Negyvenhét 14

Látogatók száma: 48

Mert az a gyógyszer nem akármilyen ám. Apró, olyan éppen csak, és annak is a fele. Reggel és este kell. Napi egy szem, kettő alkalommal.

De milyen nehéz is volt eleinte bevetetni. Utálta. Vagy valamiért nem akarta. Milyen sokszor hazudtam a szemébe, hogy nincs benne, és igen is benne volt a pudingjában. Aztán olyan is volt, hogy csúsztunk az idővel, mert félóráig is könyörögtem. Majd elkezdtem szedni valamilyen vitamint, hogy együtt vegyük be. Hisztiztem, hogy nem akarom, szorítottam össze az ajkam. Utánoztam őt.
- Muszáj, mami! - erőszakoskodott velem.
Kölcsönösen beadtuk egymásnak az előírt adagot, s végül abban maradtunk, amit mi szedünk az POCSÉK. De szedtük. Tettük a dolgunk. Első este már kiborított. Már az első nap estéjén. Mi lesz így velünk? Szépen előkészülök a fürdőben. Besegítem a kádba, egyfolytában beszélek hozzá, hogy nem lett pici baba, de most sok mindent nem csinálhat úgy, mint rég, lassan, csak nagyon lassan fokozatosan, mert nem beteg már, de aki ennyi ideig kórházban volt és ilyen komoly műtétje volt... s mondom-mondom folyamatosan. Közben jár a kezem, mosdatom. Játszani is hagyom, hiszen tegnap is, meg már mióta csak tusolt. Eltelik jó idő, hát ki kellene szállni. Mondom, segítek, de nem akarja. Szó szerint felidegesít a bátorságával. Csapkod a vízben, játszana még. Ráadásul elég bátran. A vérnyomásom az egekbe szökik, ami amúgy különben alacsony. Már áll a víz a kád előtt is. Jól van. Most mindketten nyaktörést is szenvedhetünk akár. Nagy sokára szót fogad, a víz talán már jegesedett is. Felteszem a WC ülőke tetejére, mert úgy nem kell hajolnom, kényelmesebben törlöm, de közben mondom még mindig a magamét. Szapulom ezerrel:
- Nagyon szomorú vagyok, amiért ilyen szófogadatlan voltál. Ez nem tréfadolog. Bár menyire vigyázunk, könnyen megeshet a baj, még ha figyelmesek is vagyunk. Tudod, milyen nagyon fáj nekem a szívem, amiért ilyen szófogadatlan vagy!?
S erre közbe vág ez a "mocsadék" fentről, mert az arcom a válláig sem ért.

- Műttesd meg, jobb lesz! - s kezével a hegére mutat.

Ilyenkor nehéz bölcsnek lenni. Nem tudni melyik a jobb, sírni vagy nevetni, sírva nevetni vagy nevetve sírni. A fene a piszkos kis képét! Annyira tudja, mivel lehet a másikat elgyengíteni.

Talán a második vagy harmadik napon, miután kimosott a gép, mentem volna le teregetni. Előzőleg azt is együtt szoktuk. De most kértem, maradjon fent, mert a lépcsőzés nem igazán tenne neki jót. Majd máskor jön velem, ha már meggyógyult teljesen. Erőszakoskodott? Hát, persze. Pont ő az a típus, aki elnyugszik. Viszont megmondtam, egy szót nem beszélünk a lépcsőn, míg megyünk le. Csak akkor jöhet, ha néma lesz. Minden foknál egymásra néztünk. Hallgattunk és haladtunk.
Nekem igazából fel sem tűnt, hogy olyan félesztendőre rá megyünk szintén a lépcsőn le, ölemben a kosár, mellettem Gréti, aki megszólal:
- Mikor beszélhetek már a lépcsőn? Vagy már soha?

A cikket írta: Laura

előző cikk következő cikk

4 szavazat