A halálos ágyon

Látogatók száma: 78

Kedves Tyson! Az én Rozim halálos ágyán hallgattam az utolsó, szép és tiszta gondolatait... Talán nem pont így, de ezeket mondta Nékem... Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e? Csak Neked Barátom...

- Kedvesem! Szerintem a döntés szabadsága... gondolkodtam, részben van csak meg Nékünk és másrészint nincs a kezünkben. A cselt ott tette bele a mi Jó Istenkénk, hogy azt mondta: "- Minden a Ti kezetekben van, döntsetek sorsotok felett!"
Párat mélyen sóhajtott, és folytatta.
... - De valójában az életünk lapjai egy kártya pakli lapjaiból állnak, amit meg a szüleinktől kaptunk, cinkkelt lapokkal. Persze-persze, abból még sok mindent ki lehet hozni. Az ellenkezőjét is, mint épp édes szüléim'. A paklit Nékünk azért adta az Istenkénk, hogy aztat a legjobban "játsszuk" meg. Persze ez szinte lehetetlen. Sok-sok döntés... előbb-utóbb csak rosszat lépünk. Elkövetjük eleink hibáit.
Ahogy ezt mesélte Nékem az én édes feleségem, könnyek fakadtak ki a szememből. Szorítottam a kezét, és tovább hallgattam.
- Ráadásul mások is játszanak a játékukban. Így sokszor az ő kártyáik is belekeverednek a miéink közé. Nohát persze az "idegen" kártyák is hamisak. Legtöbbször így is, úgy is a anyáink, apáink sorsára jutunk... Te is kedves Sanci, az életünk többi szereplője is, hasonló problémáktól szenved, mint anno Nékik az ő őseik... Ezt meg a társuk is szenvedi.
Rám nézett nagy sötétbarna szemeivel...
- Nehogy most ezt magadra vedd! Te egy jó ember vagy... Tudom én. Nem is kívánhattam volna jobbat a sorstól. Az egyik legjobb lapom Te voltál.
Sírva fakadt. Vártam egy kicsit, hozzábújtam. Megölelgettem és megpusziltam a pirospozsgás arcát.
- Nem... dehogy veszem - mondtam szomorúan.
- Persze, tudom én, hogy mindenki kicsit fejlődik, törekszik a lapjaiból a legjobbat kihozni... és a világ egyre bonyolultabb lesz. Olybá fest ez Nékem, mint egy csigalépcső, körbe-körbe meg-, megismétlődik minden. De mégis mindig egyre magasabbról látunk lefelé. Egyre modernebb lapokkal szállhatunk be' az élet játszmájába. A lovasszekér helyett mán' autókkal, repülőkkel haladunk előre. Így van ez az orvoslásban is. Látod Kedvesem, én is már rég sírban lennék, ha nincs ez a sok gyógyszer... meg az orvosok...
Láttam Rozi elgondolkodott, miközben ezeket mondta. Talán az járt a fejében, hogy van-e ennek értelme? Az új, jobb lapok csak a szenvedését hosszabbították meg. De mondta tovább.
- Én egy lehetőséget látok a döntés szabadságára. Ha valaki a társa felett van, mint Te énfelettem, akkor az taníthatja, irányíthatja őtet. Így aztán a saját életében nincs szabadsága... mert ugye belülről nem látjuk kívülről magunkat, vagy csak nagyon kevesek... de másokat segíthetünk letérni a rossz útról.
Néztem a feleségem. És nem tudtam, honnan veszi ezeket a gondolatokat. Valamiért értetlenül álltam ott. Ki is tanít kit, kérdőjeleződött meg bennem minden, amit az elmúlt hosszú évek alatt hittem, mióta boldog házasságban éltünk. Lehet az én feleségem sokkal többet adott Nékem, mint én Őnéki? És mondta tovább...
- Aki látja a másikat szaladni a végzete felé, talán segíthet. Döntéshelyzetbe hozhatja, fejlődésre "kényszerítheti" azt. Ezzel végül is az történik, hogy másokon keresztül visszakaphatunk valamit a szabadságunkból. Nem ebben a létben, mert itt az soha nem lesz meg, inkább valahol a lelkünkben, egy másik szebb világban. Az eredményeink élménye, hogy önzetlen szeretetet tudtunk adni, annak a pozitív energiája hathat ránk. Így vezet az Istenkénk arra, hogy mindenki, aki a másik felett van azon a bizonyos csigalépcsőn, adja tovább a tudását valamilyen formában. Ki nem ezt teszi, talán el is kárhozik...
Kicsi szünetet tartott. Mélyen a szemembe nézett. Már nem sírt, csak mondta.
- Te tanító vagy. Néked ez küldetésed. De mások tudását se kell lebecsülni... Mindenki adni akar. Senki nem tudja, hogy ő épp alul vagy felül van. Mindenkinek kutya kötelessége - a magunk fejlődése miatt is -, hogy ne hagyjunk másokat elveszni, tanítsuk őket a magunk eszközeivel lehetőségeivel. Gondolj a gyermekeinkre... unokákra...!
Megszorítottam a kezét... és meghatottan ennyit sikerült kipréselni magamból.
- Istenemre...

- Kedves Barátom! Nem jó ezeket visszaidézni... Mert tudom én, hogy mindenki a saját legnagyobb szakadéka felé sodorja önmagát. Ahogy Rozi is tette. A sok jó, amit a családjának adott, néha már erején felül volt. De adta... Én azt hiszem mégis van egy út, ahogy elkerülhetjük azt, amit a sors elénk terített. Legalább is más ösvényt választhatunk... ha tudatosan szembenézünk azzal, amit Istenünk Nékünk osztott, kiterítjük lapjainkat, és megkeressük benne saját hibáinkat.