Apám álma
Látogatók száma: 274
Apám büszke ember volt... Életében egyszer láttam megtörni.
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás az unokáimnak...
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg azt ott a sarokban - mondták egyetértésben fiaim.
Összenéztünk.
Mindhárman bólintottunk.
- Akkor legyenek ezek. Leveszitek nekem? - fordultam Előd felé. És ő leakasztotta a kiválasztott képeket a falról.
- Holnap délelőtt háromnegyed tíz jó neked? - kérdeztem kissé bizonytalanul Istvánt.
Tudtam én, hogy vállalkoznak a fiúk, nem én vagyok már számukra a legfontosabb, nincs nekik idejük énrám, de ezt egyikük sem éreztette velem.
- Persze apu, majd én jövök érted - mondta mosolyogva az idősebb fiam.
Látszott rajta, hogy tudja, mennyit jelent nekem ez a kiállítás. Az életemet adta vissza a festészet. Azt az örömöt kaptam meg ismét, amit a munka adott nekem annak idején. És a betegségem felett is mágikusan uralkodott az alkotás varázsa. Ugyan jártam sugárkezelésekre, de a rák nem növekedett. Az orvosok csodálkozva néztek rám.
>
2008. szeptember, másnap.
- Apu, akkor ezeket visszük, ugye? - kérdeztem még egyszer utoljára.
- Hát ezeket választottátok - mondta apám halálos nyugalommal.
Én csak néztem. Erő sugárzott a szeméből. Olyan erő, amit már rég nem éreztem nála.
- A Vásárhelyi Őszi Tárlatra visszük a képeket fiam! Az öreg Farkas művész úr - a környék legjobb festője - megígérte, hogy beveszik őket! - mondta büszkén, kihúzva idős görnyedő testét.
A Szántó Kovács János utcán, a múzeummal szemben álltunk le. Átsiettünk az úton. Apám kissé nehezen vette a levegőt, de ezt próbálta nem mutatni felém.
A bejárat zárva volt.
- A kutyafáját - mérgelődött egy picit. Tízre beszéltük meg a Ványaival. Pontban tíz van.
- Rácsörögjünk apu? -kérdeztem. Csak nem itt a kapuban állok, a tüdőbeteg apámmal, a hűvös őszi ködben? - gondoltam.
- Itt a száma a telefonomban, Ványai Dezső, felhívnád fiam?
...
- Azt mondja a Ványai, hogy várjuk meg a kocsiban.
- Imre bátyám, ezeket hozta?
- Igen Dezső.
A fiatal férfi fitymálón méregette az első képet. Két kezébe fogta, eltartva magától, előbb az egyik, majd a másik szemét behunyva nézte picit, és rövid szemlélés után, a kezembe nyomta a festményt.
- Ezt nem - mondta Ványai foghegyről.
A másikat ki se vette a kocsiból.
- Telet ősszel nem rakunk ki Imre bácsi!
A harmadik képre csak az autó hátsóülésére betérdelve pillantott rá.
- Imre bátyám, ezeket most nem tudom bevenni. Nagyon sok jó festő van ebben az évben, és alig van helyünk a tárlaton. Olyanoknak kell kiraknom a képeit, akik rendszeresen kijártak a mártélyi festőtáborba.
- De Dezső! Nekem a Farkas festőművész úr megígérte...
- Nem lehet Imre bátyám! Maga nem járt ki!
- De Dezső, tudják hogy én az egészségem miatt nem tudok kijárni - csuklott el betegen apánk hangja -, amíg tehettem, jártam. Maga is tudja jól.
- Igen, de akkor is...
- Legalább egyet válasszon ki Dezső, kééérem! - mondta az öregember megalázkodva.
- Nem tudom bevenni. Olyanét kell kitennem, aki kijárt - mondta makacsul a férfi.
Egy kis időre kínos és feszült csend lett. Azt éreztem, hogy most valami nagy baj van. Éreztem, hogy édesapánk alig áll a lábán, kezei remegnek, és az erek a fejében pattanásig feszültek. Tudtam, tennem kell valamit.
- Várj apu, beszélek vele - szóltam halkan, az összetört édesapánk felé. Majd én!
Félre vontam a művész urat.
- Ne haragudjon Ványai úr, de a tavalyi évben is támogattuk a kiállítást, ez évben is szeretnénk - mondtam. De, tudom, nem a pénz számít, higgye el nekem se. Fontos lenne édesapámnak... Biztos lenne egy szponzori hely legalább.
- Uram, ezek a képek rosszabbak, mint a többi festőnké.
