újabb események régebbi események további események
04:32
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
04:30
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
06:16
Tündér módosította a naplóbejegyzését
06:15
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Odaát

2011. április 22. - Látogatók száma: 66

A fiatal ápoló belépett a kórterembe. Közölte, hogy intubálni fognak. Alig kaptam már levegőt, csak ziháltam. Láttam, ahogy felszívja a nagy mennyiségű altatót, majd a nyakamból fityegő centrálisvéna végébe illeszti a fecskendőt. Emlékszem, hogy még elmosolyodtam. Hihetetlen boldogságot és nyugalmat éreztem. Elkezdte benyomni a szert s abban a két-három másodpercben, amíg még felfogta a tudatom önnön megsemmisülését, jobban mondva alászállását egy olyan régióba, ahol számára már nincs reflexió, az járt a fejemben, hogy sosem a haláltól féltem, csak a fájdalomtól.
Hat napig voltam gépen.
Le kellett kötözni, annyira meg akartam szabadulni a csövektől, annyira fel akartam kelni. Pedig hát olyan dózist kaptam a legkülönbözőbb szerekből, amik három kifejlett telivért is kiterítettek volna, mondták később.
Mesélték a családtagjaim, hogy amikor bementek látogatni, kipattant a szemem, tollért, papírért intettem és írni kezdtem - öntudatlan állapotban. Utasításokat adtam. Pontosan leírtam, mely gyógyszerek adagját csökkentsék és milyen mértékben. „Ne adjanak több Dormicumot. Fel akarok kelni!” – később csak ezt a cetlit találtam, de ez is elveszett.
A halál pedig valószínűleg nem tudta mire vélni ezt a fajta pofátlan magatartást és a hetedik napon odébbállt. De legalábbis távolabb.



*



Mikor már úgy tűnt, hogy jobban vagyok, jött a visszaesés.
Újabb műtétre volt szükség. A beavatkozás során összeomlott a keringésem, leálltak az életfunkcióim, újra kellett éleszteni.
Nem emlékszem semmire a halálból, sokakkal ellentétben, akik fényes lényekről, repülésről és hasonlókról számolnak be. De az, hogy az ember nem emlékszik, még nem jelenti azt, hogy nem történt semmi.
Csak a mostani életem alakulásából tudom kikövetkeztetni az akkori események fontosságát. Hogy történt valami.
Bár azelőtt is volt bennem egyfajta idegenség érzet, ez azóta csak fokozódott. Esetlenebb, kiszolgáltatottabb lettem az anyagban, mint valaha és teljes értetlenséggel szemlélek másokat, akik mantraként mormolják nap mint nap, hogy „idő, idő, idő”. Mi az? – kérdezem.
S a túlvilág? Olyan sincsen. Elcsökevényesedett érzékelésünk az van, de túlvilág, abban az értelemben, mint olyas valami, ami rajtunk kívül áll, nincsen. Bennünk, körülöttünk, velünk összefüggésben nagyon is létező!
William Blake, mikor meglátta a bolha szellemét, akkor az nem egy őrült hagymázas hallucinációja volt, hanem maga a vegytiszta valóság.
Nincs szükségem „ezoterikus” tanításokra ahhoz, hogy tudatosuljon a párhozamos létformák jelenléte, jóllehet pontosan, szavakkal nem tudom megrajzolni ezen dimenziók megnyilvánulását, hiszen a nyelv ehhez igen szegényes.
Egyedül a művészet az, amelynek keretein belül ez a megrajzolás valamelyest megvalósítható. S akkor, a műben valami felsejlik, de csak „tükör által, homályosan”.
Ami történt, szenvedésekkel teli, nehéz tapasztalatok sorozata volt, de egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Tizenöt éves korom óta világosan tudom, hogy nekem az a feladatom, hogy magasabb világok médiuma legyek, tehát művész. És ez az „odaát-élmény” lett az én megerősítő beavatásom.
Azóta tudom, hogy nincsen idő; hogy spirituális szempontból értelmezhetetlen, önmagában abszurd és önellentmondás a „modern művészet” kifejezés, hiszen nincs modern vagy régi – a szellem megnyilvánulása nem köthető időhöz; s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a XXI. század elején is képes erővel megszólalni és hatni Berzsenyi, Vörösmarty, Arany János Juhász Gyula, de még Balassi Bálint vagy Janus Pannonius is. A minőségnek nincs szüksége olyasfajta járulékos illúzióra, mint az „idő”. Mert idő csak a postán, a bankban, a polgármesteri hivatalban, meg a rossz borokban van.
Ezért sem tudok „modern” lenni, ahogy azt már annyi mai "nagyság" felrótta, amellett, hogy tehetségemet elismerte. Számomra végképp idegenül cseng ez a szó, mióta visszatértem.
Én csak írom, amit írnom kell. Nem elismerésért, nem díjakért, nem pozícióért, hanem elhivatottsággal: abban a reményben, hogy hátrahagyok valamit, amely a katarzis által képes lesz felszabadítani a lelket és a szellemet az idő rabságából.

A cikket írta: Balázs Gyula

6 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. április 26. 18:58
Kedves Éva, Joboszi!

Örülök, hogy tetszett. :)
2011. április 26. 18:56
Kedves Donna!

Persze hogy van valami. Az asztrál- és egyéb síkok nagyon is létező "terek", amiket lehet érzékelni. Aki meghal az tényleg "csak" a testétől válik meg és sokáig még fel lehet venni vele a kapcsolatot. Aztán persze eljön az idő, hogy újra leszületik és visszatér, csak más feladattal, más sorssal.
 
2011. április 23. 23:48
Kedves Balázs! Nagyon érdekes a cikked, megfogott. Igazából az agyad még dolgozott, szerintem ezért vannak képeid azokról a dolgokról, mert emlékszel rá mit éreztél.
joboszi
2011. április 22. 20:33
Szia !


Tetszett az írásod. A betegségem óta magam sem számolom az időt, csak a percet figyelem, mikor jó, vagy jobb az életem. Az odaátot majd megtudjuk. Legalább is remélem. Igyekszem úgy élni, hogy kiérdemeljem a teljességet. Üdvözlettel Éva.
 
2011. április 22. 19:28
Szia Balázs!

Nagyon erős és kivételes személyiség vagy. Csak így tovább! :)
Szóval tényleg nem láttál odaát semmit? Pedig de jó lenne tudni, hogy van-e valami.

Csók! D. J.
2011. április 22. 17:26
Köszönöm!
2011. április 22. 16:07
Szia Gyula! Én is olvaslak, s örülök, hogy írsz nekünk! Legyen szép napod! Üdv Orsolya
2011. április 22. 14:48
Kedves Gyula!

Jó, hogy köztünk vagy!
Az írásod is remek!
Remélem, hogy még sokat és sokáig olvashatunk Tőled!

Pussz,
Tündér
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: