újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Idegháború

Látogatók száma: 82

A szerelem a legszebb és legnemesebb emberi érzéseink egyike, egy szempillantás alatt lángra lobban, képes bennünk ezer fokon égni, energiát és boldogságot hoz életünkbe, amely törékeny és gyorsan elillan, ha naponta nem tápláljuk tüzét, ha nem mondjuk kedvesünknek, hogy szeretjük, ha időről időre nem éreztetjük vele összetartozásunkat szóval, tettel, vagy akár csak egy gyengéd érintéssel, és azok viszonzásra találnak.

Táplálni kell, mint egy tábortüzet, melyre mindenki rendszeresen dob egy-egy faágat, ki melegedni szeretne mellette, mert e nélkül elhamvad a tűz, csak marék hamu marad utána, melyet felkap az első szél és szeszélyesen szétszór, amerre csak jár, híre-hamva sem marad hajdani melegének, még a nyomát is eltünteti a természet, fű nő a helyén, ahogyan a szerelem képes akár gyűlöletbe fordulni, és a párját vesztett lába alól kisiklik a valóság talaja, hogy kétségbeesésbe taszítva végzetes cselekedetekre sarkallja.
Fogalmam sincs, hogy ki, mikor és miért felejti eltáplálni a szerelem tüzét, mikor esik ki kezéből a tűzrevaló, ahelyett, hogy rádobná a még izzó parázsra, had’ lobbanjon fel újra a láng. Ha kihunyt a tűz, zsarátnok sem parázslik benne, jobb ott hagyni a hamut, és keresni új helyet az új tábortűz gyújtásához.

Itt állok a temetőben, Márk barátom frissen felállított gránit síremléke előtt, s könnyes szemmel olvasom feliratát, mely szerint élt 35 évet, emlékét örökre megőrzik szerettei, gyászoló szülei és gyermekei. Béke poraira.

Hol van a felesége? Miért nincs a gyászolók között?

Mondd Márk, miért nem hívtál, miért nem szóltál, miért nem jöttél el hozzánk, miért tartottad magadban a kételyeket, miért nem bíztál barátságunkban, miért fordultál magad ellen?

Miért, miért, mondd, miért?

Nagyon jól tudtad, hogy az életet egyszer mérik, mert az egy és megismételhetetlen, amit elrontunk, azt nem lehet utólag megjavítani, de helyette találhatunk másik utat, más célokat, más színteret, más embereket, más munkát, más szerelmet, miért nem kapaszkodtál a fogódzókba, a barátokba?

Nincsenek áthidalhatatlan távolságok, ott a telefon, a Skype, de beülhettél volna a kocsidba és három óra múlva máris nálam lehettél volna, hogy folytathassuk végtelen beszélgetésünket, mintha előző nap hagynánk abba. De nem, te nem ezt az utat választottad, hagytad, hogy milliószor körbejárt gondjaid hínárként körbefonjanak, lehúzzanak a kilátástalanság sötét bugyrába, hogy kivezető fényt se láss magad körül, s nem evickéltél, rugdalóztál, hogy kiszakadjon az a bugyor, újra kijuss a napra, láss tisztán, hogy kiderüljön, mumusaid nem sárkányok, csak felnagyított szürke kis egerek, amelyek igazából tőled rettegnek.

Pihenj barátom, már mást nem tehetsz, ezt választottad, lehet, hogy most is ott ülsz a felhő szélén és vigyorogva nézed tépelődésem, de ismerhetsz, addig nem nyugszom, míg ki nem derítem az igazságot, mert három kisgyereket nem hagy el könnyedén az ember.

Tíz nap szabadságot kaptam, ebből hatot a családommal töltök, négyet pedig rád szánok. Három nap eltelt, nincs más teendőm, mint összerakni a mozaikokat, mint kisfiam a puzzle darabjait és kiderül, miért oltottad ki az életed.

A főtéri százhúsz éves szállodában lakom, innen könnyen eljutok bárhová, ráadásul itt állandóan nyüzsög az élet. A város valamennyi elit iskolája itt található, egy kétszáz méteres körzetben és az ifjúság életet visz az ódon városközpontba.

Felmegyek a szobámba, oda kérem az ebédet is, mert ha lemegyek az étterembe, ahogyan magam ismerem, azonnal találok beszélgető partnert és mire észreveszem, máris este lesz.

Átöltözöm, sokkal jobban érzem magam lezser szerelésben, iszom egy pohár alkoholmentes sört, előveszem a diplomata táskámat és a dohányzóasztalra borítom a tartalmát. Beborítja az asztalt a jegyzetfüzetek, tollak, fényképek kusza egyvelege, úgy látom, nem lesz könnyű rendet vágni közöttük. Tulajdonképpen nem a beszélgetéseket rögzítettem, azokra pontosan emlékszem, hanem a partnereim reagálásait, amikor kényesebb témákat feszegettünk.

