újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Záróra

Látogatók száma: 70

...mert egyszer el kell kezdeni a fizikai elszakadást.

Zoltán alig várja, hogy vége legyen a műszaknak, mert legalább két órája fáj a dereka, pedig hátra van vagy húsz két méter magas, konzervekkel megrakott raklap raktárba szállítása. A villástargonca tíz éve meghosszabbított kezeként funkcionál, azt is mondhatná, hogy együtt öregszenek, és ha semmi sem jön közbe, két hónap múlva mindketten nyugdíjba vonulhatnak. Egyre több karbantartást igényelnek, Zoltán gyakori látogatója az orvosi rendelőnek, a targonca pedig egyre több időt tölt a javító műhelyben.

Kovacsics férfi, a részlegvezető, hónapok óta veszekszik a főnökséggel, hogy hagyják Zoltánt a leamortizálódott targoncával dolgozni, mert hamarosan nyugdíjba megy, és nem várhatják el tőle, hogy a komputervezérelt új gépekkel dolgozzon. Azt persze nem meri mondani, hogy a számítógép programozása hagy némi kívánnivalót maga után, mert a raktári szabad tároló helyeket képtelen nyilvántartani, összekeveri a raklapokkal foglaltakkal, és gyakran előfordul, hogy leborul a konzervhegy, vagy az automatizált targonca rakományaként, vagy a tároló helyen immár készletre vettként, s kezdődhet a kézi beavatkozás, amely nem is olyan egyszerű, miután a számítógépes rendszergazda meggyőződése, hogy a komputer sohasem téved, a tévedés kizárólag emberi hiba lehet.

Műszak után, az öltözőben, Zoltán hosszan üldögél a szekrénye előtti széken, alig tud megmozdulni, pedig igyekeznie kellene, mert felesége rábízta a bevásárlást.
- Zolikám, megint fáj a derekad? – kérdi Kovacsics, abszolút feleslegesen, hiszen bárki láthatja, akinek jó a szeme, hogy nem jókedvében üldögél munkásruhában a nyitott öltözőszekrénye előtt. – Igyekezz, meghívlak egy korsó sörre, levezetjük a mai nap fáradtságát!

Mozdulna Zoltán, de belehasít a fájdalom a derekába, mintha kést forgatnának benne. Nehezen szedi össze magát, nem is tusol, csak megmosdik, átöltözik, és arra gondol, hogy egy sör nem a világ, alig húsz perc, annyi még belefér az idejébe, annál is inkább, mert Rózsa csak négykor végez, fél ötre ér haza, s addigra bőven bevásárol, legfeljebb nem megy az élelmiszer áruházig, hanem a sarki kis boltban szerzi be azt a papír fecnire firkantott néhány tételt.

Két buszmegállónyira sétálnak, a Kockásnak becézett sörözőig, amely kockás terítőiről és olcsó söréről híres, igaz, nagy benne a tisztaság és berúgni sem lehet, mert a tulajdonos gyorsan kidobja az ittas vendéget. Oda kizárólag a melósok és a fiatalok járnak, s a lényeg, hogy mindennemű értelmiségi nyavalygások nélkül lehet politizálni, a szocreál stílust megtartó négyszögletű asztalokra könyökölve, a fából készült, kissé nyikorgó székeken üldögélve, és az sem ritka, hogy a törzsvendégek átszólnak egyik asztaltól a másikhoz, hiszen valamennyien a fizikai munkát végző melósok nagy családjához tartoznak.

A kocsma felén a széles söntéspult terpeszkedik, előtte négy magas székkel, ha valakinek csak öt perce van, akkor is ülve ihassa meg a sörét, a fennmaradó területen pedig mindössze hat asztal fér el, négy-négy székkel.

Kovacsics férfi lép be elsőnek, gyorsan körbenéz, szerencsére nincs ismerős. Hiába, sokadika van, fizetésig tíz napot kell várni, ilyenkor a családi költségvetésből sörre már nem telik, kenyérre, felvágottra, gyümölcsre kell a pénz.
A sarokban, eléggé eldugott helyen, megüresedik az asztal, ahhoz ülnek le. A kocsmáros odaszól, mit vihet, megrendelik a két korsó csapolt sört, és Kovacsics megköszörüli a torkát, mintha szónoklatra készülne.
- Tudod, Zolikám, már intézik a nyugdíjadat. Rohadtul irigyellek, nekem legalább még öt évet le kell húznom! A gyerekeid felnőttek, főiskolát, egyetemet végeztek, arany életed lesz! Bezzeg nálunk a kicsi most érettségizik, még az a szerencse, hogy a két nagyobb már kirepült. Önálló, kereső emberek, és bármilyen kegyetlenül hangzik, nem hagytam, hogy a feleségem tutujgassa őket, mosson, főzzön rájuk, takarítson utánuk. Vége a mamahotel szolgáltatásnak!

Olyan természetesen hangzik férfi szájából, hogy a két nagykorú gyermekénél nem engedi tovább működni a mamahotelt! Ha jobban belegondol, náluk is ideje lenne új alapokra helyezni a családi kapcsolatokat, csakhogy Rózsával nem lehet boldogulni, mert anyatigrisként védi felnőtt csemetéit.
- Tényleg, nálatok még otthon laknak a gyerekek?
- Igen, sajnos. Hová is mennének, nem tudok nekik lakást venni!
- Ugyan, Zolikám, neked ki vett lakást annak idején?
- Senki!

Zoltán számára kellemetlen ez a beszélgetés, gyorsan témát vált, rendel még egy korsó sört, a rend kedvéért, majd igyekszik a bevásárlási teendőire hivatkozva siettetni a hazamenetelt.

A buszon megnézi, mennyi pénz van nála, éppen kifutja a felírt árukat, ha azokat a multinál veszi meg, mert ott olcsóbb, mint a kis boltban. Ismeri az áruházat, mint a tenyerét, ide járnak az asszonnyal havonta egyszer megejteni a nagybevásárlást. Pár perc alatt megtölti kosarát és beáll a pénztárgépek előtti sorok egyikébe, amelyről feltételezi, hogy gyorsan halad. Összesen tíz forint marad a pénztárcájában, amelyen még egy szelet csokit sem vehet. Gondol egyet és az OTP fiók felé veszi az irányt. Még fél óráig nyitva tart, talán tud kivenni pénzt, mert közös a feleségével a számla, de a kártyát az asszony kezeli.

Szerencséje van, kevesen vannak a bankfiókban, lehet, hogy ez annak tudható be, hogy megnagyobbították, több a kiszolgáló pult és gyorsabban végeznek az ügyfelek.
Öt perc alatt sorra kerül, nagyon kedves vele a kisasszony, aki egyidős lehet a lányával. A személyi igazolványa alapján megtalálja a számlát és megmondja, mennyi az egyenlege. Zoltán megszédül, a csudába is, ötszázezer forint hiányzik! Megnyugtatja a kisasszony, hogy nem hiányzik egy fillér sem, és sorolja, hogy hányszor vettek fel az utóbbi fél évben nagyobb összegeket.

Mire költ Rózsa ennyi pénzt? Szaporítani kellene a megtakarításukat, nem csökkenteni! Semmit sem vettek, nem cserélték ki a nappaliban a bútort, pedig régóta tervezik, a televízió is már az utolsókat rúgja, de még használható.

Öt órára ér haza és Rózsa azzal fogadja, hol járt ilyen sokáig, mert rakott krumpli lesz a vacsora, az jó kiadós, hiszen Geréb és Bíborka is velük vacsorázik.
- Miért vacsoráznak nálunk? – vörösödik el Zoltán arca. – Nem elég nekünk a két felnőtt gyerekünket pátyolgatni?

Rózsa nem hisz a fülének, ilyet még sohasem mondott a férje!
- Miért nézel úgy rám, mintha ufó lennék? Két hónap múlva nyugdíjas leszek, neked sincs több sokkal több munkáséved, ha nem tévedek, három év, és szerinted két nyugdíjas meddig tud majd fenntartani egy kilencvenhat négyzetméteres lakást, és két felnőtt gyereket? Itt nem lesz tovább mamahotel!
- Hogyan képzeled, Zoltán? Csak nem akarod kidobni az utcára a két gyerekedet?
- Nem akarom, csak szélnek eresztem őket!
- Persze, fogadjunk, hogy megint telebeszélte a fejedet Kovacsics férfi, hogy a fene enné meg a jó dolgát!
- Ne szitkozódj, Rózsa, mert nem áll jól neked! Számolj, asszony! Huba harmincnégy éves, közgazdász, jól keres, mennyit ad haza? Semmit! Bíborka mennyi idős is? Megmondom neked, ha elfelejtetted volna, pontosan huszonnyolc éves! Angol-magyar szakos tanár. Mennyit ad a családi költségvetésbe? Annyit, mint a bátyja, a nagy semmit! Mi meg etetjük, itatjuk őket, te mosol rájuk, takarítasz utánuk, és ha nem adnának eléd dolgot neked, akkor jönnek a párjaik is! Azért ez már nem semmi! Azt hiszed, nem láttam, hogy Jázmin és Geréb cuccait is te mosod? Nem vagyok vak! Látom a szárítón a ruhaneműket! Egyébként voltam a bankban és hiányzik ötszázezer forintunk! Mire vetted ki?

Rózsa elsírja magát, remeg a hangja, ahogyan a főtt krumplit pucolja:
- Öreg korodra elment az eszed? Két éve nem kaptunk fizetésemelést és sok a kiadás! Mit gondolsz, mire költöttem?
- Azt kérdezem, mire költötted, az nagyon sok pénz! Miért nem szóltál, mielőtt kivetted?

Az asszonyt már rázza a zokogás, lecsapja kezéből a kést és a krumplit, otthonkája zsebéből előhúzza gyűrött zsebkendőjét, és azzal törölgeti a szemét.
- Rezsire, kajára, mosóporra…

A férfi nagyot csap öklével az asztalra, zörögnek az edények, majd sarkon fordul és morogva elvonul a fürdőszobába, hangosan becsapja maga után az ajtót.

Az asszony megkeresi a mobilját és egymás után hívja a gyerekeit, akiket azonban nem ér el, mindkettőnél csak a rögzítő működik. Ömlik a könnye, mi lesz, ha Zoltán már nem dolgozik? Pontosan tudja, mennyire sok pénz ötszázezer forint, de nem tud ellent mondani a gyerekeknek, ha megpendítik, hogy szükségük lenne anyai apanázsra, mert elmennének kirándulni, vagy Bécsbe vásárolni. Szólni kellett volna a férjének, aki soha nem nézi meg a banki kivonatokat, évtizedek óta Rózsa kezeli a pénzüket és ez ideig soha sem volt semmi gond.

Minek is jönnek haza a gyerekek, legjobb lenne, ha ott maradnának, ahol vannak! Nagy bajt jelez Zoltán kiabálása. Harmincöt éve házasok, és most kezd el hepciáskodni? Hiszen nekik is milyen rosszul esett, amikor a mama nem nézte jó szemmel Zoltán udvarlását, úgy bujkáltak, meg elszöktek a városba, albérletbe, gyorsan összeházasodtak és másfél évtizedig képtelenek voltak megbékíteni az öregeket! Azt akarja, hogy ne lássák felnőni az unokájukat?

Az igaz, hogy ők sem ülhetnek állandóan a gyerekeik mellett, mert egyszer el kell kezdeni a fizikai elszakadást, de még annak nem jött el az ideje.

Előveszi a nagy tepsit, három kiló a krumpli, ahhoz kell vagy tizenkét tojás, meg két nagy szál kolbász, és sok tejfel a tetejére. Nyugtatja magát, jár a keze, muszáj a főzésre koncentrálnia, mert hamarosan hazaér a család.

A család? Igen, már hozzájuk tartozik Jázmin is, a jövendőbeli menye és Geréb is, aki remélhetőleg hamarosan a veje lesz. Hátha elpárolog Zoltán mérge, ha kiáztatja magát a kádban. Lehet, hogy csak ideges, nem tudja elképzelni, mit csinál, ha nyugdíjas lesz!

Negyvenhat éve, inas korától kezdve dolgozik, érthető, ha belefáradt a mindennapos gürcölésbe, főleg úgy, hogy fogukhoz verték a garast, hadd tanuljanak a gyerekek.

Sütőbe teszi a rakott krumplit, mi lenne, ha sütne vagy harminc palacsintát, van egy kis üvegházi lekvár, a fiatalok meg úgyis kakaósan szeretik. Gyorsan megkeveri a tésztát, és kinyitja az ablakot, nem lenne jó, ha az olaj illata belopózna a szobákba, ezért behúzza a konyhaajtót. Bekapcsolja a rádiót, mindegy, hogy melyik adón, csak találjon zenét, amellett könnyebb a munka.

Nő a palacsintahegy, ha megszámolná, lenne az negyven darab is. Megbékél az öreg, mert nagyon szereti a lekváros palacsintát. Jó ember Zoltán, csak az a Kovacsics mindig lovat ad alá. Milyen kellemetlen helyzetbe kerültek akkor is, amikor rábeszélte Zoltánt, hogy nyaralót vegyenek Velencén, két egymás melletti faházat, és akkor kedvükre mehetnek horgászni a Velencei tóra. Az ingatlan elvitte az összes pénzüket, a gyerekek meg tanultak, úgy kellett spórolni, hogy heti négyszer krumpliból főzte a vacsorát.

Egyből eszébe jutott neki is, hogy nagyanyja mekkora varázsló volt a konyhában, ezernyi krumplis receptet tudott. Jó, ha nem ezret, de százat biztos!

Kész a vacsora, úgy látszik, megérzik a gyerekek, mert fordul a kulcs a bejárati ajtóban, és siet Rózsa a fiatalokhoz.
- Szervusztok, éppen jókor jöttök, kész a vacsora! Lányok, terítsetek, fiúk, üdvözöljétek apátokat, biztos a nappaliban nézi a televíziót.
De nincs ott Zoltán, a hálószobában sincs.
- Lehet, hogy Apa lement gyufáért és a kocsmában iszik egy sört!
- Ne bomolj, Huba, hülye vagy? Tudod, hogy nem megy Apa sehová, ha egyszer már hazajött! Megyek kezet mosni, és megterítek! – nyit be a fürdőszobába Bíborka, majd velőtrázó hangon felsikít. – Apa, mi van veled Apa?!

Csakhogy egy hulla már nem tud válaszolni.
A mentősök hátsófali infarktusra gyanakodnak, de pontos diagnózis csak a boncolás után lesz.

A cikket írta: Yolla

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

megtekintés Válasz erre: Yolla

Megengedem, hogy lehetne finomabban fogalmazni, de nem akartam, szerettem volna ütős befejezést.
Egy férfi végig dolgozza az életét, csakhogy mindent megadjon a családjának, rádöbben, hogy kihasználják a gyerekei, a felesége is eljátssza a bizalmát, és ezt már sokkhatásként éli meg.
Természetesen nem az én szándékaim a lényegesek, hanem az olvasó véleménye.

Cseppet sem indokolatlan a befejezés.Ütős,de a való élet nem az?Hány embert vitt el az infarktus,aki nem élvezhette a nyugdíjas éveket,mert a családot kellett eltartani.A fiatalok pedig egyre nehezebben repülnek ki a családi fészekből.Jó ez így,ahogy megírtad!
Puszi
Kedves Yolla!

Elfogadhatónak, igaznak és jónak találom az írásodat! Aki már átélt hasonló szituációkat, az nagyon jól tudja, hogy a való életben nagyon is így van. Van, aki végigdolgozza az életét és addig, amíg a nyavalyái elő nem jönnek, nem törődik mással, csak a munkával, csak hajt, hogy a családnak mindene meglegyen. Ők azok, akik-mire elérik a nyugdij-korhatárt, bizony rendesen elfáradnak.
A problémát ott látom, hogy a család természetesnek veszi és nagyon nem is törődik vele, hogy van valaki, aki biztosítja számukra a megélhetést. Igen, az anya is leteszi a munkáját az asztalra, de csak azért, mert van miből. ..Kicsit későn fognak a fejükhözkapni...
Gratulálok!

Puszi

megtekintés Válasz erre: Sanda

Nekem a vége nem tetszik.
Az utolsó előtti mondatot másképp fogalmaznám.
Egyébként pedig indokolatlannak érzem ezt a befejezést.
De ezek csak az én hiányérzeteim.

Megengedem, hogy lehetne finomabban fogalmazni, de nem akartam, szerettem volna ütős befejezést.
Egy férfi végig dolgozza az életét, csakhogy mindent megadjon a családjának, rádöbben, hogy kihasználják a gyerekei, a felesége is eljátssza a bizalmát, és ezt már sokkhatásként éli meg.
Természetesen nem az én szándékaim a lényegesek, hanem az olvasó véleménye.
Nekem a vége nem tetszik.
Az utolsó előtti mondatot másképp fogalmaznám.
Egyébként pedig indokolatlannak érzem ezt a befejezést.
De ezek csak az én hiányérzeteim.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: