Bamba birka...
Látogatók száma: 124
Hogy megtudd személyednek van e még varázsa, nem ülhetsz tétlenül a babérjaidon. Fel kell vállalnod néha még a bizonytalan kimenetelű találkozásokat is az exeiddel... Most csak eggyel. Elvéve minden továbbitól a kedved. Ugyanis meglepetés érhet.
A minap, megunva a négy falat, amúgy se volt semmi dolgom, máshoz kedvem, úgy döntöttem felkerekedek és meglátogatom az ex barátomat. Na nem a lakásán?... Az úgy túl bizarr lenne. A törzshelyét céloztam meg. Ami valljuk be, még annál is bizarrabb. Jó korán indultam el, nehogy hűlt helyét találjam. Azt nem tudom mi ütött belém, hogy éppen rá voltam kíváncsi? Mehettem volna egyenesen is az eredeti kitűzött célom felé, mégis tettem egy kis kitérőt. Szeretek spontán cselekedni.
A szerencsémnek volt tudható, hogy egy tapodtat sem mozdult onnan, vagyis jó volt a sejtésem. Csak negyed órát kellett várnom, hogy ismét feltűnjön a kanyarban, annak is a legvégén..., amikor felfedezett és intett, hogy várjak. Szót fogadtam, vártam. Leültem egy kőszegélyre, hogy szemmel tarthassam, ha feltűnne. Kesze-kusza gondolataimat igyekeztem kordába tartani. Korán volt még, mindössze kilenc órát ütött a toronyóra. Még korábban volt az, amikor elindultam a város másik végéből, hogy vele találkozzak.
Nem volt szükségem különösebb töprengésre, hogy a szokásairól azonnal bizonyosságot szerezzek, amikor egy erőteljes női hangra lettem figyelmes, ahogy éppen egy közelben lévő pad irányába kiált egy illuminált állapotú, tagbaszakadt férfinek szegezve a kérdést, név szerint megemlítve ex barátomat.
- No mi van Öreg? Nincs még itt?
Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ez így szokott lenni máskor is. Hát ebben nincs is semmi izgalmas. - gondoltam. Talán még kivetni való sem. Ha egyszer nincs jobb dolga?... Jobb híján nézegettem tovább a kihalt templom teret.
Már éppen kezdtem elveszíteni maradék türelmemet, amikor feltűnt a láthatáron, végre. ... Kétséget kizáróan közeledik, már messziről felismerem a bicegő járásáról. Ez ő...! Pár méter választ el csupán tőle. Itt a falu szélén megengedhető, hogy odakiáltsak, mint ahogy az a nő is tette... Nagy hanggal köszöntjük egymást. Vigyorog, mint mindig... no nem a személyes varázsomnak köszönhetően. Így szokta. Üdvözlésképpen puszi jobbról-balról. Ezzel a "bemutatkozáson" túl is jutottunk. Rátérhettem jövetelem céljára. Mondtam is neki, időt sem hagyva további gondolkodásra.
- No, akkor mehetünk haza együtt? - kérdezem a lehető legtermészetesebb hangon.
- Nem... hallatszik az egyszerű, kimerítő válasza...
- Én még maradok egy fél órát. - teszi hozzá és közben elindul abba az irányba.
- Ott a törzshelyem. - mutat a pad felé, ahol már várnak. Így szoktam.
- Ja, értem!?... - Az más. - felelem bambán, mint a birka.
- Akkor én nem is zavarlak tovább ebben a fontos tevékenységedben.
- Amúgy is megyek a tanyára. Van nekem dolgom - teszem hozzá gyorsan.
- Gondoltam beszélgethetünk odafelé... de eddigre már semmi meggyőződés nélkül. (Egyáltalán miért mondom ezt, hiszen már azt sem tudom miért jöttem ide? Miért vagyok itt?)... Nem is marasztal. Helyette előveszi a szatyrából a hazait és kínálva felém nyújtja. Önkéntelen veszem el a félliterest és iszom egy kortyot.
- Csak ezért jöttél? - kérdi vigyorogva. (Na ez fájt!)
- Nem feltétlenül... - felelem, de majd legközelebb elmondom... és eközben elköszönök tőle, hogy folytassam a megkezdett utam, amit csak ezzel a kis kitérővel megszakítottam, de minek? Immáron konkrét, határozott céllal elindulok, mert már tudom... - Nem kell ide sok beszéd!...Elég volt őt látnom, hogy már tudjam... Nélküle is menni fog!... Én mindig hazatalálok!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Évi !
Azon gondolkodom, hogy az emberek többsége, nehezen vagy egyáltalán nem hajlandó beismerni, fölvállalni, hogy elhagyták! A férfiak talán még nehezebben ...
Őszinte vagyok, ha két dolgot rögtön az elején beismerek - bár ez nem inkvizíció !
Az egyik, hogy három komoly kapcsolatom volt. Mind a három alkalommal velem szakítottak! A másik, hogy nehéz volt, mit is kellene mondanom, ha megkérdezték: "ugye, az a feleséged?", "igen, tudom azzal vagy együtt!". Ki kellett találnom valamit.
Olyan választ kellett adnom, ami igaz és azt sem sérti, aki szakított velem... persze kerestem a választ, hogy miért szakít valaki 3 év után vagy 18 évi házasság után vagy 14 éves kapcsolat után (?). Dühös voltam, mint általában a vesztesek ! Fortyogtam magamba és körbe-körbe forogtak gondolataim ... miért? mi az ok ? ... nem veszekedtünk ... türelemmel viseltem szeszélyeiket , no és a legfontosabb, egyiket sem csaltam meg, ... olyan otthon ülő fajta vagyok !
Szóval, dühöngtem ... és lassan kezdett elpárologni, és egy nagyon egyszerű dolog jutott eszembe ... az igazi okot, dühöngve, kiabálva nem fogom megtudni ! Inkább legyünk jó viszonyba és talán a hölgyek föltárják szakításuk igazi okát! Ettől a gondolattól egyre jobban éreztem magam és lassan elmúlt a "vesztes vagyok" érzés ... eleinte kerültem és nem faggatóztam , egyszerűen, ha úgy alakult csak beszélgettünk ... idővel lassan kezdtem én magam elfelejteni, a saját problémámat ... szép alaposan megfigyeltem, hogyan változnak szakítás után a dolgaim ... apró részletességgel boncolgattam saját személyiségemet, félre tettem a hiúságom kontrollját és a találkozások során szép óvatosan , beismertem, hogy milyen hibákat fedeztem föl magamba. A válaszokból tudtam meg, hogy saját magam "milyen fából vagyok faragva " ... sőt nemcsak hibáimat igazolták, hanem előnyeimet, melyeket sokra értékeltek ... mindenkinek megbocsájtottam, mert végül is ... nem éreztem, hogy vesztes lennék ... sőt még az is megfordult a fejembe, hogy talán ők is rájönnek, hogy olyan valakit hagytak el, aki örökre fogta volna a kezüket ...
Persze megértem, mert megéltem, hogy milyen kegyetlen érzés ... viszont valahol rá kell jönni, hogy minden veszteségünkből - de az örömünk, sikereinkből - önismeretet tanulhatunk ... szakítás után már a másik féllel szemben nem érdemes illúziókat építeni, hogy talán mégis csak szeret vagy csak tévedett ... idővel ő magától is rájöhet, hogy döntése esetleg nem volt megalapozott ...
Üdv. Altrev
Most már tudom, jó döntés volt ehhez a cikkemhez invitálni téged. Amit ezzel a cikkemmel kihoztam belőled, az felér egy vallomással.
Megnyugtatlak, majdnem mindenben felfedezem a közel azonos gondolkodásunkat. Mindketten amolyan elemzős típusok vagyunk. "kivesézzük a témát". Persze ehhez idő kellett, hogy belássunk addig "nemszeretem" énünket.
A belátás képessége, ha időn túl is, de sokat segített nem csak nekem, de az exeimnek is.
Túljutottunk az első megrázkódtatásokon, ha években is telt.
A belátás, "beismerés" képességén túl az idő segítségünkre volt...
Egyet nem tudtam elfogadni, ha olyat hallottam évek múltán is vissza, amikor már tudtunk egymással a régi dolgokról is beszélgetni, már nem csak a "Hogy vagy? De rég láttalak", .. sablonos kérdéseken és válaszokon túl elkezdett bennünket érdekelni a másik élete... valami más érzés kerített hatalmába - engem legalábbis - az exeimmel kapcsolatban. Kivétel nélkül. (Hárman voltak.)
Egy ilyen békülékeny mondat pl., hogy "Mi ketten jól meglettünk volna!..."
Engem hibáztattak a szakításokért... Szinte minden egyéb mást elfelejtettek...
s ez ilyen formában nem fedte a valóságot. Sok mindent elfelejtettek időközben az exeim, elsősorban a maguk részét. Ők nem voltak olyan önelemzők, mint mondjuk én, vagy jelen esetben te.... megbocsájtottak saját maguknak, miközben nekem volt bőven teendőm, és időm kielemezni a miérteket is...
A harmadik szakításom után, ugyanazok a gondolatok foglalkoztattak, mint téged is. Milyen érdekes!? Csak más oldalról megközelítve. Amikor az exem ismerőse megkérdezte tőle: "Hová mész...?" és az volt a válasza, "Haza...", mert hiszed vagy sem, még sokáig vajúdtunk és "ott nem volt vége" a kapcsolatunknak. A következő kérdése az ismerősének: "Hány otthonod van...?" :-)
Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy az érzelmeknek ott a "szakítás végén" nincs vége... Sok szempontot kihagytunk, úgy menet közben, amíg együtt voltunk, ami még lehetett volna... Hmm.
Időt nem hagytunk magunknak, vagy más, külső szempontok, nem hagytak rá.
Egy kapcsolatnak nem ott van vége, ami akkor ténylegesen lezárul. Egy "papírral"... egy "búcsú" levéllel. Nem. Egy életen át képesek vagyunk elemezni a miérteket...
Ma már az én lelkiismeretem is nyugodt afelől, hogy jó döntést hoztam egykoron, ha akkor fájt is, azóta már tudom, nem lett volna jó, ha tovább húzzuk, halasztjuk..., túl sok volt a sérelem, bármi is szólhatott a mellett, hogy tovább kellett volna vinni..., ennek vége lett... de időt kellett hagyni egymásnak. Felépíteni egy másik életet. Hát kinek, hogyan sikerült... Az exeimnek sem egy fenomé... Csakhogy van, aki bevallja, van aki tagadja... Én az előző kategóriába tartozom. Ebből is az látszik, hogy nem vagyunk egyformák, egyformán gondolkodók, vagyis különbözők...
Hosszúra sikeredett. Mondtam én, hogy beszélgetős kedvem van. :-)
Puszi,
Éva
Ui.: Nem vagy vesztes, sem áldozat, mint ahogy én sem. Ez tartsa benned a lelket. Emberek vagyunk, akik tévedhettünk, mint ahogy mások is. :-)
Hogy mennyire így van az, amit írtam, talán egy bizonyíték erre egy következő cikkem..., amit neked elküldök, ha van még szándékod a miérteket elemezni. Szakítás után még számtalan gondolat fűzött ahhoz a személyhez, kivel hosszú éveket töltöttem előtte élettársi kapcsolatban...
http://www.felesegek.hu/cikkek/szexualis-eletunk/romantikus-tortenetek/adj-helyet-magad-mellett_9579
Örülök Jutkám, hogy elgondolkodtatlak az írásaimmal! Látszólag semmiségek. Pedig a tetteinkkel, ha másnak nem, de magunknak el kell tudni számolni, legyen az akármilyen apró történés az életünkben. Hogy mit, miért teszünk, arra a válasz bennünk van. Hogy mit hozunk belőle a felszínre, hogyan valósul meg... és ha mégsem jól sül el, milyen következtetéseket vonunk le belőle? Mindig az adott helyzet dönti el az ilyen spontán cselekvést.
Azon gondolkodom, hogy az emberek többsége, nehezen vagy egyáltalán nem hajlandó beismerni, fölvállalni, hogy elhagyták! A férfiak talán még nehezebben ...
Őszinte vagyok, ha két dolgot rögtön az elején beismerek - bár ez nem inkvizíció !
Az egyik, hogy három komoly kapcsolatom volt. Mind a három alkalommal velem szakítottak! A másik, hogy nehéz volt, mit is kellene mondanom, ha megkérdezték: "ugye, az a feleséged?", "igen, tudom azzal vagy együtt!". Ki kellett találnom valamit.
Olyan választ kellett adnom, ami igaz és azt sem sérti, aki szakított velem... persze kerestem a választ, hogy miért szakít valaki 3 év után vagy 18 évi házasság után vagy 14 éves kapcsolat után (?). Dühös voltam, mint általában a vesztesek ! Fortyogtam magamba és körbe-körbe forogtak gondolataim ... miért? mi az ok ? ... nem veszekedtünk ... türelemmel viseltem szeszélyeiket , no és a legfontosabb, egyiket sem csaltam meg, ... olyan otthon ülő fajta vagyok !