- Ványai úr, én nem tudom, de Farkas művész úr szerint, aki talán mindkettőnknél jobban ért hozzá, nem rosszak ezek a festmények. De azt tudom, hogy ezekben itt, ennek az embernek az élete van benne. Lehet, a színei gyengébbek, a technikája rosszabb, mint a többieké, de Ő a lelkét festette ide ezekre a vásznakra. Ő már nem hobbiból fest, mint a többiek..., talán Farkas úr is ezt látta... Ő AZ ÉLETÉÉRT FEST! - mondtam nyomatékosan.
Ványai arcán az együttérzés legkisebb jele sem látszott. De én még egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem azért. Ha más nem segít, játsszunk vallatót - gondoltam.
- Tudja, hogy mit veszítünk most? - kérdeztem, apám falfehér arcát nézve.
- Akkor sem. Mennem kell, ne haragudjanak - mondta Ványai, és sietve az órájára pillantott, majd elköszönt. Viszlát Imre bátyám. Viszlát uram.
Ültünk az autóban, és nem szóltunk egymáshoz. Nem tudtuk mit mondjunk. De mindketten tisztában voltunk vele, hogy ezzel az ecsetet végleg lerakta az "öreg".
Többet soha nem festett már.
>
2009. június 16.
- Fiam! Én mindent megtettem! Hidd el! - mondtam.
- Tudom apu - súgta István, közelebb hajolt hozzám és finoman megszorította a kezem.
- Nekem még itt dolgom lenne... De...
- Pihenj, majd délután visszajövök és megbeszéljük.
- Nem lesz már időnk fiam - mondtam. Érzem.
Könny csordult ki mindkettőnk szeméből.
- Neked még nagyon sok időd lesz, ne hülyéskedj velem! Édesapám.
Egy hazug félmosollyal nyugtáztam fiam biztatását. Szememmel intettem, hogy menjen.
Az utolsó intésem volt, amit tőlem kapott...,
életemben.
>
2009. június 25. délelőtt.
A család a kertben egy kopjafát állított édesapánk emlékére.
Aznap délután...
Egy szentjánosbogár szállt le a kopjafánkra. Sokáig néztem, majd amikor elrepült - szárnyával búcsút intett -, azt éreztem, hogy elköszöntünk egymástól.
Talán csak egy időre...
>
Idősebb Hajdú Imre emlékére.
Akinek egy álom híján, majd minden álma megvalósulhatott életében.
Élt 72 boldog évet!
A cikket írta: Pinokkió
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Pinokkió!
Nagyon szépen megemlékeztél édesapádról! Tudom, nehéz a búcsú pillanata, nehéz az elválás, de vígasztaljon az a tudat, hogy "élt 72 boldog évet"! Az írásod alapján érezhető, kézzelfogható, hogy milyen szeretettel, tisztelettel, megértéssel próbáltatok Neki örömet szerezni élete utolsó pillanataiban is!
Szeretettel:
heleenke
Pinokkió
Kedves Pinokkió!
Nagyon szépen megemlékeztél édesapádról! Tudom, nehéz a búcsú pillanata, nehéz az elválás, de vígasztaljon az a tudat, hogy "élt 72 boldog évet"! Az írásod alapján érezhető, kézzelfogható, hogy milyen szeretettel, tisztelettel, megértéssel próbáltatok Neki örömet szerezni élete utolsó pillanataiban is!
Szeretettel:
heleenke
Hát megírtad végre...szívszorítóan szép. Remélem az a bizonyos "úriember" is olvassa, bár lélek nélkül talán hiába...
Sajnos az én apám nem fest...nem is ír...csak vágja a fát, rendületlenül.A következő télre gondol...
Nagyon-nagyon könnyes a szemem.
Puszi,
Ada
Elolvastam az Apám sírja c. cikked is...
Nagyon szépen megírtad ezt a fájdalmas történetet! Kicsordultak a könnyeim!
Szép megemlékezés.....nyugodjon békében édesapád!
Gratulálok!
Csilla
Sajnálatos, hogy már a "művészemberekből" is kiveszett az emberség. Legalábbis Ványai úrból mindenképpen.
Szép megemlékezés.
Gratulálok.
Nurse
Én tudom mit jelent a szeretett szülőt elveszíteni. Emlékszem, augusztus volt, vasárnap, úgy vártuk az esőt, kegyetlen hőség. Mindenki, apám is szenvedett. Mégsem volt kegyes az idő. Csak egy napot kellett volna még kibírnia. Hiába.
Mennie kellett. 66 éves volt.
Éva
Nagyon szépen megemlékeztél édesapádról! Tudom, nehéz a búcsú pillanata, nehéz az elválás, de vígasztaljon az a tudat, hogy "élt 72 boldog évet"! Az írásod alapján érezhető, kézzelfogható, hogy milyen szeretettel, tisztelettel, megértéssel próbáltatok Neki örömet szerezni élete utolsó pillanataiban is!
Szeretettel:
heleenke