Az árubemutató, avagy kiugrik a nyúl a bokorból...

Látogatók száma: 108

Nem kedvelem a telefont. Szeretem, ha az emberi kommunikáció szemtől-szemben zajlik. Jó, ha látom a másik szemét, észlelem a rezdülését, figyelhetem a testbeszédét, de ne adj Isten, az is információt ad, ha érzem a szembelévő illatát...

Hétfő délután fél hatkor csörgött a telefon. Engem ugye nem sűrűn háborgatnak, csak a gyerekek, unokák szoktak hívni. Mindenki más személyesen keres meg. A telefon hangjára sietve álltam fel a karosszékemből. Bizonyára valamelyik unoka akarja a nagypapát hallani - gondoltam. Felvéve a kagylót, meglepetésemre nem egy várt fiatalos hang jelentkezett a vonal másik végén, hanem egy idős, de mégis kellemes női hang szólított meg. - Tisztelt uram, én egy ingyenes vacsorára szeretném Önt meghívni. Érdekelnék Önt a részletek? - jött a meglepő felkérés. Az embernek lepörgött az élete anélkül, hogy különösebb hódításai lettek volna. Becsületben, tisztességben őszült meg a feje, és akkor jön egy ilyen telefon. Változnak az idők - gondoltam. Kicsit törtem még az agyam... talán a Tyson féle internetes társkeresőből tudhatják a számom. Esetleg valamelyik jóakaróm akarhat valakivel összeboronálni? Mindegy is, vágjunk bele!
Rövid csevej után kiderült, hogy nem a nagy Ő keresett, csupán egy egyszerű árubemutatóról lenne szó. - De Ön is ott lesz hölgyem? A hangja alapján, kellemetes küllemét is megtekinteném - mondtam udvariasan, de mégis udvarlón.

Ugye a szegény nyugdíjast el-el csábítják ezekre a marketing rendezvényekre. Ki menjen el, ha nem mi, akiknek tengernyi sok az időnk (szerintük). Általában akarunk egy ingyen kaját (szerintük), és lehetséges opcióként még az is fennáll, hogy valami értelmeset akarnak ránk tukmálni. (Na ez a lehetőség itt nem fenyegette a gyanútlan látogatót.) A termékről nem is ejtenék szót, higgyék el, nem érdemes!
De a körítés tetszett.
A felszolgált rántotthús hasonlított a hazai ízekre. És a kellemes hangú idős hölgy is megjelent a bemutatón. A sors keze pedig kegyes volt hozzám, és mellém ültette (véletlen). Nékem meg, mint sokat kotyogó vénembernek, nem kellett sok, megszólítottam a vendéglátómat.
...
- Igen, hívhattam az urat - válaszolta Ő mosolyogva.
- Ön hívott, ez már bizonyosság - ismertem fel a telefonhang gazdáját. Tisztelt hölgyem, ha már így esett, hogy még a sors is a kezemre játszotta, én is szívesen visszahívnám az én árubemutatómra. Ugye nem utasít vissza egy vacsorameghívást?
- És mit mutatna ott be kedves uram, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte a hölgy csodálkozón, nagyra nyitott szemekkel.
- Az én termékem közel nyolcvan éves múltra tekint vissza, a piacon egyedülálló, patinás termék - mondtam sejtelmesen. De többet nem árulhatok el, kedves...
- Ilona...
- Kedves Ilona. Akkor én is bemutatkoznék, a Sándor nevet kaptam a keresztségben, Alexander Bokor - mutatkoztam be, a fejemmel kissé bólintva a hölgy felé.
A beszélgetésünk halkan folyt tovább. Ugyan nem kapcsolódott a bemutatóhoz, de ezt már egyikőnk se bánta. A kellemes beszélgetés emlékével mentem haza, és izgatottan vártam a találkozó napját.

- Köszönöm, hogy eljött, kedves Ilona. Foglaljon helyet az asztalomnál! - invitáltam a csinos hölgyet, kihúzva az egyik széket, hellyel kínálva őt.
- És a bemutató kedves Sándor? Nem látom itt azt a muzeális terméket, amit ígért nekem - járt körbe a vendégem tekintete, de közben azért leült a felkínált helyre.
Én a vele szembelévő székre ültem le. A vendéglő esti félhomályában végigmértem a hölgyet. Rendkívüli feszes tartás, erős csontos kézfej, vékony és szép arc, fáradt barna szemek, de mégis határozott tekintet nézett rám. A rajta lévő szolid, de elegáns öltözék, távolságtartó partnerre engedett következtetni. A felém áradó parfümillat - minden ellenkező jel ellenére - nagyon izgatóan szállt öreg orrom felé. Igen, az illatok... amiket egy telefon nem ad át soha - gondoltam... A tőlünk kissé távol eső lámpa, pislogva világította meg a mosolyra ferdült számat.
- Kedves Ilona, hát nézzen rám! Itt a termék, amit be szerettem volna mutatni Önnek. Már majd nyolcvan éve született és állja a sarat a konkurenciaversenyben. Kell Önnek ennél jobb áru? - mondtam kihúzva magam.
Az idős hölgy rám mosolyodott, és csak ennyit mondott.
- Vén szoknyapecér! Akkor Én ezt most megvettem - kacagott hangosan.

A vacsora hátralévő részében vidám beszélgetés folyt. Mi öregecskék már csak el-elmegyünk egy-egy olyan árubemutatóra, ahol nem várunk semmit, mert néha kellemesen csalódhatunk...

A cikket írta: bokorur

előző cikk következő cikk

8 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

mindig az a legdrágább, ami ingyen van.

Kellemes volt olvasni Öntől. Lassan eltűnnek a homályban a természetes igényeink egy hangra, egy illatra, egy udvarias, sejtelmes invitálásra... Ritkaságszámba megy az ilyen vacsorameghívás. Nem is lehetne rá nemet mondani.

A vacsoracsaták idejében? Szinte muzeális és hihetetlen a múltnak egy darabkája, már csak emlék sokaknak, hogy hölgyek és urak ilyen körülmények között is találkozhattak valamikor...

Mégis csak érdemes lenne megmenteni az utókornak valamit a múltból... Nem lenne ennyi durvaság és közönségesség a világban?!

Jóérzésem tiltakozik, hogy idézzek más írók tollából, akik egy vacsorát valami egészen másként képzelnek el, valósítanak meg... Érzékelhető különbségek ezek... és nem folytatom, hiszen itt vannak Ön előtt...

Kedves Bokorur!
Az emberi lelemény hihetetlen! Gavallér módjára is lehet csajozni... árubemutató, meg illat, meg fincsi kaja... hát vannak akik még tudják mitől döglik a légy. Gratulálok! Kellemes olvasmány volt!
Üdv:Ailet