Negyvenhét 2
Látogatók száma: 105
Megkeményedtem? Francokat. Csak annak mutattam magam. Erősnek. Miközben belül rágott a féreg és ezerré gyülemlett fel bennem a kérdések halmaza.
Mit ártott az én lányom ennek az embernek, hogy Istent emlegetve szórja szavait? A mai napig nem tudom rá a választ, de pár esztendeje legalább már nem is érdekel. Miért pont mi? Miért velünk? Miért nekünk? ( Az évek folyamán lassan minderre választ kaptam, vagy adtunk magunknak.)
Haza is én hoztam őket a Kórházból. Emlékszem, akkor még kocsijuk sem volt a gyerekeknek. Milyen szépen is sütött a Nap azon a délelőttön! Csak én voltam bánatos belül. Belőlem merítettek kevés erőt a szülők, hát figyelnem kellett minden rezdülésemre.
Talán időrendileg a lányom sokkal jobban tudna visszaemlékezni, mint én, de ő is másképpen élte meg ezt az időszakot, és én is. S ez így természetes. Végül is én "csak" a mami vagyok.
Már nagyon hideg volt, kora tél, 97 tele, amikor Győrbe utaztak vonattal, a genetikai vizsgálatra. Hárman. (Jegyzek meg itt egy fontos dolgot, míg eszemben van. Az én unokámnak nem csak igazi anyja, hanem igazi apja is van.) Emlékszem lopva futottam ki az állomásra, kezemben a pénzzel. Amikor csak tudom, ahol csak bírom, amivel csak lehet, segítem őket. Bármilyen kicsivel is, de igyekszem tőlem telhetően. Pár hétre rá telefonon én kaptam meg a vizsgálati eredményt. (Persze, én voltam elérhető. Utána vettem meg az első telefont nekik.) Kértem, azért a szülőket írásban is értesítsék. De! Majd felmegyek hozzájuk és én mondom meg. Ott lettem volna rosszul. Azért mindenhez nekem sem volt erőm. Hallgattam. Miközben belül ordítottam. Négy napra rá, hívott a lányom, hogy menjek, megjött a levél. Beszéltünk mi közben is, de nem erről. Amúgy sem vagyok pletykás. Isten verjen meg érte, ha ez bűnömnek róható fel. Kaptak tőlem négy nagy reményt.
Munka után siettem szokásosan hozzájuk. Laum szemén láttam sírt. Mutatta a levelet, elmondta ma délután hozta a postás, Gréti aludt még. Miután elolvasta, kiment a teraszra, elszívott egymásután négy cigarettát, megrázta magát és az életnek menni kell tovább alapon folytatta, ahol abbahagyta.
- Tudod, Anyu! Azért jobb, hogy nekünk született és nem Marinak a tanyára.
Ezt a mondatát, míg élek nem feledem. Nem fennhangon mondta, nem kérkedve, nem vezérelve semmi rossz szándékkal a tanyák és a Máriák iránt.
De elkezdtem gondolkodni, ki az a Mari, és lakik nekünk ismerősünk, rokonunk tanyán?
Ennyire nem voltam képben bizonyos dolgokkal 39 évesen.
Haragudtam a világra. Utáltam, ha valakinek épp unokája született. Mérges voltam, ha megkérdezték: - Igaz-e? Fájt, ha nem kérdeztek semmit, csak néztek. Vádoltam mindenkit mindennel, miközben magam is.
Bele fogunk őrülni.
A cikket írta: Laura
Hozzászólások
időrendi sorrend
Irigylem az unokádat!
Látom óvónő vagy Viki. Egy későbbi cikkben írok röviden az integrált óvodai napjairól is. gyermekcipőben járunk mi még ebben. Legalább is itt, vidéken.
Te bizonyára más szemmel olvastad...
JAJ, bárcsak segíteni tudnék!!!!!!!! kívánok örömöket is, mert anélkül nem megy!!!!!!! Jó hogy Te vagy Nekik!!! Szeretettel: Ági
Nem tudom. Bizonyára boldogulnának nélkülem is valahogy.
Bocs, de csak most vettem észre hozzászólásod. :(
Szerencsés gyerek az unokád, hogy ilyen Nagymamája van!
Tudom, hogy nehéz de: a haragra gyűlöletre nem szabad energiát pazarolni, mert az erőnk úgyis véges sajnos.Bár tudnék segíteni....
Lélekben ölellek! :(( Nekünk nőknek, anyáknak erősnek kell lennünk, még ha olyan nehéz is. :(((