Elsőként a fényképeket szedem időrendi sorrendbe.

Az első fénykép középiskolás korunkban készült. Márk, a maga százkilencven centijével, kimagaslik közülünk, mellette állok, s egészen törpének tűnök a százhetvenöt centimmel. Aztán következnek a katonai főiskolás képeink, melyeken vidámak és gondtalanok vagyunk. Negyedévesen ismerkedtünk meg két barátnővel, akiket később feleségül vettünk. Az én Rékám mosolygós, középmagas, madárcsontú leány, tanárnak készült, az ELTE-re járt, bújós, cicás, igazi nő volt. Márk kedvese, Natasa, közgazdásznak tanult és egy kemény, határozott lány volt, aki mindig tudta, mit akar és el is érte, kerüljön bármennyi időbe és energiába. Barátomat is ő szedte fel, valahogyan nem igazán illettek össze, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Külsőleg szép pár voltak, ellenben a világról alkotott véleményük szöges ellentétben állt egymással. Mégsem veszekedtek vagy vitatkoztak, egy hangosabb szó sem hangzott el közöttük. Két év múlva összeházasodtak és azonnal megszületett Marci fiuk, aki Márk kicsinyített mása.

Natasa magasra emeli a kétéves Marcit és Márk úgy néz rájuk, olyan szeretettel és szerelemmel, mint soha korábban. Majd a következő kép már a repülőtéri búcsúzkodásról készült, Réka és Márk arcán ott az aggodalom, én meg csak vigyorgok, Natasa arcát pedig beárnyékolja a fején lévő széles karimájú szalmakalap. Emlékszem, alig szólt, mintha csak egy hétre mennénk nyaralni, nem pedig másfél éves külföldi munkára. Réka nagy pocakja miatt nehezen mozgott, akkor vártuk az első gyerekünket és poénkodott, hogy szabadságra jövet már kettesben várnak ránk, de bemutatkozzak ám a gyerekünknek, mert nem ismer meg.

Három évvel későbbi fotón Ági néni és Márk látható, itt már megjelenik barátom szája sarkában egy aprócska keserűségre utaló ránc, amely kimondottan öregíti. Ekkor éppen külön éltek Rékával, Marci az apjával Ági néniékhez költözött, és a távollétünkben született Enikő az anyjával maradt. Kétség sem fért ahhoz, hogy Márk nem lehet a kislány apja.

A következő képen Márk leszerelését követő baráti vacsorán hülyéskedünk. Ádám barátunk erre az alkalomra készített egy hatalmas oklevelet, amelyen a felirat szerint barátom örökre katona marad és a hátoldalán ott vannak a fotóink.

Márk azért döntött a leszerelés mellett, hogy vidékre költözzenek családostul, mert időközben rájött, hogy nem tud Réka nélkül élni és új életet kezdenek. Ezen a képen Márk tiszta bizakodás, tele reményekkel és energiával.

Innen kezdődően évente kétszer találkoztunk, vagy ők jöttek hozzánk, vagy mi hozzájuk. Hangos szót sohasem hallottam közöttük, ám Márk arcán megjelent két halvány ránc, jelezvén, hogy nincs minden rendben az életében. Megpróbáltam szóra bírni, de elütötte viccel a dolgot, miért is aggódok, bizonyára csak irigykedek rá, mert civilre vált és szabad ember lesz.

Elköltözésük után pontosan kilenc hónapra megszületett a második kisfiuk, Jenőke, aki éppen ma nyolc hónapos.

Bágyadtan süt a nap, de mit is várhatok decemberben. Kimegyek az erkélyre elszívni egy cigarettát, annak ellenére, hogy hideg van, egyáltalán nem fázom.

Szinte mindenkivel beszéltem Márk környezetéből, feltérképeztem az életét, szert tettem számos számomra új információra, mégsem akar összeállni a kép.
Módszeresen, kissé hideg fejjel újra kell gondolnom az elmúlt három nap történéseit, ám ahhoz, hogy építkezni tudjak az ismereteimből, biztos alap szükséges, vagyis javallott biztos kiindulópontot keresni, amely nem lehet más, mint Márk jelleme. Félre kell tennem barátom iránti elfogultságomat, nem lesz könnyű, de megkísérlem.

Bátor, nagylelkű, éles eszű fiatalember, aki kitűnő bajtárs és barát volt, akinek természetes, hogy munkájában a legkiválóbbak közé tartozzon, de mindezt úgy tegye, hogy ne sérüljön mások önérzete. Achilles sarka a biztos háttér, mind a családban, mind a munkatársait illetően. Szerette tudni, hogy bármi történjék, kikre miben számíthat, hogyan reagálnak az egyes helyzetekre, miben erősek és melyek a gyengéik, s igyekezett mindenkiből kihozni a legjobbakat, ahogyan magából is. Kívülről úgy tűnt, hogy munkájában igen vakmerő, ám akik ismertük, pontosan tudtuk róla, hogy kizárólag ésszerű kockázatokat vállal, bár elmegy addig a határig, amely a lehető legnagyobb esélyt adja a győzelemhez. Ez a határ sokkal magasabb, mint az enyém, vagy a többi bajtársé, mégis képesek voltunk vakon követni, s nem csalódtunk benne. Érdekes módon, lazítani nem tudott, ritka, ám nagy duhajkodásaink alkalmával inkább visszahúzódva figyelte a társaságot, miközben iszogatta az egy üveg sörét.

Muszáj nekem az erkélyen gondolkodni? A végén még megfázom és kikapok Rékától, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ne viselkedjek meggondolatlan gyerekként.

Nézzük a jegyzeteimet.

Először Natasát kerestem fel. Barátságosan fogadott, mosolyogni próbált, ám idegességében időnként remegett a hangja. Nyugtalanul beszélt, és időnként felpattant, hogy valamelyik gyerek körül matasson és úgy éreztem, nem akar a szemembe nézni. A lakás futott, mintha szélvész söpörte volna körbe, itt egy játék, ott egy levetett ruhadarab, s ha megsimítom bármely bútor lapját, biztos, hogy port találok rajta. A gyerekek tiszták, üdék és jól tápláltak. Marci a nyakamba ugrott, átölelte a nyakam és úgy bújt hozzám, ahogyan Boróka lányom szokott. Zselyke az óvodáról fecsegett, hogy már egyedül is meg tudja teríteni az asztalt, Jenci pedig vigyorogva rúgkapált a járókában. Natasa megkérte Marcit, hogy vigyázzon a testvéreire, engem pedig a nappali túlsó szegletében lévő ülőgarnitúrához terelt. Zavartan megköszönte a gyerekeknek hozott ajándékokat és kiment a konyhába kávét főzni.

Natasára alig ismertem rá, mintha sohasem lett volna határozott, céltudatos lány, tétova, mélázó, bizonytalan asszonnyá vált. Nem találja helyét a városban, zavarja, hogy anyósa naponta betoppan és instrukcióival bombázza, mit tegyen és mit ne. Márk éjjel-nappal dolgozott, s elvárta, hogy esténként meleg vacsorával várja, s egyáltalán, egész élete anyasága körül forogjon. Natasának hiányzik a munkája, alig várja, hogy visszamehessen dolgozni, ám férje már a negyedik gyereket szorgalmazta, holott a három gyerek közül kizárólag Marcival csinált külön programokat.

Második utam Márk szüleihez vezetett. Ági néni örömmel fogadott, ám Pista bácsi éppen csak kezet fogott velem és pár perc múlva elnézést kért, hogy nem érzi jól magát és visszavonult a szobájába. Nem tud beszélni a fiáról, mondta Ági néni, aki beszélt két ember helyett is. Süteménnyel és üdítővel kínált, megkérdezte, hogy van a családom, és mindenképpen akar küldeni Rékának egy csipkét, ami nem rég készült el. Elfogyott fél tálca sütemény, mire Márkról kezdett beszélni., hogy milyen sikeres volt a munkájában, milyen sokat dolgozott, hogy megteremtse családja számára az anyagi jólétet. Vállalkozóként a nap huszonnégy órájában ugrásra készen állt, képes volt az éjszaka közepén is felkelni és dolgozni, menni. Bezzeg Natasa pocsék háziasszony, képtelen meleg vacsorával várni a férjét, egész nap otthon lebzsel, mégis szalad a lakás. Miért mártírkodik, amikor Márk megbocsátotta neki a félrelépését és Zselykét is sajátjaként neveli. Hiába mondta Márknak, hagyja ott Natasát, kezdjen új életet, nem hallgatott rá, sőt, még védte is Natasát. Szegény kisfiam felesége áldozata lett, bizonygatta és fogadkozott, hogy többé rá sem néz a menyére. Győzködöm, hogy az unokáinak szüksége lesz Ági nénire, hiszen ő a kapocs édesapjukhoz, erre gondoljon és ne zárja le Natasával a diplomáciai kapcsolatot.

Harmadik utam Márk munkahelyére vezetett, ahol külső vállalkozóként rendészeti feladatokat látott el. Bizalmatlanul fogadott a cégvezető, mintha nyomozó hatóság embere lennék. Idegességében időnként végig simította a bajszát, és szemében hideg fény villant. Kéréseimre korrekt válaszokat adott, de láttam a gesztikulációiból, hogy valamit nagyon titkol, annak ellenére, hogy Márkot piedesztálra emelte, mint a legjobb és legmegbízhatóbb munkaerőt. Annyira dicsérte a barátomat, hogy magam is majdnem zavarba jöttem.

Távozásomkor a portás megállított, hogy valóban Márk barátja vagyok, s mikor igennel válaszoltam, közölte, hogy Zádori Zitával beszéljek, tőle többet megtudok, mint a cégvezetőtől. Rendes ember volt Márk, csak felőrölték a gondjai, közölte és látványosan utamra bocsátott.

Egy napomba telt felkutatni Zádori Zitát, a csinos, huszonhat éves zenetanárnőt, akiről kiderült, hogy Marci hegedű tanára. A szálloda presszójában találkoztunk, egy félre eső asztalhoz ültünk, hogy ne keltsünk feltűnést. Lezser, mégis elegáns ruhája már alig rejtette növekedő pocakját. Beszélgetésünk alatt le sem vette rólam gyönyörű zöld szemét, melyben oly jó lehet elveszni. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan beszélt, mint akit a történet már nem érint, mert pontot tett a végére. A jövőbe kell néznie, születendő gyermekére koncentrálni, akiben tovább él Márk. Nem, nem akar örökké társ nélkül élni, ám Márkot soha, senki sem pótolhatja. Egy héttel az összeköltözésük előtt történt a tragédia. Ezerszer megbeszélték, hogyan rendezik be életüket, Zita még attól sem zárkózott el, hogy együtt neveljék fel Marcit és Jencikét. Ennek ellenére nem sikerült felszámolni Márk lelkiismeretének háborgását, vajon hogyan viselik családtagjai életének gyökeres megváltoztatását.

Elfogytak a jegyzeteim.

Délután fél három körül jár az idő, nem is ebédeltem, mégsem vagyok éhes. Kimegyek az erkélyre, friss levegőt szívni.

Már tudom a választ. Márk idegháborút folytatott. Megbomlott a biztosnak tűnt családi háttér, mert kényelmetlenné vált, kiürült házassága felbontásából lelkiismereti kérdést csinált, pedig nagyon jól tudta, hogy magánéleti problémáit mielőbb rendeznie kell, mielőtt összeroppan a súlyuk alatt. Makacsul hallgatott, nem beszélte meg velem sem a gondjait, feltehetően egyedül akart dönteni, és most először nem találta az ésszerű kockázatot, amely elmegy addig a határig, hogy a lehető legnagyobb esélyt adja a győzelemre. Ennek hiányában feladta a csatát, melyet egyben a háború elvesztésének is tekintett, pedig egy vesztes csata önmagában még nem jelenti a háború végét.

Kapitulált és kétségbe esésében véget vetett az életének.

Utolsó találkozásuk során, otthon hagyva asszonyokat és gyerekeket, kettesben elmentünk az újonnan nyílt tokaji borozóba, megkóstolni a legrégebbi évjáratú italokat. Jókedvűen beszélgettünk, s egyszer csak úgy mellékesen megkérdezte barátom, hogy mi milyen boldogan élünk, mi ennek a titka. Valószínűleg a borkóstolgatás hatására viccesen válaszoltam, bár lényegét tekintve az igazat mondtam, hogy nálunk nincs semmi a szőnyeg alatt, csak a tiszta parketta, mert sem söprünk alá semmit, ha valakinek nem tetszik valami, azonnal megbeszéljük, mérgünkben egy – két poharat a földhöz csapunk, melyet könnyű pótolni, de sohasem fekszünk le haraggal a szívünkben.

Ó, én balga, akkor kellett volna észrevennem, hogy bajban van a barátom!

A tér túloldalán, szemben a szállodával, megyeszerte híres cukrászda üzemel, melyből kilép egy nő és egy kisfiú, aki kezében hegedűtokot szorongat. Megállnak az utca közepén, átöleli a gyerek a csinos nő derekát, aki szeretet teljes mozdulattal megsimogatja a fejét, majd az egyik balra, a másik meg jobbra megy.

Biztos vagyok abban, hogy Zita és Marci útja még sokszor keresztezi egymást.

Ideje szedelőzködnöm, még útközben ajándékot kell vennem a gyerekeknek, ha már megígértem nekik. Rékának is viszek egy csokor vörös rózsát, az a kedvence.

A cikket írta: Yolla

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: