Szeretni – való
Látogatók száma: 340
Majd meglátjátok… Nem kívánok senkinek rosszat. Tényleg nem. Ezért fenti ígéretemet vegyétek semmisnek. Soha ne akadjon az utatokba egy ilyen ember, mert megmérgezi körülöttetek a levegőt.
Mikor megismerkedtünk, még szeretett. Vagy kedvelt. Vagy csupán megtűrt. Nem tudom. Amikor a pályaudvaron várt (mert a párom dolgozott) Mókuskámnak, Kislányomnak szólított. Nem tudta a nevemet? Vagy előtörtek anyai érzületei?
Hazaértünk. Főzött levest. Nagyon rossz volt, de legyűrtem, hogy lássa: nem vagyok én olyan elkényeztetett kislány. A mákos-nudlit (elmondása szerint) direkt égette oda: „ a fiúk így szeretik”. Borral is kínált, de nem sétáltam bele a csapdájába. Nem iszom. –feleltem az ifjú hölgyek elegáns stílusával, amikor elém lökte a poharat.
Számos hétvége telt el így. A lakásban gubbasztottam, amíg a párom haza nem ért. Egyedül nem mehettem az utcára. „Úgyis csak eltévednél, én meg nem megyek utánad sehova.” A folyosóra sem mehettem ki rágyújtani, mert telefüstölöm a lakást.
Egyetlenem minden második héten Szegedre utazott, hozzám. Béke és nyugalom szigete volt a kis albérleti szobám. Ha jó idő volt, nagyokat sétáltunk a Tisza-parton, fagyit ettünk, versenyeztünk a rakpart lépcsőin. Ha felhők kúsztak az égre begubóztunk, összebújva filmet néztünk és együtt készítettük el az ebédet.
Abban az időben Anyósom már néha-néha hangot adott nemtetszésének. A párom gyorsan lerendezte: „majd én azt tudom…”
Előttem persze sosem említette, hogy otthon gondok vannak minden utazás előtt.
Évek teltek el így. Meguntuk, belefáradtunk. Nyűgösködtem, elegem lett. Mindig egyedül voltam. Szükségem volt arra, hogy valaki mellettem legyen, mégis mindent egyedül csináltam. Bolt, piac, séta a városban, mindig egyedül..egyedül…egyedül…
A párom beadta a derekát. Rájött: hiába várunk, hogy kicsit „jobban menjen a szekér”, abba belefásulunk mindketten. Lakáshitel. Elbírálás. Temérdek pénz. Ügyvéd, közjegyző. Sikerült!
..........
Amikor először láttam leendő fészkünket, sírógörcsöt kaptam. Gyűlöltem az egészet, a koszos épületet, a csupasz fákat az utcán, a szemben lévő benzinkutat, mindent! De leginkább azt, ahogy aznap délután beszéltek velem. Amíg szerelmem ügyeket intézett és valami papírokkal rohant az ügyvédhez, én otthon maradtam anyukával. Még ki sem hűlt a kilincs, már jött a litánia: „ Ez a lakás csak a kisfiamé. Neked meg kell köszönnöd neki, hogy ott lakhatsz. Ne főzzél, mert ahogy látom, nem tudsz. A kisfiam csak a jó ételeket szereti. Mosni sem kell, majd átmegyek és megcsinálom hetente kétszer. Majd én választok mosógépet, mert értek hozzá és tudom mi a jó. Otthonról ne hozzál semmit. A vidéki vackokat itt Pesten csak lenézik. És meg ne próbáld valami roma férfival ( ez nem pontosan így hangzott el…) megcsalni az én kisfiamat, mert nem marad haj a fejeden. Én tudom, hogy ez neked egy óriási lehetőség, és a kisfiamat használod fel a feljebb-jutásra!” És én szó nélkül hallgattam.
Nnna ezután mutatta meg egyetlenem a lakásunkat.
Bizonyos értelemben igaza volt az én drága anyósomnak: nem tudtam főzni, sosem engedte, hogy megmutassam: igenis képes vagyok rá, már sok éve gyakorlom a konyhaművészetet. A mosásról csak annyit, hogy aki szétszereli a mosógépet, hogy az én kezem alatt ne működjön, az hallgasson. A megcsalásról: semmi bajom a romákkal, elférünk egymás mellett. De hogyan feltételezhet rólam ilyet, hogy évekig taposok a fia után, aztán eldobom, mint egy koszos papírzsebkendőt? S végül az előbbre jutásról: hatalmas lépés volt az összeköltözés mindkettőnk számára. Megmutatni, bebizonyítani magunknak, hogy képesek vagyunk önálló, normális életet élni, rendezni a számlákat és beosztani a fizetésünket.
Kaptam a mocskot, rendületlenül.
Sosem szóltam vissza, csak amikor a szüleimet sértegette. Akkor nagyon csúnyán. Később már bántam, hiszen tisztelnem kellene. Ha mást nem is, a korát legalább.
..........
A lakásban megkezdődtek a munkálatok. Kicserélték a vezetékeket, szétverték a fürdőszobát, megérkezett a konyhabútor, de helye még nem volt… szóval állt a bál.
Édesanyámék elintézték, hogy legyen autónk is. Nem új, nem fiatal, de gurult és volt benne fűtés. Anyósom ordítva követelte, hogy vigyük le a testvéréhez vidékre. Megtettük. Ott is engem szidott, azóta sem megyek a Katiékhoz...
Gondoltam meglepem, mire hazaér. Kitakarítottam. Mindent. Felsikáltam a padlót, kiporoltam a szőnyegeket, ablakot, függönyt, ágyneműt mostam, főztem is. Belépett, szétnézett és már mondta is: „Ha nem tetszik, hogy itt kosz van, lehet menni a híd alá, ez itt az én lakásom. Neked semmi közöd hozzá!”
Szó nélkül elkezdtem összeszedni a legszükségesebbeket. Aznap éjszaka még ott aludtam, másnap munkából már a készülő lakásba mentem aludni.
A laminált-padló alól kimaradt kopogásgátló volt az ágyam, tesco-s szatyorban a kabátom pedig a párnám. Vettem egy kockás plédet, azzal takaróztam. Zuhanyozni a postán zuhanyoztam, otthon két diszperzites vödör fölött mostam meg a hajamat. Ezekben a vödrökben mostam, létrán szárítottam a ruháimat. Postás-ingek száradtak a mindenfelé kifeszített madzagokon. Szombaton, ha jött a szobafestő, mindig megmosolyogta a „csendéletet”. Rádiót hozott, hogy ne legyen olyan szomorú csend. A párom kétségbe volt esve. Könyörgött, hogy menjek vissza. Nem jó ez így. Nem hajtottam fejet még egyszer. Jó volt ez így, ahogy volt. Mindent megoldottam. Sokat olvastam. Azzal egy időre ki tudtam rekeszteni a borús gondolatokat. Anyósom egyszer jött csak oda, nem engedtem be. Másnap ellopta a párom kulcsait. Mire hazaértem már ott volt. Kinyitottam neki az ajtót, és megkértem: menjen el. Otthon persze panasz-áradat következett, de én abból már nem kaptam.
Abban bíztam, majd megnyugszik. Elfogadja a tényt, hogy együtt élünk. Nem változott semmi. Folyton ellenőrizte a „kisfiát”. Naponta kétszer felhívta: „Ettél? Van tiszta ruhád? Mondjad NEKI (ez voltam én), hogy én az alsónadrágokat és a zoknikat is vasalni szoktam!”
Hát persze, hogy….
Eltelt egy év. A helyet változatlan maradt. Már látogatóba sem mentünk. A párom megértette: nekem ennyi bőven elegendő a családjából. Ő néha beugrott egy-egy levélért, amit még oda postáztak, de ennyi. Hiába próbálta meggyőzni az anyját, hogy jól van, boldog, minden rendben.
Nem mertük bejelenteni, hogy összeházasodunk. Elkészültek az értesítők. Nem én vittem el neki. Nem akartuk a városban tartani az esküvőt, nem akartam, hogy jelenlétével megmérgezze azt a napot is. Végül mégiscsak Budapesten lettem férjes asszony. Utána hazaautóztunk, és megtartottuk otthon az esküvői ebédet. Legalább nem volt veszekedés.
Lassan megszokom a gondolatot, és a tényt, hogy kéthavonta tiszteletünket tesszük nála. Már nem hangoskodik. Nem értette meg, dehogy! Csak a fia adott neki ultimátumot: fogadd el a feleségem, vagy nem jövök többet.
És ezzel vége lett. Vége a civódásnak, a támadásoknak. Még mindig görcsben van a gyomrom ha menni kell. Olyankor erősen megszorítom a férjem kezét, belekapaszkodom, egészen közel bújok és próbálok nem sírni. Tudja ő nagyon jól, hogy mitől félek. Megérti.
Sosem állítottam válaszút elé: „én vagy az anyád?”
Meg kellett értenem, hogy akármilyen is az az asszony, ő szeretni fogja, mert az édesanyja. Felnevelte, iskoláztatta úgy-ahogy, de mégiscsak ő szülte erre a világra.
..........
Másfél éve vagyunk házasok.
Vajon mikor enyhül meg velem szemben az a zord, kemény szív a Duna túlpartján?
A cikket írta: Postáska
Hozzászólások
időrendi sorrend
Válasz erre: Inga
Kedves Postáska!
Fel a fejjel! Fő a pozitív gondolkodás!
Egy dologért lehetsz hálás a "drága maminak". Mégpedig azért, hogy életet adott a párodnak. Ha erről az oldalról nézzük, egy igen-igen jó dolgot elkövetett az életében.
A rosszindulatú fröcsögéseivel ne foglalkozz.
Bevallom én egy ideig nem értettem, hogy hogy találhatnak ki "anyós-vicc" kategóriába egy-egy durvább viccet. Elképzelésem sem volt.
Aztán.....jött a feketeleves.... Most már értem.
Kitartást és szép napot kívánok!
Inga
Szép estét: P.
Fel a fejjel! Fő a pozitív gondolkodás!
Egy dologért lehetsz hálás a "drága maminak". Mégpedig azért, hogy életet adott a párodnak. Ha erről az oldalról nézzük, egy igen-igen jó dolgot elkövetett az életében.
A rosszindulatú fröcsögéseivel ne foglalkozz.
Bevallom én egy ideig nem értettem, hogy hogy találhatnak ki "anyós-vicc" kategóriába egy-egy durvább viccet. Elképzelésem sem volt.
Aztán.....jött a feketeleves.... Most már értem.
Kitartást és szép napot kívánok!
Inga
Válasz erre: maresz058
Szia Postáska!
Nekem ugyan soha nem volt anyósom,(régmeghalt)de ma már Én is anyós vagyok, nem mondom, hogy tökéletes, de nagyon igyekszem. Bár a lányom nem igazán kedvemre való vőt hozott, soha nem bántanám meg amíg a lányomat nem bántja, és szereti. Az Ő életük, nem mondom , hogy mindig egyetértek velük, de igyekszem nem beleszólni. A lányom anyósa viszont hasonló a tiedhez, azzal a külömbséggel, hogy még ki is használja a fiát, aki merő sajnálatból hagyja, mert beteg. Teljesen megértelek, de hidd el amíg a férjed szeret, addig az anyós csak a saját helyzetét rontja. Lelke rajta, hagyd rá.
Az én édesanyámék is azon a véleményen vannak, hogy amíg azt látják: én boldog vagyok és szeretjük, tiszteljük egymást, addig egy szavuk sem lehet. Szeretik a páromat, elfogadták az első perctől kezdve.
Szerencséje van az anyósával :)
Ahogyan a te vejednek is.
Pussz: P.
Nekem ugyan soha nem volt anyósom,(régmeghalt)de ma már Én is anyós vagyok, nem mondom, hogy tökéletes, de nagyon igyekszem. Bár a lányom nem igazán kedvemre való vőt hozott, soha nem bántanám meg amíg a lányomat nem bántja, és szereti. Az Ő életük, nem mondom , hogy mindig egyetértek velük, de igyekszem nem beleszólni. A lányom anyósa viszont hasonló a tiedhez, azzal a külömbséggel, hogy még ki is használja a fiát, aki merő sajnálatból hagyja, mert beteg. Teljesen megértelek, de hidd el amíg a férjed szeret, addig az anyós csak a saját helyzetét rontja. Lelke rajta, hagyd rá.
Jól leszek!
Pussz:P.
Mikor ilyen szomorú és elkeseredett cikket olvasok az anyósokról, még jobban összeteszem a kezem, és néma hálát rebegek a saját anyósomért. Aki a tiédnek pont az ellentéte.
De, az első anyósom ugyanilyen volt.
Te csak a férjeddel törődj, és igazuk van az alantabb íróknak, egyik füleden ki, másikon be, amit mond. Megmarad a viszonylagos békesség, és őt sokkal jobban idegesíti, ha jókedvű vagy, mintha látná, hogy ideges és feszült a menyecske.
Kitartás!
Puszi,
J.
Egyik füleden be, a másikon ki. Gondolok majd rád :)
My
A magam részéről sem kívánok neki semmi rosszat. Éljen egészségben sokáig, mert ha történne vele valami, az a fiát nagyon megviselné. És ami neki fáj, az nekem is.
Köszönöm Ada, a biztatást, péntekre már tuningolom magam, szedem a mosolytablettákat, mert eljött a következő látogatás ideje. És leteszem, megígérem. Leteszem és soha de soha többé nem veszem fel.
Mindenkinek pussz: Postáska
Ada
Ha nem ez történik a legnagyobb fájdalmat annak okozza aki elméletileg igazán szeret a saját vérének a gyermekének...
Hosszú boldog jövőt kívánok külön anyósodnak a CSALÁD által mindörökké, remélve ráébred, hogy nem elvettek tőle a családból, hanem megajándékozta az Úr.
Ez csak az én kis személyes véleményecském...
Boldogságot kívánok az egész CSALÁDNAK...
PEACEtelettel Black Ice
Én anyósom a hátulról intézkedős fajta, azért ilyen messze még nem ment el. Rafinált, de már nagyon idős, és nem veszi észre, hogy túl átlátszó amit csinál. De nincs kihatással az életünkre, úgyhogy nem foglalkozom vele. Néha persze bosszantó, hogy nincs jobb dolga, de általánosságban véve nem érdekel. Gondolkodtam azon, mégis mi baja van velem. Fiatal vagyok, teljesen más generáció, más értékrenddel, és odavan értem a fia, ez bőven elég, hogy utáljon. Féltékeny, a fiatalságomra, a figyelemre amit kapok.
Nekem nem mond semmit, de a családban igyekszik, minél rosszabb színben feltüntetni engem. Én nem reagáltam, a család megismert szép lassan, és átálltak mellém, ettől ő még idegesebb lett és még elhanyagoltabb, és egyre durvábbakat talál ki rólam és terjeszti. De az, hogy hozzám jönnek, hogy tudjak róla, miket terjeszt, azt jelzi nekem, nincs hitelessége már a szavának. Legutóbbi : én kurva voltam, és a fia épp az ügyfelem volt, így ismerkedtünk meg :))
Ami pedig a tisztelet illeti. Engem is úgy neveltek, hogy tiszteljem az idősebbet. Ez részemről kimerül abban, hogy udvarias vagyok, kedves és nem pofázok vissza, ha szívem szerint megtenném. De tisztelni, a kora miatt? Nem. A tisztelet nem korfüggő, hanem tettek kellenek hozzá.
My
De valami majdcsak lesz....
P.
Szomorú, amin végigmentél, amit átéltél. Ha az esküvőről szóló cikked előtt olvasom ezt, talán másként látom az ott leírtakat. Látod milyen fontosak a részletek?
Nem vigasztal tudom, amit most mondok, de ennél is van rosszabb. Amikor egy anyós nem kiabál, üvöltözik, vádaskodik, csak egyszerűen az orrod elé pakolja a fotókat, amiket a drága kisfia külhonban elkövetett. Vajon mi volt ezzel a célja, mert ha az, hogy ettől kezdve minden bizalmam, ami kicsi még maradt odalett, az is biztos. Ismered mi a gr....en szex. Hát az volt azon a fotókon, jól kivehetően a kedvest. Miközben én itthon másfél évig vártam, hogy hazajöjjön.
Vajon melyik a rosszabb az alattomban ellenünk elkövetett "jószándék", vagy amit te fent leírtál? Hm. Maradjunk abban egyik se múlik el nyomtatalanul.
Puszi,
Éva