Ölelő karod

Látogatók száma: 143

Aludtak már mindannyian, amikor anyja halkan kérleli: - Ne menj el lányom hozzá, majd megnyugszol és elfelejted… de ő csak mosolygott és annyit válaszolt: - Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Igyekezni fogok haza.

Anyja szinte mindent tudott róla. Azt is, hogy mennyire szenved. A férfivel való találkozásáról is, hogy elmegy a lakására.

Felesége van… de ez sem érdekelte. Fiatal még ahhoz, hogy egy gyerekkel az oldalán, egyedül élje a mindennapokat. Férje egy veszekedés után elment és hónapokig szinte semmit nem tudott róla. Hol van? Merre jár? Közben beköszöntött a tél.

Vastagon takarta a hó az utakat. Szinte mindent beborítva. Talpa alatt csak úgy csikorgott a hó. Vékony kabátja alatt még vékonyabb ruhája kevésnek bizonyult ezen a hideg, téli estén. De fiatal volt, erős és egészséges. Csak a lelke fázott.

Elszánta magát, és ha néha el is fogta egyfajta bizonytalanság, nem változtatott elhatározásán. Megígérte és ő megtartja a szavát. Félelmein, melyek minden veszekedéseik alkalmával eluralkodtak rajta, cselekvőképtelenné tették, változtatni akart. Nem függhet egyetlen embertől, aki mit sem törődve érzéseivel, magára hagyja minden alkalommal, tegyen, amit akar.

A nála jóval idősebb férfi kezdeti heccelődései, beszélgetései mögött kezdte észrevenni a férfit is. Tetszik neki. A szándék, ami egy idő óta érlelődött benne, egybe esett egy lehetőséggel, amit nem mulaszthatott el. Nem gondolt a dolog azon részével, hogy felesége van, még ha pillanatnyilag távol is. Ő tudja mit, miért tesz.

A férfi már várta… Belépve ajtaján a jó meleg, barátságosan berendezett otthonában a feszültség, ami még benne volt, hamar oldódni kezdett. A férfi mozdulatain erőszaknak még a nyomát sem fedezte fel. Mindkettőjük érzékeit felkorbácsolta ez az egy alkalom adta nyugodt, csak egy cél érdekében létrejött találkozás.

Nem akart maradni, így is későre járt. Azt sem akarta, hogy a férfi elkísérje. Elszámította viszont az időt. Ilyen későn már nem járnak buszok sem. De fiatal volt, erős és egészséges, így hát elindult, hogy megtegye azt a pár kilométert, ami otthonától elválasztotta. Nem számolt e közben arra, hogy hidegebbre fordult az idő. Sebesen rótta az utat, talpa alatt csikorgott a hó és ő egyre jobban fázott. A fáradtság elhatalmasodott rajta. Fél úton sem volt, de érezte túlértékelte az erejét. Minden porcikájában reszketett már, amikor egy hókotró munkagép lassított le mellette, melynek fülkéjéből kiszólt a vezetője:

- Hová-hová kislány ebben a nagy hidegben? - Na jöjjön elviszem, még megfagy itt az úton… Mit keres egy fiatal nő egyedül az éjszakában?...

A nő szinte örült ennek a nem várt fordulatnak, hogy a hátralévő utat nem gyalog kell megtennie és a nyitott ajtón keresztül is érezte, ott bent a fülkében milyen jó meleg lehet. Kétszer sem gondolkodott tovább, vajon jól cselekszik e, amikor beül mellé az ülésre?...
Ezért a könnyelmű döntéséért drágán megfizetett.

Dühös, elkeseredett, szégyennel vegyes érzésekkel, reszketve érkezett haza. Csendben nyitotta ki az ajtót és az éjszaka sötétjében kitapogatta anyja mellett a jó meleg helyet, aki megérezte a még mindig reszkető testen, hogy nem minden történhetett úgy, ahogyan azt lánya elképzelte.

- Most csak aludj! – suttogta halkan, és ő lassan, megnyugodva fészkelte be magát anyja ölelő karjaiba.