan küldetésnek.
Nagyon is élő jelen probléma ez, amit megfogalmaztál. Nincs olyan távol, mint sokan gondolnák a valóságtól.
Szeretnék segíteni a környezetemben rosszabb, ki merem jelenteni, már kritikus helyzetben lévő barátomon. Magamban már megfogalmaztam a gondolatot, de nem merem megvalósítani, pontosan azért, mert attól félek, mellé nyúlok a jó szándékot illetően. Félek, hogyan fogadná ezt a számomra természetes, örömteli, emberi cselekedetet?
Ne félj! Ugorj! Hidd el semmi sem hasztalan és minden célba ér!!!
Puszi: hamisgyöngy
Mindannyian feladatokat teljesítünk az életben. Belső kényszer, megnyugvás, szükség. Ki világraszólót, mint Teréz Anya, ki halkan, mint te. A kettő között semmi különbséget nem látok. Mindegyik elismerésre méltó, hisz ez az, amiért születünk és teszünk!
Pussz, Tündér
Nagyon is élő jelen probléma ez, amit megfogalmaztál. Nincs olyan távol, mint sokan gondolnák a valóságtól.
Szeretnék segíteni a környezetemben rosszabb, ki merem jelenteni, már kritikus helyzetben lévő barátomon. Magamban már megfogalmaztam a gondolatot, de nem merem megvalósítani, pontosan azért, mert attól félek, mellé nyúlok a jó szándékot illetően. Félek, hogyan fogadná ezt a számomra természetes, örömteli, emberi cselekedetet?