Szóval, dühöngtem ... és lassan kezdett elpárologni, és egy nagyon egyszerű dolog jutott eszembe ... az igazi okot, dühöngve, kiabálva nem fogom megtudni ! Inkább legyünk jó viszonyba és talán a hölgyek föltárják szakításuk igazi okát! Ettől a gondolattól egyre jobban éreztem magam és lassan elmúlt a "vesztes vagyok" érzés ... eleinte kerültem és nem faggatóztam , egyszerűen, ha úgy alakult csak beszélgettünk ... idővel lassan kezdtem én magam elfelejteni, a saját problémámat ... szép alaposan megfigyeltem, hogyan változnak szakítás után a dolgaim ... apró részletességgel boncolgattam saját személyiségemet, félre tettem a hiúságom kontrollját és a találkozások során szép óvatosan , beismertem, hogy milyen hibákat fedeztem föl magamba. A válaszokból tudtam meg, hogy saját magam "milyen fából vagyok faragva " ... sőt nemcsak hibáimat igazolták, hanem előnyeimet, melyeket sokra értékeltek ... mindenkinek megbocsájtottam, mert végül is ... nem éreztem, hogy vesztes lennék ... sőt még az is megfordult a fejembe, hogy talán ők is rájönnek, hogy olyan valakit hagytak el, aki örökre fogta volna a kezüket ...
Persze megértem, mert megéltem, hogy milyen kegyetlen érzés ... viszont valahol rá kell jönni, hogy minden veszteségünkből - de az örömünk, sikereinkből - önismeretet tanulhatunk ... szakítás után már a másik féllel szemben nem érdemes illúziókat építeni, hogy talán mégis csak szeret vagy csak tévedett ... idővel ő magától is rájöhet, hogy döntése esetleg nem volt megalapozott ...
Üdv. Altrev
Szia Éva! Már rég olvastalak, pedig olyan dolgokat vetsz fel, ami mindig elgondolkodtat. Nem kell folyton a józan megfontolás, még akkor sem, ha a spontán cselekedet kellemetlenül sül el. A közmondás szerint saját magunk vagyunk az életünk kovácsa. Én pedig azt fűzöm hozzá, ötven százalékban. Könnyű úgy kovácsolni az életünket, amikor adva van hozzá a szerencse is. Ha nem így lenne, csupa elégedett ember hálózná be a világot.
Puszi, Jutka
Puszi, Jutka
Igazad van.
Fontos az önismeret.
És fontos mások megbecsülése,tisztelete is.
Juhász Gyula gyönyörűen irt erről Anna örök cimű versében.
Minden ember hatással van a másikra.
Fontos az önismeret.
És fontos mások megbecsülése,tisztelete is.
Juhász Gyula gyönyörűen irt erről Anna örök cimű versében.
Minden ember hatással van a másikra.
Igen,az ember teszteli szokta önmagát, magát,vajon ugyanazok-e az érzelmei,mint régen?
Általában kiderül,hogy nem,de ez nem baj.
Az időt nem lehet visszaforgatni...felmelegitve csak a töltöttkáposzta jó... mondjak még pár ilyen közhelyet?
Változunk az idővel,de meg is őrzünk valamit a múltból.
Hogyan is tudnánk megtalálni az igazit... önnön magunkat, ha nem járunk a végére az érzelmeinknek, mások érzelmeinek? :-)
Általában kiderül,hogy nem,de ez nem baj.
Az időt nem lehet visszaforgatni...felmelegitve csak a töltöttkáposzta jó... mondjak még pár ilyen közhelyet?
Változunk az idővel,de meg is őrzünk valamit a múltból.
Tisztelt Éva!
Nem a megszokott E/3? Ez is jó, megújulni tudni kell!
Bokor
De jó hogy látom! Nem csak a sötét jövőmet. Azt hiszem nálam már ez lesz nemsokára a megszokott. Minek túlbonyolítani egyszerű, hétköznapi dolgokat? :-)
Éva
Nem a megszokott E/3? Ez is jó, megújulni tudni kell!
Bokor
Kedves Éva!
Elolvastam... jó volt :-), de szeretném tudni, miért is akartad?
Üdv,
Pinokkió
Örülök, hogy végre szántál rám egy kis időt... Hát ez az én bajom. És mikor teszünk kis kitérőket? Ha nagyon unjuk a banántot! És útba esik jövet-menet. :-)
Köszike,
Éva
Elolvastam... jó volt :-), de szeretném tudni, miért is akartad?
Üdv,
Pinokkió